HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ péntek.

Mindenkor nagy ellensége valék az előitéletnek. Az csak gyáva kebelt tölthet-el hiú álmokkal ’s az igen is érzékeny szívet szokta gyötörni néha halálig, messze jövendőkben képzelt sejtéseivel. Számtalanok, kik illy képzelt bajok áldozativá lettek! – Én, kitől a’ sors nem tagadá-meg adományait, férfiasan vívtam az előitéletek ellen ’s hasztalanságokról bő tapasztalást gyüjtögettem magamnak, mellyeknek előszámitása íveket tölthetne-be: de most hallgatok rólok ’s csak egyetlenegyre fordítom olvasóim’ figyelmét, mellynek kiirtása miatt különös viszontagságokon mentem keresztűl, de végre még is győztem ’s vele méltó okom van dicsekedni. Amazokkal azért hallgatok, mert mellettök több ízben sárban maradtam ’s elbeszélésök nem nagy dicsőséget vonna rám, ki e’ jelen történetek’ folytában olly férfiúi eltökéltséggel viseltem magamat ’s megbizonyítám, hogy itt nem vagyok avatlan. A’ kezdő’ bukása nem von magára olly nagy figyelmet mint azé, ki már a’ jelelt pályán haladott.
A’ péntek, bár olly nap, mint akármellyike a’ hétnek ’s bár hatodik nap és így páros, még is előitéletek’ gyanújában áll. Gyermekkorom óta sok mendemondát hallottam felőle. Példáúl: A’ melly gyermek pénteken születik, nolle velle*
Ha tetszik, ha nem (latin).
poetává kell lennie ’s újjai – mint mondják – akartalan is scandalásra*
Skandálásra, ritmusverésre.
állnak; a’ melly író pénteken kezd munkájába, annak lehetetlen elkerűlnie a’ recensiót ’s munkája minden esetre rosz leszen; annak, ki pénteken vallja-meg szerelmét, jobb volt volna előre a’ Dunába ugrania, mert a’ féltékenység fogja őt gyötörni ’s nyugta soha sem leszen, ’s több efféle, mellyekről hallgatok. – Feltevém erősen magamban, hogy minden tehetségimet megczáfolásokra forditandom: de hozzá nem theoretice, hanem practice fogok kezdeni, mert a’ példák’ iskolája alkalmasban oktat. Tudtam, hogy nagy fába vágom fejszémet, mellytől talán szabadulnom is alig lehetend: de biztata az emberiség’ java ’s mármár homlokomat borostyánkoszorúval körűlövezve képzelém. Az illy képzelet többet ér a’ poetákénál; amaz csak hiuságunkat csiklandja, ez nagy tettekre ingerel ’s bátorságot önt lelkünkbe a’ bajokkal küzdeni.
Fiatal embernek első élelme a’ szerelem; nélküle a’ kebel puszta, ollyan mint a’ kopár szikla, mellyen semmi szép és nagy nem tenyész. Fiatal létemre én is szerelmen akarám kezdeni a’ megczáfolást. Elmellőzém a’ poetaságot, ez különben is unalmas foglalatosság; a’ mi pedig illeti a’ pénteki munka-kezdést, erről bizonyost nem tudok szólni, mert író nem vagyok ’s poeta még kevésbbé; a’ miért örvendezzek-e vagy épen hálát adjak, nem tudom, de hogy nem szomorgok miatta, annyit bizonyossággal mondhatok. Szerelem tehát az, hol végtére is meg kelle állapodnom ’s kértem is a’ szerelem’ istenét nyujtsa segédkezeit e’ köz hasznú munkámhoz.
Én ha megmondanám is nevemet, senkit sem érdeklenék, mivel senki sem ismer, ’s igy tanácsosb incognitóban maradnom. A’ mi charakteremet illeti, ez nem legszenvedhetőbb: könnyen gerjedek haragra, nehezen békülök; másokat csipdezni szeretek, hogy viszont ők csak simogassanak; a’ lánysziv’ hódításában a’ hizelkedés mesterségem; beszélni sokat, cselekedni keveset, igérni legtöbbet, adni semmit sem szoktam, ha csak ön hasznom nem kivánja. Legfőbb vonás charakteremben, hogy szerelmemben állandó vagyok; a’ román-könyveket szeretem olvasni, ’s belőlök az édes mondásokat kilopogatni, hogy általok a’ kedves előtt nagy észt áruljak-el. – Lakásom Pesten van, hol legtöbb tárgyak szövődnek-össze; hivatalom, más baján törni agyamat, fölszámolni más’ jövedelmét, őseimtől rám maradt jószágomat elkölteni, ’s egy lánykát szivével együtt meghódítani, ki maga csak accidentia legyen, ’s a’ száz ezer tegye a’ fő czikkelyt. Minden ismerős nélkűl élek Pesten, fő dolgaim: a’ városon le ’s fel sétálni, a’ lányok’ kalapja alá tekintgetni, a’ művészek’ boltja előtt bámulni, – ah! mert mi nagyobb tulajdonság a’ bámulásnál? a’ költő czélját éri költeményivel, ha – bár hozzá nem értőktől – bámultatik. Illy bámulás volt oka azon történetnek, mellyet a’ sors a’ pénteki előitélet’ megczáfolására előmbe állíta, ’s melly hősévé engemet tett, hogy azt itt nektek elbeszélni szerencsém lehessen. Néhány hetek előtt – melly hónapban, már elfeledtem – épen a’ czukrász előtt csudálom a’ czukorból készült hős magyarokat, ’s akaratlan e’ gondolat ötlött elmémbe: „Nem hiában roszul megyen nálunk minden, mert czukorból is vannak magyarok, kik a’ lanyha esőtől könnyen fölolvadnak!” – Ekkor a’ bolt előtt megáll egy kocsi, ’s belőle kilép egy öreg úr leányával, ’s a’ boltba megyen. A’ lány csinosan volt öltözve ’s ruháján a’ módi kitünteté magát, ’s nem hibázom, ha őt módisclávjának*
A divat rabszolgájának (a módi szklávjának).
nevezem, ambár nem tagadhatom hogy szép volt, ’s figyelmem’ magára voná. Ugyan van-e egy tetszetős lány is, ki a’ módinak ne tömjénezne? Elkerűlhetetlen ez a’ mai világban; chronicus nyavalya, csak a’ pénz’ szűke curája. Kis szünet mulva magam is beléptem a’ boltba, kevéssé fölhevülve – a’ mi szerelem’ előjele. Olly félénk parancsoló soha sem valék. Furcsa a’ szerelem, csak egy pillantás, már gyökeret ver a’ szivben, ’s ha kitépdesni akarnók – jaj akkor! Két pohár limonádét ittam, még is jobban izzadtam, mint a’ tollát rágó költő. Megvallom gyöngeségemet, szivem könnyen hajlandó a’ szerelemre, egy lány’ nyájas pillantata – notandum*
Kiváltképp (latin).
ha szép – elegendő rablánczra fűzni, mellyből – mert nekem úgy tetszik – igen nehezen tudok kivergődni. Az öreg úr barátságos, magyar ember vala, leányát Nellinek nevezé, ’s tréfálódva beszédbe eredénk. Nelli minden szava’ ejtésével bájolóbb leve, a’ szív’ belső rejtekébe hatának pillantati – mert utat nyitottam – ’s lángzó keblem örömmel hajtá magát rabságába. „Óh mellyik lehet gyönyörűbb élet, mint egy angyal’ birtokában vigan éldegélni a’ földi pályát?” Ez volt legfőbb principiumom, mellyért is életemben tizennyolczadik évemtől csak fél évet sem számlálhatok, hogy valakibe szerelmes ne voltam volna. – Az öreg úr leányával felült a’ kocsiba, én utánok még sokáig meresztém szememet ’s legalább lehettem olly szerencsés, hogy Nellit fölemelhetém a’ kocsiba. Eltűnt régi vidámságom, ábrándozólag földre tekinték, ’s szerencsém, hogy költőnek el nem ismertek. „Félre képzetek! Ezen csudás angyal még képes lenne kivetkeztetni saját charakteremből” igy gondolkozva a’ játékszín felé léptem. Hizelgésem elmaradt, a’ lánykát egy szóval sem dicsérém, milly szép, bájoló,’s milly angyali termetü, bizonyára így szivében nem nagy benyomást hagytam; ezt felette roszúl tevém, ’s én, ki ismerem a’ lányok’ gyöngeségét, még is olly elfelejtkezőleg viseltem magamat; a’ lány’ minden szavára „igen”-nel nem válaszoltam, mély alázatosságot előtte nem színlettem, kezeit egyre nem csókolám, ’s a’ t. – A’ játékszín előtt temérdek gavallércsoportra bukkantam, kik egy idegen színjátszóné’ bámulására csődültek-össze. A’ gavallérok nálunk több félék: némellyek ész, mások pénz, ’s legtöbben ész, ’s pénz hiával vagynak, ’s ezek leghatalmasabbak; ők vonják magokra a’ közönség’ figyelmét, az érdemet, ’s kinevettetést ők osztogatják, ’s a’ kik nem cselekesznek kivánságok szerént, azok a’ pallérozódás’ alsó lépcsőin állnak. Komor képzelődésim’ elűzése végett bementem a’ néző helyre, keresztűl nézém a’ logek’ sorát, gondolám, szemeim Nellire akadnak. Elkezdődött a’ játék, az idegen művészné nem felelt-meg elővágyomnak, sokat képzeltem felőle ’s épen ez vala oka. Körültem kifütyölésről beszéltek, ’s midőn ezt mivelnék, felülről a’ mennyországból a’ hangos „vivat”ok elfojtották a’ fütyölést. Most nem valék alkalmas a’ kiabálások’ hallására, szomoru szivvel ott hagyám a’ játékot; az idegen művésznének sok szerencsét kivántam, igen gyönyörűnek hiresztelték, – ’s a’ szép bennem mindig védőjére talál.
Haza mentemben találkoztam Nellivel; mély alázatossággal köszöntém, ’s beteljesedett kivánságom „bár csak őt még ma láthatnám!” Most helyre állott vidámságom, szétröppentek bánatim, ujra a’ régi enyelgő levék: előttem lebeg a’ lány, milly módossággal hajtá-meg fejét, milly bájoló szín terjedt-el arczain, midőn engem a’ távolból megpillantott, – ebből olly könnyelmü, mint én, viszon-szerelmet sejdíthetett. Örömmel értem szállásomra; tele volt agyom különböző tervekkel. – Nellivel megismerkedni vala legfőbb czélom; majd karszékembe dőltem el-elsüllyesztő képzetek’ árjába merűlve, majd fölpattantam ülőhelyemről, nagy léptekkel méregettem a’ szoba’ hosszát, de egy jó gondolat sem ötlött elmémbe. Elővevém román-könyveimet, kikeresgéltem, az ’s ez a’ román-hős hogy’ jöve ismeretségbe kedvesével, miként nyeré-meg szerelmét? – Egy ismeretségre szolgáló mód igen tetszett, ’s mindjárt is hozzá fogtam volna, ha e’ kétség nem támad elmémben, valjon azon történet igaz-e? valjon azon mód használható-e a’ practicus életben?” – Agyom eltelvén a’ képzetek’ zűrzavarától, a’ sorsra biztam magam, ez legjobb vezetőm leszen, ’s igy ha nem érem-el czélomat, nem én, hanem a’ sors leszen oka, ’s minden hibáimat, kicsiny lelküek’ szokásaként, rá fogom háritani, ’s elmém’ gyengeségének semmit sem tulajdonítok.
Hazulról elmenni szándékoztam, de ekkor szobámba lép egy férfi, ruhájáról inast ismertem benne. – „Tiszteli a’ nagyságos báró a’ tens urat, szól, szivesen látja vacsorára.” – „Kicsoda?” kérdém gyorsan – „Báró Környei.” – „Hol vagyon lakása?” – Az inas megmondá, ’s eltávozott. Báró Környei! – szólék magamban – ugyan ki lehet ’s mit akar velem? sem hirét, sem nevét soha nem hallottam. Vacsorára hív, az idő itt vagyon, nekem igéretemnél fogva mennem kell; jó hogy a’ sorsra bíztam magam, vaktában egy báróval ismertet-meg, kivel elősegíthetem jövendő boldogságomat. Elindultam báró Környeihez, furcsa képzetekkel tünődtem utamban, a’ bárókat a’ nemesekkel összehasonlítgatám ’s milly resultatum jött-ki – elhallgatom. Bejelentettem magam a’ bárónál; midőn a’ szobába lépnék tárt karokkal fogadott azon öreg úr, kihez a’ czukrásznál volt szerencsém. – „Igen örvendek, szól a’ báró, hogy házamnál tisztelhetem spectabilis Árnyai öcsém uramat, atyját jól ismertem, együtt jártunk iskolába, nem volt nála a’ tékozlásban nagyobb gavallér, ha rá emlékezem, juratus korunkban hányszor fütyöréztük-ki a’ színjátszókat, szinte megifjodom!” –
Honnét e’ nem várt üdvözlés? szembetünő vala zavarodásom. Az igaz, hogy Árnyai Károly név alatt jelentem-meg Pesten, de akkor nem is gondolám, hogy más’ nevét usurpálom. Mi tevő legyek? kinyilatkoztassam-e magamat? Vagy kalandokra szolgáltassak alkalmat? Hiszen olvastam több románt, hol a’ más’ személyében való megjelenés igen szerencsésen ütött-ki. – Beszélgetésbe eredtünk; – a’ többi közt a’ báró kérdezé, mikor jöttem Pestre? utolsó levelemet a’ másik héten kapta, ’s a’ mit benne írtam, kész teljesíteni. Aztán a’ házi környülállásokról kezdett kérdezősködni, én váltig akartam elfordítani a’ beszédet, de ő néhány percz után újra visszatért. Nekem igen vigyázónak kellett lennem, nehogy ollyast mondjak, melly Árnyai’ környülményeivel meg nem egyezhető. Mondhatom, a’ szerencse pártfogóm vala, a’ báró’ kérdéseire olly helyesen felelék, hogy szinte csudálni kezdém elmésségemet. P. o: Hányszor voltam Bécsben a’ játékszinben? – erre feleltem 20-or. Már ha 15-ör mondottam volna, gyanút támasztok az öreg báró’ keblében.
Leültünk a’ vacsorához; Nellit egész pompájában láthatám: varázs-erővel vonzotta szívemet magához, ’s most igazán ohajtottam volna lenni Árnyai Károly. Nelli mellettem ült, ’s tőlem nem idegenkedett, egész készséggel nyujtá kezét csókra, ’s ha szépségét dicsérém, tetszetős enyelgéssel mosolygott; ez annyit jelentett, hogy még inkább dicsérjem, a’ mit én charakteremnél fogva hiven teljesítettem. Vacsora után a’ báró különös beszéd végett mellék szobába hítt; én előre rettegtem, gondolám, most a’ mézes horgon fennakadok, de bátorítottam félénk keblemet. „Az úr, spectabilis Árnyai öcsém uram, szól a’ báró, megáll-e föltételében? Most láthatá lányomat, külső szépségéről nem is szólok, az úr vizsga szemei eléggé kifürkészték; a’ mi illeti belső tulajdonit, azokat a’ házasság alatt könnyeden kitapasztalhatja.” – „Házasság alatt?” – válaszolék tűzzel, ’s helytelen mondásomat akkor bántam-meg, midőn a’ hang kirepült ajkamon. – „Igen, a’ házasság alatt, úgy sem jó mindent előre tudni.” – „Az igaz; de kérem a’ bárót, melly szenvedelmektől ragadtatik-el Nelli leginkább?” – „A’ féltékenységtől.” – „’S honnét tudja ezt a’ báró?” – „Tapasztalásból.” – „Nelli volt már szerelmes?” – „Ugyan mit mond az úr? van-e egy lány széles e’ világon, ki 18 évet haladott-el a’ nélkűl, hogy szerelmes ne volt volna.” – „Igy tehát lemondok föltételemről.” – Ezt mondanom általában hasznos volt, mivel házasságról van a’ szó, engem mint vőlegényt tekintenek, e’ zűrzavarból ez által kivergődhetem. Ekkor az asztalon megpillanték egy levelet, Bécsből az öreg bárónak czímezve; mindjárt gondolám, ez Árnyaitól lészen, ’s jó lenne hatalmamba keríteni. Alkalmúl szolgált a’ báró’ zavarodása, ki bánni látszott mondását, szavát megmásítni törekedett, mellyért elővevé szónokságát, és el akará felejtetni a’ féltékenységet; ez alatt én kezeim közé keritém a’ levelet. Gondolám: ebből többet, ’s nyiltabban fogok mindent megérteni; merész volt a’ tett, de a’ szerelmesnek megbocsátható. Örültem a’ levélnek jobban, mint a’ hadvezér egy várbevételnek; a’ bárót nem hagyám tovább beszélni, engesztelőkép holnapi eljöttömet igérém, ’s akkor, föltételem mellett megmaradok-e vagy nem, kinyilatkoztatom. A’ báró hosszú verítékét letörlé; szive megkönnyebbült, hogy megmentém a’ philosophálástól; ő az argumentumokat argumentumokra halmozta, ’s mindig azt következteté, hogy akartalan tréfálódott. Elmentem előtt még volt szerencsém Nelli’ kezeit ajkamhoz ragadni; valójában minden édesség a’ csókban egyesűl: csókolja valaki sokáig a’ lány’ kezeit, ha szerelmes, könnyen átplántálhatja szerelmét annak szivébe. Nincs a’ csóknál – melly a’ hízelgés’ egy neme – hasznosabb eszköz a’ lányszív’ hódításában. Nelli csókomat kézszorítással viszonozta; lehetetlen leirnom szivem’ érzetét; édes csüggedéssel függtek szemeim Nelli’ arczain, ’s olly furcsán rebegém a’ „jó éjszakát!” mintha örökre távozni akarnék.
Tizen egy órakor érkeztem szállásomra. Nelli volt gondolatim’ tárgya, szüntelen előttem lebegett, egész elmerüléssel festém-le szépségét magamnak; hókarjai, piros ajkai, ’s kimondhatlan szépségű arczai mélyen a’ szív’ rejtekébe hatottak; milly gyönyörűn függöttek vállain hajfürtei, milly nyájas keggyel nyiltak-föl ajkai! ’s tb. A’ levélről szinte elfelejtkeztem, ha véletlen kezembe nem akad; reszketve fölnyitám, – ez éltemben a’ legnagyobb vétek – az egész levél ebből álla: „Árnyai a’ báró’ leányát megkéri, ’s négy hét mulva Pestre jő.” – Hamar előveszem a’ kalendáriomot, nézem, mellyik nap olvassák ki a’ sárkányt lyukából. A’ levél pénteken van irva, egész borzadás lepte-el keblemet, midőn látnám, hogy e’ nap is péntek; erről végkép elfelejtkezém ’s Árnyai mához két hétre, épen pénteken fog megérkezni. Most már szép tapasztalást tehetek, megczáfolom a’ balvélekedést, ’s így a’ pénteki előitéleten hatalmasan diadalmaskodom. A’ szép képzetektől olly annyira elragadtattam, hogy semmi roszat sem sejdítheték. „Jöhet, gondolám, Árnyai, én őt praeveniáltam, a’ lány belém szerelmes, a’ jövő pénteken tartjuk a’ jegyváltást, ’s így a’ péntek szerencsés nappá leszen. Több illy képzetek közt az álom ellepett.
Reggel mély álmomból kopogtatás zavart-föl. – „Ki az?” kiálték, és ismerős hang válaszolt. Fölnyitom az ajtót, belép Bárdi, egymást forrón keblünkre kulcsolánk. „Barátom, szól Bárdi, igen elvonulva élsz, az egész házban senki sem ismer, ha meg nem irod a’ ház’ ’s szobád’ számát, tán rád sem akadok.” – Én ezen nagyot nevettem, kijelentém barátomnak, hogy Árnyai Károly név alatt vagyok ismeretes. „Igen, illyes valamit említettél leveledben, szól Bárdi, ’s épen ezért jöttem Pestre, hogy a’ jó útra visszatérítselek – az álnévvel sokszor az ember nyakát szegi – és a’ pénteki előítélet’ megczáfolásától elvonjalak, mert én is ezen törekedtem, ’s pórúljártam.” Én elbeszélém tegnapi történetem’, ’s tőle tanácsot kérék. Bárdi szomorogva hallgatta kalandomat, ő Árnyai Károlyt ismerte minden környülállásaival, elbeszélte hogy Károlyt tizenegyedik évében az atyja Theresiánumba adta, ott nevekedett-föl, míg alkalmas lévén, egy huszár ezredbe lépett hadnagyi ranggal. Az öreg Árnyai, ’s báró Környei szives barátságban éltek; jószágok egymás mellett fekütt, elvégezték magokban, hogy Nelli Károly’ nője legyen; ez róla semmit sem tudott, ’s a’ legkülönösebb volt, hogy Károly midőn atyjához utazott, a’ báró’ leányával mindig vagy Pesten, vagy valamely fürdőben mulatozott. Tiz év múlt el, Károly Bécsben levelet kap, mellyben tudtára adatik atyja’ halála, ’s ő leggyorsabban sietett haza: fölbontatott a’ testamentom – a’ többi között az öreg Árnyai meghagyta fiának, hogy a’ báró’ leányát vegye nőűl. Környei ekkor a’ bártfai fürdőket*
Híres felvidéki gyógyhatású fürdőhely.
használta, ’s így Károly, a’ nélkül hogy a’ bárót, ’s Nellit láthatta volna, szorgos dolgai miatt Bécsbe visszautazott. Környeinek írt több levelet, de előbb Nellit lemásoltatá alattonban, ’s tetszett neki a’ képmás az eredetiért. Az utolsó levél az volt, mellyet én az öreg bárótól elhoztam. Megtudtam azt is, hogy a’ báró Árnyaihoz képest csak szegény; Károly egyetlenegy fiú, rá maradt minden örökség: két falu, három puszta; ellenben a’ bárónak Nellin kivűl egy fia is van, még is minden jószága Károlyénak csak harmad részét teszi.
Tehát most magyarázhatom-meg mért viseltettek hozzám olly szivességgel, mért becsültek olly felette, úgy hogy a’ báró megszidta inasát, mivel engem csak tens urnak titulázott. Most könnyen haladhatok pályámon, minden ága bogát ismerem Árnyai’ familiájának, ha roszúl ütne-ki a’ dolog, a’ mit nem reménylek, kisikamlom, mint a’ csik;*
Kisméretű hal.
azért van eszünk, hogy tudjuk használni. Igaz, nem mérkőzhetem meg Árnyaival, de a’ szerelem is nyom valamit; az ügyesség pedig nem megvetendő vagyon. Még ekkor kinyilatkoztattam Bárdinak álszemélyemben megmaradásomat, mellyet adósságok ’s fiatalkori pajkosságaim vétettek-föl velem. Ő igen boszankodott, több argumentumokkal meggyőzni akart, és elvonni föltételemtől. „Barátom szólt végre, látván állhatatosságomat – emlékezzél a’ péntekre, isten látja lelkemet miként sajnállak, de a péntek, a’ péntek!” – Egész elkeseredéssel szorítá-meg kezemet, ’s eltávozott. Mély gondolatokba merülve fontolgatám Bárdi’ szavait, ő igazat beszélt, ’s ha Nellibe nem vagyok szerelmes, félre vonúlok rollémmal; de kötve tart a’ szerelem, biztat a’ remény; a’ ki mer, az nyer. Állapotom nevetséges, környülállásim izzasztók, semmire sem determinálhatom magam,*
Semmire sem határozhatom magam.
ha kiség elfeledkezem Nelliről, ön magamat kinevetem, ’s máskor sorsommal megvagyok elégedve.
Igéretemnél fogva még dél előtt megjelentem a’ bárónál, ő egész nyájassággal fogadott, a’ beszélgetést tegnapi tárgyról kezdette, én nyíltan vallám, hogy a’ jövő péntekig semmit sem szólhatok; Nellivel bővebben kell megismerkednem beltulajdonit kitapasztalnom szükséges. Ezen a’ báró kevéssé elkomorodott, de ujra vigságra derítém, mondottam neki, én igen kegyes kritikus leszek, sokat el fogok mellőzni, sokat a’ szerelem nem fog velem láttatni, ’s legtöbbet homályba burkolva hagyok. Igy is történt; valójában nincs kurtábblátó mint a’ szerelmes, ennek a’ nagyitó üveg sem használ. Kivált engem a’ szerelem igen vakká tett, Nelli’ minden mozdulatából irántam vonzó érzetet következtettem; olly gyöngéd hajlandósággal viszonozta szerelmemet, ámbár többször mint tizszer – ez még nem sok! – voltam szerelmes, de illy bájolóra nem találtam. Szeretném olvasóimnak Nellit egész pompájában lefesteni, de mivel charakterem’ fő vonását hízelgésnek mondám, nem bátorkodom azt cselekedni, netán az általam festendő szépséget csupa képzeménynek gondolnák. Minden vakságom mellett is tapasztalhattam féltékenységét, olly nagy mértékben, hogy ha csak egy lánynevet említettem is, már hidegséggel viseltetett irántam, ’s addig a’ régi nyájassá nem lett, míg a’ nevezett lány’ genealógiáját familiáméval össze nem szőttem, az az: azt kellett mondanom, hogy – atyámfia.
Elbeszéltem minden tapasztalásimat Bárdinak. Ő előre jövendölgeté, lehetetlen jó czélt érnem, minden esetre buknom kelletik, de leginkább neheztelt rám, mért hagyám péntekre a’ végválasztást. Ő egyéb iránt amollyan fűzfapoeta lévén előre gyászverseket irt, jövendő kínjaimat kesergő dalokba foglalta, ’s egy párt a’ világ’ elébe is bocsátott; mellyek olly silányak voltak, hogy a’ ki csak olvasta boszonkodott. Közelgetett a’ péntek, keblem mind inkább szorongóbb leve, igen csudálkoztam, hogy a’ báró’ ismerősei közűl, kik meglehetős számmal valának, és leginkább ebédre szerettek compareálni, egy sem ismert rám. Pest-Budán elterjedt a’ hír, hogy Árnyai, báró Környei’ lányát nőűl veszi; félek, nehogy Bécsbe is elhangzott legyen.
Pénteken reggel, mielőtt a’ báróhoz mennék, hosszasan beszélgeték Bárdival, kérdém tőle, milly büntetést szab a’ Corpus juris annak fejére, ki más’ nevét bitorolja? „Hisz tudod a’ just” „Igen, felelék, tudtam az examenre, de most üres a’ fej, a’ szerelem sokat kiver az ember’ eszéből.” – „Bizony magamnak is be kell először tekintenem a’ Corpus jurisba, az illy esetek ritkák, csak a’ románokban szoktak előfordulni, oda pedig nem terjed-ki a’ törvény’ hatalma.” – „Hisz történetem is csupa román, ne is fáraszd magad, hagyd pihenni a’ Corpus jurist.” – Bárdi tőlem elvált, én pedig szívszorongás közt lépegettem a’ báró’ lakása felé. Utamban föltevém: először Nellivel fogok beszélni, megvallom szerelmemet, ha ő ínyemre válaszol, legyen meg a’ jegyváltás, azt sem bánom, ha jövő pénteken leszen is az eskü. A’ báró’ háza előtt találkoztam a’ levélhordóval, ki egy levelet akart felvinni a’ báróhoz. Rosz lelkiösméret kínozott, valljon nem Bécsből érkezett-e a’ levél. Megszólítom a’ hordót, ő mutatja a’ levelet, ’s Árnyai’ írását megismerém. „Földi! add-át a’ levelet, úgy is a’ báróhoz megyek-föl” – nem vártam feleletét, egy új huszast nyomtam markába. „Uram! szól a’ levélhordó, ennyi nem illet, a’ levél frankózott.” – „Semmi, szólék, legyen mind a’ tiéd.” – Örvendve majd földig hajtá fejét; kezembe adá a’ levelet, ’s eltávozott; szerettem volna fölbontani, ’s éltemben a’ második legnagyobb vétket elkövetni, mert a’ többi, példáúl a’ hitszegés, nálam mindennapi eset. Mostan ezt nem lehetett, de ne gondolja azért az olvasó, hogy a’ levelet a’ báró’ kezébe adom – hisz most én vagyok Árnyai, másnak nem illik nevem alatt irni. Csak egy hete mióta szerelmes vagyok, ’s már voltam levéllopó, ’s levél-elfogdosó, még mi nem következnék, ha tovább tartanám keblemben a’ szerelmet, a’ nélkűl hogy nőmmé tenném Nellit. Mint a’ tolvaj, ki nem állhatván a’ becsületes ember’ nézetét, nehogy vétkét szeméből kiolvassák, úgy én is, midőn beléptem a’ szobába, hol Nellit egyedűl találám, földre sütött szemmel akartalan megállapodtam. A’ lány várta, mi történik; én nem birván mozdúlni helyemből, hozzám jött, ’s kérdé: „Mi baja kegyednek? olly komor.” – Ezen szavakat egész szivbéli részvéttel ejtette, ’s én ki nem állhatám, hogy forró csókomat arczára ne csattantanám. Pirúlás lepte-el arczait. „Már ez sok!” kiálta, ’s kiment a’ szobából. – Még ez kevés! – kiáltom utána, de ő ezt nem hallotta. Majd egy negyedig megtartám előbbi állásomat, mígnem egy karszékbe vetém magam ’s Nelli’ visszajöttére várakoztam. Szépen kezdém a’ szerelemvallást; kéz helyett nem jó az arczot fölcserélni! de semmi, gondolám, tán csak jövendő férjének a’ csókot meg nem tilthatja. Ekkor lassu kopogást hallék a’ mellékszobában. Nelli jő vissza, gondolám, és az ajtó megé vonultam. Megnyilt az ajtó, belépe Nelli, engem észre nem véve, én gyorsan megragadám kezeit ’s csókom’ árjában fürösztém. A’ lány e’ véletlen*
Váratlan.
tett által megzavarodott, arczai sárga szinbe borultak, szive erősen dobogott, ’s kevésbe mult, hogy karjaim közt el nem ájula. A’ közel lévő székre vivém ’s bűnös gyanánt állottam mellette. „Nagyságos kisasszony! megszólamlom, ezerszer bocsánat, szivem nem bir érzetével, szörnyű kétségek közt hánykódom, a’ kisasszony lenne képes minden kétségimet szétoszlatni.” – „’S még is megsérteni nem átallott” felelt Nelli rátartólag, előre sejdítve, hogy itt van a’ szerelmi vallás’ ideje. „Megtagadhatná-e a’ kisasszony tőlem azon édes gyönyörűséget, mellyet arczára nyomott csókom szülni képes? én szivemből vallom – ekkor letérdelék – a’ kisasszonyt legforróbban szeretem, ’s mint éltem’ angyalát imádom.” Nelli hallgatott, tetszőleg hangzottak fülében szavaim, örűlni látszott diadalmán. Higyetek nekem ifjak! soha sem büszkébb a’ lány, mint mikor szerelmünket megvalljuk, ekkor egy darabig el is kinoz ám. Kisasszony! – folytatám beszédemet – könyörűljön a’ fájdalmakkal küzködő sziven, gyógyítsa-meg beteg keblemet, melly a’ kisasszony’ első pillanatától mély sebet kapott, esküszöm, halálomig hív leszek.” – „Hív lesz? szól Nelli, azt az idő mutatja-meg! óh igen jól tudjuk mi leányok a’ férfihűséget.” – „Én kivételt teszek, hűségem csudálatra méltó, higye a’ kisasszony!” – „Mindent hinni nem jó, a’ példák tüntetik-ki leginkább a’ hűséget.” E’ szavak’ ejtésével mosolygva tekinte rám, már már kegyébe látszott méltatni, de én hevülve tüzemtől azt találám mondani hűségem’ állandóságáról, hogy egy lánykát négy évig hiven szerettem, ’s ezzel porba döntém fáradságomat; Nelli elfordítá tőlem arczait. „Az úr tehát már volt szerelmes? Én csak olly férfit szerethetek, ki soha sem igérte-el szivét.” – Most épen olly állapotban valék, minőben a’ báró, midőn megvallá, hogy leánya már szeretett; gondolkoztam valljon az ő argumentumait használjam-e; de azokkal sokra nem mehettem volna. Még is furcsák vagyunk mi; a’ lányok’ kivánsága, hogy egész éltünkben egyet szeressünk, a’ férfiaké is ugyan az; holott az első szerelemnek – kivévén a’ románokat – nincsen tartóssága, hamar föllobban mint a’ szalmatűz, ’s még hamarabb elenyészik. Én hires ember lévén a’ szerelemvallásban, már tizszer keresztűl estem ezen a’ nyavalyán; mindig föltevém: soha többé nem szeretek, ’s mindanyiszor megszegtem fogadásomat. Most a’ tíz vallás közűl egy sem jutott eszembe, nem tudtam mihez fogjak. Nelli nem néze rám, én folyvást térdeltem, ’s még mai napig is térdelnék, ha be nem jő a’ báró, kilátván helyhezetünket, nevetésre fakadt. – „Óh öcsém! fölkiálta, az én időmben nem igy vallották-meg a’ szerelmet.” – „Jaj, kérem a’ bárót, most a’ XIX. században élünk, szólék ’s fölpattantam helyemről. Nelli kivetközék komor szinéből, ’s atyja’ keblére simult. „No ’s mi történt? szól az, egész zavarodásba merültetek.” – „Én megvallám szerelmemet, felelék, Nelli magától eltaszított, kegyébe nem méltat.” – „Óh sok baj van a’ szerelemvallással a’ XIXdik században, szól az öreg; Nelli mit szólsz Árnyai’ vallására?” – „Haragszom rá, felelt ő, engem megsértett.” – Igen, kiáltottam hevülve, keze helyett arczára nyomtam csókomat, de véletlenűl, ’s midőn hibámért eleget tennék… „Akkor megijesztett, közbe szól Nelli, úgy hogy a’ székre rogytam.” – „Békűljetek-meg, mondá az öreg úr, spectabilis Árnyai öcsém téged Nelli szeret, ’s te mit felelsz?” – Nelli hallgatott, ’s én térdre borulva kezeit ajkamhoz ragadtam. – „Óh átkozott módi ez a XIX. században, hogy a’ férfiak térden vallják-meg szerelmöket, s így könyörgenek az igenért; spectabilis öcsém, ez rosz szokás, ez által a’ leányokat elkényeztetik, ’s mire való az a’ sok kézcsókolás?” Azért, gondolám, mert könnyebben hozzá férhetünk a’ lányok’ szivéhez. Nelli fölintett térdelésemből, szerelmemet viszonozza, megigéré, olly föltétel alatt, ha a’ kéz, ’s arcz-csókolást össze nem tévesztem. A’ báró demonstrálá, milly nagy különség vagyon a’ kéz, és arcz-csókolás közt: a’ kézcsókolás csak hízelgés, az arcz-csókolás pedig ennek foganatja. Megtörtént azután a’ gyürű-váltás, szivem repesett örömében. Most jöhetsz Árnyai, gondolám, de késő lesz, az én charakterem erőt vett Nelli’ szivén, finomságom a’ szerelem’ dolgában majd hihetetlen. A’ bárónál töltém az ebédet, ’s a’ délután’ nagyobb részét.
Este szállásomon fölbontom az elfogott levelet; jobban reszkettem, mint ujoncz katona a’ csatától; elkedvetleníte ezen gondolat, előbb utóbb ki kell vetkőznöm álszemélyemből, ’s akkor történik velem ollyas valami a’ mit életemben soha sem tapasztaltam. A’ mi eddig történt velem, illyenhez többször volt szerencsém, nem is rettenek-meg a’ bajtól olly könnyen, mivel tudom, végének kelletik lennie. Elolvastam a’ levelet, ’s földerültem. Árnyai irja Környeinek, hogy némelly szorgos dolgai miatt kényteleníttetik a’ határidőt két héttel meghosszabbítani, mellyért engedelmet könyörög. Óh szivesen megbocsátok, gondolám, bár még fél évig Pestre ne hagynának jőni környülményid. Különféle gondolatokkal tépelődtem, jövendő boldogságom’ képzetéből Bárdi zavart-föl, ki félénken tudakozá, hányadán állok, ’s miként sült-el a’ próba; ő ma többször is keresett, igen nyughatatlan volt állapotom miatt. Megköszöném irántam barátságát, ’s történetem’ elbeszélésével jutalmazám-meg nemes érzetét, megmutatám a’ levelet, ő fejét csóválá, ’s fölsohajtott: „Én szerencséden örvendenék, ha a’ jövendőben rosz nem lappangana.” – De a’ poeták’ jövendőlése akkor igaz, ha már megtörtént; példáúl, Zsigmondnak álma. – Könnyebb szivvel távozott-el tőlem Bárdi, kért, ójam magam több pénteki próbáktól; addig jár a’ korsó vizre, míg el nem törik. Bárdit félénkségeért kinevettem, ’s elmente után gyávának nevezém.
Nelli’ körében boldogul töltém napjaimat. Bécs, és Árnyai ritkán jutottak elmémbe, ’s illyenkor nevetésre fakadtam; előre képzelém azon megütődést, mellyben Árnyai lesz, midőn lejővén Bécsből, Környeiéket meglátogatja, ’s ott kinyilatkoztatván kilétét, csábitónak, szélhajtónak fogják elismerni. De csak nem illő más’ kárán boldogulni! – sokszor hányám szememre. Óh ez semmit sem tészen, – védett az okosság; Árnyai semmit sem fog veszteni; tíz éve nem látta Nellit, ’s nem is ismerik egymást. Árnyai’ szerelme a’ portréba csak hiu, de én olthatatlanul lángolok. Illy, ’s több gondolatok megerősítették a’ szerepbeni maradásomat; ha már fél útat keresztűl haladtam, csak gyávának illik czéljától elállani; de mégis jó volna kinyilatkoztatni magam, gondolám, ’s föltételemmé vált, ’s ezt is péntekre halasztám, midőn el fogjuk határozni az eskü’ napját. Bárdi’ részvétele sorsom miatt érzékenyítő vala; barátságból javaslá, jó volna neki Bécsbe mennie, ’s ott beszélne Árnyaival, ’s lemondatni vele Nelli’ kezéről, mivel már más birja szerelmét; de én nem akarám őt kalandomba keverni, tiszteletem iránta határtalan, csak azt sajnálom, hogy előitéletek’ igája alatt nyög.
Péntek elérkezett; most, gondolám, kitűnik e’ nap’ jósága, vagy roszasága; félénk kebellel indultam délután a’ báróhoz. Nagy izzadásomba fog kerülni, sok veritéket kell letörlenem, míg kivetkőzöm álszemélyemből; szemtől szembe megvallani a’ bárónak, hogy őt megjátszottam, valójában nem kis munka; most legyen segítőm a’ hizelgés. Midőn a’ nő ultra modum hízelkedik férjének, vagy supra aliquid kiván, vagy megakarja csalni őt; de hizelgésemből ezt nem fogja valaki következtetni, mivel mindig galant ember valék, csak hizelgő szurdalással szokásom mást simogatni, ’s illyenkor nem is álmodoznak a’ megsértésről.
Valóban a’ mióta Pesten vagyok a’ hizelgéssel több hasznot hajtottam, mintha Kant’ eszével voltam volna fölruházva. Pénz és hízelgés! e’ kettő a’ mai fölvilágosodott században elkerülhetetlen. A’ sors mennyire megtagadá az elsőt, anyira kipótlá azt a’ másodikban. Ellenségem Pesten egy sincs, én finomúl bánom az emberrel, nem lehet reám senkinek neheztelése; ha valaki gyengeségét kitapasztalom, már akkor hihetem, hogy czélnál vagyok; de bezzeg mi a’ báró’ gyengesége? Felelet: pompát szeret űzni, gazdag vőre akadni, ’s több illyenek. Illy gondolatok közt elértem a’ báró’ lakását, sokáig borzadással állottam az ajtó előtt, hangos nevetés hallatszott a’ szobából, ’s keresztűl járta keblemet; tovább nem deliberáltam, fölnyitám az ajtót, a’ báró szokásaként előmbe jött, megölelt: „Szolgája Árnyai öcsém uramnak!” ez volt minden napi üdvözlése. A’ bárónál egy idegen férfiút találtam, Bécsből érkezett, kegyelmembe ajánlották; Nellit ez előtt bécsi ujságokkal mulattatá. Midőn beléptem a’ szobába, az öreg’ szavaira az idegen megütődött, ’s ottlétemben mindig habozólag beszélt. Én Nellihez simultam, az idegenről bővebben kérdezősködni, és tőle tudám-ki, hogy Árnyai meghagyta neki, ha Pestre jő, el ne mulassza Környeiéket meglátogatni, némelly izeneteket küldött általa; Nelli hozzá veté: „Hisz csakúgy gondolod, Árnyai úr itt vagyon.” – Az idegen úr’ zavarodása lépcsőnként fölebb hágott, Árnyai hozzám valamennyire hasonlíta, gyermek-korunkban talán összeillőbbek valánk, de ő a’ német, én a’ magyar éghajlat alatt fejlődtem-ki. Az idegen csak Árnyairól beszélt – tán másról nem is tudott – a’ báró kérdezé: ismeri-e Árnyait? Ő igennel válaszolt, ’s olly furcsát jelentőleg rám czélozott. Az illy látogatás nem vala inyemre. Igaz, magam is csak verítékkel küzködni jöttem, de legalább akkor lett volna foganatja. Megszorítám Nelli’ kezét, a’ többinek jó éjszakát kivántam, ’s eltávozám. Soha illy rövid nem vala látogatásom.
Bécs és az idegen, új meg új képzeleteket támasztottak agyomban, egy előérzet szomorogni kényszerített; búmat nem valék képes elűzni. Nézetlen maradtak a’ mellettem elmenő lánykák, semmi tárgy sem vidítá-föl szivemet, minden unalmas, és komor volt körültem. Egy művész bolt előtt megállottam, de a’ szép festések, és rajzolatok sem vonták magokra figyelmemet; épen olly különös valék, mint a’ ki pénteken nagyot akar cselekedni. Egy rajzolat, melly egy pár féltékenyt ábrázolt, titkomat hagyá sejdítenem. „Ah most hon vagyok, gondolám, tehát csak a pénteki előítélet teljesedik; az idegen féltékenységet öntött keblembe! De méltán is félthetem tőle Nellit, a’ bécsi nevelés különös vonzó erővel munkálódik a’ gyönge lány’ szívében, a’ legújabb módi, a’ legfinomabb hizelgés bizony az ember előtt a’ lány’ hűségét kétségbe hozhatják. Furcsa is, hogy az idegen ma érkezett-meg, ’s már Környeiéknél tette látogatását, midőn a’ szobába léptem, miért ütődött-meg olly felette? szavai mért hangzottak olly törötten? Minden esetre Nellibe szerelmes, már félni kezdettem, ’s átkozni a’ pénteket, de eszembe juta erős föltételem: a’ pénteki előitélet’ megczáfolása; gúnyolva illettem ön magamat, utóbb hangos nevetésre fakadtam. Ekkor észrevevém hol vagyok; körülnézek, szerencsémre senkit sem láttam magam körűl: de messzéről közelített az idegen ifju, egyenesen hozzám jött, kért, mennék szállására, különös mondani valója van. Megütköztem, mit akar velem, gondolám, micsoda különös dolga van? én ismeretlenhez menjek-e? violentiát kövessen-el rajtam? – Kértem, jőne hozzám, szállásom közel vagyon, ő meghajtá magát, ’s teljesíté akaratomat. Megyünk. Én hallgattam, ő némán követett. Én mosolygásra fakadtam, ’s ő gúnyolólag viszonozta. Én hátra tekinték, ’s ő ugyan ezt cselekedte; bár mit tevék, ő mindenben utánazott. Sokszor rám mereszté szemeit, gondolám: ez rabiatus ember, bizonyára violentiát fog elkövetni házamnál; minden mozdulata gyanúmat éleszté. Bé is teljesedett; mihelyt szobámba értünk, kezde beszélni, kardot, puskát, pisztolyt emlegetett, hadarta a’ szavakat „főbe lövöm az urat, nem kegyelmezek spectabilis uramnak!” – Illyen, ’s több érthetetlen beszédek rémülésbe ejtettek. Ő mindig nagyobb, ’s nagyobb tűzre hevült, kezei mint a’ mobile perpetuum forogtak, hiában könyörgék hallgatásért ő csak egyre folytatta beszédét; én fölmérgelődvén, nevetve, ’s boszankodva hallgatám, de egy szót sem érthettem beszédéből, ’s végre nagy sokára bevégezte. Kérdém, miről szólt? felelé: már hallottam. – „Puskát, lövést igen, tán vadászni akar? Ott a’ szegletben vagyon puskám, mára által kölcsönözöm, sárkánya ugyan eltört, ’s akkor fog vele nyulat lőni, midőn beszédét megértem.” Ő hallgat, ’s meredt szemekkel méreget. – „Tán kardra van szüksége, szólék gúnyolólag, tetszett említeni? az is van nekem, juratus koromtól nem is nyultam hozzá, már pedig akkor is a’ rozsda megette az élét.” – Ő némán áll. Mit miveljek? boszúvággyal tekinte reám, akart ugyan szólani, de hangját elfojtá a’ méreg. Ha ő nem szól, gondolám, hát én is hallgatok. Néma helyzetünkben megemlékeztem a’ péntekre, ’s Bárdi’ szavaira. Bizony nagy áldozatot kiván a’ pénteki előitélet’ megczáfolása, de semmi, a’ nagy nem szokott rettegni. ’S ezt véletlenűl fennszóval ejtém-ki. „A’ gyáva igen!” felelt az idegen, ’s én rá bámulék. Nagy szenvedelem a’ méreg, mondám, e’ miatt az idegen nem is tud szólani.
Hosszu szünet után lecsillapodott mérgével hevessége is, ’s megszólamlott: „Az úr Árnyai?” – Igen. – „B. Környei Nelli’ jegyese?” – Úgy gondolom. – „Elég roszúl.” – Miért? – „Azt hagyjuk-el: de tudja-e az úr mért jöttem ide?” – Ha merem kérdezni? – „Hogy az úr’ tettéről számot kérjek.” – Felelni nem vagyok köteles, az úr nekem nem szab törvényt. – „Párviadalra hivom-ki az urat.” – Ez hallatlan vétek lenne a’ XIX. században, ne fárassza az úr magát. – „Összezuzom az urat” szól hevesebben. – Nem adok rá hatalmat. – „Többé Környeiéknél meg ne jelenjék.” – A’ törvény’ mellyik czikkelye parancsolja ezt? – „Én! kiálta menydörögve ’s én előle hátráltam; féltem, mindjárt dühe’ áldozatjává leszek. – „Nelli az én tulajdonom – lépcsőnként emelkedett hangja – elrablotta kezeim közűl.” – Semmit sem tudok felőle. – „Nem ismeri-e Nellit?” portrét húza elő kebléből, ’s előmbe tartá. – „Nézze az úr, az úr csalárd ember, személyembe burkolva megcsalta a’ báróékat.” – Ha igaz volna, sok Nelli vagyon Pesten. – „De csak egy Környei Nelli, ’s ezt az úr nem birhatja, testamentomban nyerem atyámtól.” – Szép testamentom, igen örvendek, de tudja-e az úr, hogy az úr csak a’ portréba szerelmes, én az eredetit imádom, velem ne kötődjék, én semmit sem akarok tudni, ’s hallani. B. Környei Nelli már az én jegyesem. – „Többé ezt ne merészelje mondani.” – Valljon miért ne? – Itt szünet következett. Ugyan miként szabadulhatnék-ki álszemélyemből, gondolkoztam; Árnyai’ véletlen megérkezte szétdúlá szép reményimet: de Nellit neki nem engedhetem; a’ párviadaltól, golyóbistól jobban féltem, mint a’ szép lányoktól. Az úr engem megsértett, szólék tettetett boszúsággal, házomnál violentiát követett-el.” – Ő mérgesen rá felelt, én meg tüzesebben, ’s így fokonként mindketten a’ mérgesség’ legfőbb lépcsőin állottunk. Én tőle, ő tőlem rettegett, a’ vita rettentő vala közöttünk. Ekkor szobámba lépett Bárdi, nem is figyelmeztem reá, charakteremnél fogva könnyen gerjedek haragra, nehezen békülök, ’s hogy Bárdi tapasztalná bátorságomat, még inkább kiabáltam. Bárdi hozzám közelít, keseredve megszoritja kezemet. „Barátom, rosz nap az a’ péntek, te veszedelemben forogsz, én megyek, ’s elhivom a’ bárót, legyen köztetek intermediator.” – Ezt mondá, ’s elsietett. Hiában kiálték utána: „Ne menj!” – Most fenyegetőzésre kelt a’ dolog, az volt hatalmasabb, ki jobban lármázhatott. Sokat beszéltünk, semmit sem végeztünk. – „Várjuk-be a’ bárót”, szól az idegen. – ’S miért? kiálték. – Ekkor kocsi áll-meg szállásom előtt, ’s kevés időre belép a’ báró Bárdival. „Mi baj, spectabilis Árnyai öcsém uram?” szól a’ báró az idegent megvetőleg letekintvén. Itt most minden esetre hasznos a’ tettetés. – Gondolja-el a’ báró, Nelliért ezen úr párviadalra hí, ’s még merészli mondani, hogy nem vagyok Árnyai, Nellit szereti, ’s engem mocsokkal illet.” – Árnyai szólni akart, de nem engedém, ne rosz következése legyen, Bárdi részemen volt, ’s kevés idő után a’ báró ügyemet itélte helyesnek. A’ méreg Árnyait majd megölé, én ugyan őt sajnállottam: de a’ szerelem hatalmas szenvedély. Árnyai kéré a’ bárót, engedné szólani. – „Elég, mond az, már mindent tudok, az úr többé meg ne jelenjék házamnál, spectabilis öcsém uramnak pedig tessék hozzám jőni vacsorára.” – Ezzel megfogá kezemet, szobámból kivezetett. Felültünk a’ kocsiba, Árnyainak jó éjjeli nyugalmat kivántunk. Most már Bárdi is belé van avatva kalandomba, ő féltvén éltemet a’ dühös Árnyaitól, jószivűségből a’ báróhoz sietett, ’s kéré őt, minél gyorsabban jőne hozzám, előadá bajomat egy kevessé megfordítva; ’s igy én újra jó lábra vergődtem.
Leültünk szives beszélgetés közt vacsorához, csak ketten, Bárdi tőlünk elmaradt; Nelli főfájással mentegeté magát. A’ báró’ kérésére elbeszéltem az egész dolgot; mert ő semmit sem tudott belőle, még is nekem itélte az igazságot. Ha többen lennének illy itélők, úgy én mindig nyernék. „Spectabilis öcsém uram, szól a’ báró, midőn történetemet elbeszéltem, valójában nagy patientiával bir, sokat tud tűrni, és szenvedni, ez valóban ritka tűnemény, én legalább azon ifjút vakmerészségéért összezúztam volna.” – Ekkor belépett az inas, jelentvén egy idegen katona tiszt’ kivánságát, ki szeretne a’ báróval beszélni. Az öreg úr rám tekinte, kérdezni látszott, mi tevő legyen, én fejbillentéssel válaszoltam, az inasnak parancsolá a’ tiszt’ bebocsátását. Egymásra néztünk ezen kérdéssel: „Valljon ki lehet, ki illy későn alkalmatlankodik?” – Bejött a’ tiszt’, ’s hökkenve fölállottunk, ő Árnyai vala. – „Becsületem meg vagyon sértve, szól büszkén, elégtételt kivánok: én szeretem Nelli kisasszonyt, nevem Árnyai Károly, ma érkeztem Bécsből.” – „Árnyai? – szól a’ báró nevetve, mi közöm vele?” – „Az, hogy a’ báró’ leánya jegyesem.” – „Lehetetlen, hisz mellettem áll jövendő vejem; ’s fülembe sugá: ezen úr eszelős.” – Mindjárt én leszek eszelős, gondolám, de szólani nem volt kedvem, rájok biztam a’ beszédet, ’s elég esztelenűl. Árnyai kevés fáradsággal elhiteté a’ báróval, hogy ő az igazi Árnyai, én csak az ő nevét bitorlom. Most ki kelle nyilnom, minden környülállásim’ előadám, jószágom’ minémüségét, ’s mennyiségét egy kicsinyt meg is toldottam; gondolván, ez által a’ báró kegyesebb lesz hozzám. Igen féltem a’ feddéstől, de a’ báró egy rosz szóval sem illetett, hanem tudtomra adá, hogy a’ jegyváltás megsemmisíttetik. Ennek lehetetlenségét erősen vítatám, a’ lány engem szeret, én másnak őt át nem engedhetem. – „Csak hallgasson az úr, szólt a’ báró”. Már kikoptam a’ spectabilis névből, még utoljára „kend” leszek. Kérem Árnyai urat, mondja-meg nekem, milly boldogság vár kegyedre Nelli’ karjai között? Ő engemet szeret. – „Nekem mindegy – felelt Árnyai – én az atyai örökségről le nem mondhatok.” – E’ szerént én sem, nekem hozzá nagyobb jusom vagyon. – Majd ujra vitára kelt volna a’ dolog, ha a’ báró közbe nem szól. – Mivel meg nem egyezhetnek, tehát holnap leányom teszen igazságot, a’ kit ő választ, az leszen vejem.” – „Helyes!” – kiálta Árnyai, mivel tudta hogy ő leszen a’ választandó, ő gazdagabb, ’s az öreg urnál már spectabilis öcsém urammá leve. Már ha vesztek, gondolám, veszítsek pénteken, tán ezen nap még szerencsét hoz. – „Kérem a’ bárót, megszólamlom, a’ választást hagyjuk jövő péntekre, mindketten udvaroljunk addig Nellinek, a’ ki győz nyertes leszen.” – Megegyeztek. Árnyai beszélé, hogy Nelli’ próbálgatása végett jött Pestre álszemélyben, ’s valójában jobban sült-el a’ dolog, mintha igaz nevével jelent volna meg.
Hallgatok arról, mi köztem, Árnyai, ’s Nelli között történt. Nevetséges látás vala, midőn a’ gyönge lányt két tűz közé szorítottuk, mennyet, édent készek valánk itélni; a’ katona bátrabb, mert gazdagabb volt, én hízelgőbb, mert csak ebben bizakodtam. Nem is csuda, ha Nelli panaszkodott; két részrüli ostromlás ellen való védelmezés nagy fáradságába kerülhetett; de a’ mint vevém észre, szivét nem igen őrzötte, ’s tapasztalám, hogy keblében én uralkodom: velem érzelgősebben mulatá magát. Árnyaival, ha nem nevetközött, úgy némává lettek ajkai. Kétségek közt vártuk a’ pénteket, ha Bárdival összetalálkoztam, nagyobb kinom nem lehete, mindig a’ pénteki szerencsétlenséggel kinozott. Ha láttad volna, olvasóm, milly készséggel forgolódtunk a’ lány körűl, ha hallottad volna hízelgő szavainkat, a’ nevetést el nem kerülhetted volna. Nellit majd az egekbe emeltük, majd az angyalokkal hasonlítottuk-össze, úgy, hogy ezen a’ héten csupa költő lett belőlem, töménytelen sokat kelle hazudnom, elmém a’ levegőben kóválygott, éjszaka sem nyugodhattam, szép mondásokat kelle tanulnom, hogy azokat másnap el-recitálhassam.
Az ohajtva várt péntek földerűlt: de nekem ugyan borús volt. A’ terminus dél után négy órára volt határozva; én, nem tudom órám’ roszasága miatt, vagy akarattal, fél órával előbb a’ báróhoz mentem. Az előszobában senkit sem találtam, ’s megállapodám; rettentő kétség közt hánykódott kebelem, reám nézve az örök itéletet a’ máihoz semminek gondolám; a’ megvetéstől jobban féltem, mint a’ vérengző háborútól. Illyeket az ujságokban leginkább szeretek olvasni, buzgó ohajtásom a’ szüntelen való háboru, de csak körülöttem ne legyen. A’ gondolatok’ szörnyűségei válták-föl egymást agyomban. Egy mellékszoba félig nyitva volt, ’s benn a’ báró lányával beszélt. – „Nelli – szólt a’ báró, én pedig kihallgatásokra szántam-el magamat – minden esetre Árnyait kell választanod. Primo: ő sokkal gazdagabb; secundo: ő Bécsben lakik; tertio: a’ külföldet járta, isméri, nevelése igen finom; quarto: atyja törzsökös nagy famíliából való, velem járt iskolába, nemessége hat század óta virít; quinto: ő nagy rangu; sexto: mert én akarom. Ehhez egy hosszadalmas praedicatiót függesztett, mellyben demonstrálá a’ pénz’ hatalmasságát, az ősi nemesség’ influxusát minden csekélységbe. Én ezt mind hallottam, föl is vagyon jegyezve napló könyvemben. Nelli vonakodva válaszolt, részemre hajlóbbnak jelenté-ki magát. A’ báró tűzre hevült, a’ lány csillapitá e’ szavakkal: „Atyám, nekem mindegy, hiszen tudod a’ mai világi szerelmet; annak nyujtjuk kezünket, kivel gazdagabbúl élhetünk. Midőn az álszemélyü Árnyai megjelent, őt szeretnem unszolál, meg is tevém mind a’ te, mind ön hasznomért, mivel pedig most neked úgy tetszik, Árnyainak nyujtom-át kezemet.” – Valójában ezek’ hallására jó fül kivántatott, de tíz szerelmem között találtatott illy eset ’s a’ mondottakhoz szokva voltam. A’ báró Nelli’ szavain megörült, kebléhez kócsolá őt ’s nyilatkozását megdicséré. Én bizony előbb azt gondolám, hogy hűségét próbálja, már mostan semmi keresetem itten, ezzel ragadom kalapom’ ’s örökre bucsút vevék a’ kapufél-fától. Illyen hát a’ szerelem! Nelli belém szeret, megvan a’ jegyváltás ’s uramfia! – mivel nem vagyok Árnyai, megvet. Hazudik az, ki mondja: a’ szerelem nem tekint névre, személyre. Nelli Árnyai’ nevét szerette-meg csak: de kikopván a’ névből, kikopott szerelméből is. Semmi; úgy sem lehettem volna vele boldog, akarám vigasztalni magam’, de megvallom, Nelli nagy benyomást tett szivembe. De azért még ne gondolja az olvasó, hogy kétségbe-estem, ne féltsen a’ fejbe lövéstől. Hisz’ Nellit egy két nap alatt mint hűtelent szivemben örökre eltemetem, ’s romladékán egy új szerelem fog föltámadni. A’ példabeszéd mondja: „szeget szeggel”,*
Bibliai utalás; „Szemet szemért” (Mózes II, 21: 24–26.)
’s én azt mondom rá: „szerelmet szerelemmel!” –
Szállásomon fölsohajték: Nelli volt tizenegyedik szerelmem’ tárgya, ’s így még csak egyet szerethetek; mert serdülő koromban föltevém, ha tizenkétszer keresztül esem a’ szerelmen, többé nem fogom hajhászni; másokat kérek-meg, ajánljanak nőmnek valamelly vidéki lányt egész descriptiójával, én, a’ nélkül hogy őt megtekinteném, levelet irok atyjának, elébe terjesztem szándékom’, charakterem’, állapotom’; gazdagságimat specificatim fogom elküldeni. Ha jó választ nyerek, a’ melly nap meglátom a’ lánykát, ugyan azon megülöm lakodalmomat. A’ jegyváltásnál nincs haszontalanabb a’ világon; reménnyel biztat, ’s végre kegyetlenűl kinoz. Hasonló képzetek közt lepett-meg Árnyai ’s kinyilatkoztatá, mivel nem jelentem-meg a’ bárónál, ő birja Nellit, de egyébként is őt választotta volna. Nem irígylém boldogságát, ’s elbeszéltem az előbb mondottakat. „Óh azt gondolja az úr, szól Árnyai, hogy engem elámít, előre látó vagyok én, szemeim világosak.” – Ha tiéid is azok, gondolám, úgy a’ vak is lát. Kért Árnyai: „ne neheztelnék reá; mindenki maga szerencséjének kovácsa” mondá ’s eltávozék; ő szerencsés, a’ mai fölvilágosodott században többnyire illy boldogok a’ nagyobb ranguak, szegénynek sok fáradságába került ezen boldogság’ elnyerése, munka után édes leszen a’ nyugodalom, de félek, netalán a’ pénteki előitélet szerint a’ féltékenység kinozza. A’ péntek névre szinte meghökkentem, általfutám napló könyvemben följegyzett Nellivel történt estemet, ’s a’ péntek reám nézve valójában átkozott nap. Bárdi komoran, ’s lesütött fővel lépett szobámba, félt kérdezősködni a’ dolog’ mibenlétéről, de én nem is várván, elébe tálalám. – „Óh átkozott péntek! kiálta, már most tanulj esteden, pénteken megismerkedni, pénteken szerelmet vallani, pénteken jegyet váltani, álszemélyből kivetközni, egészen péntekre bizni magát az embernek legroszabb e’ világon: hagyj-föl próbáddal, gonosz lappang, ’s leselkedik pénteken az ember után, kérlek, ez után pénteken ki se lépj szobádból.” Nem vala kedvem vitára kelni, szabad beszédet engedék. „Ha hon maradtál volna, folytatá Bárdi, semmi teher sem nyomná válladat, de ha már megismerkedtél, mért kellett épen pénteken megvallanod szerelmedet? úgy-e bár féltékennyé levél? mért határoztad péntekre kinyilatkoztatni személyedet? ’s most is mért rendeléd péntekre Nelli’ választását?” – Hallgass, kérlek, kiálték, tán a’ vén asszonyok’ köréből jösz, tőlök tanulád mesédet. – „Ez nem mese, felelt Bárdi, rajtad történt-meg.” – Én mindent elfelejtettem, semmit sem akarok róla tudni; a’ próbát ujra elkezdem, a’ pénteki előitéletet meg kell czáfolnom. – „Vessz, ha veszni akarsz, de roszat jövendölni kénytelen vagyok” ’s gyorsan eltávozott.
_____________

A’ péntek tehát csak veszedelmes napja a’ hétnek! sohajték, de még is ez előitéleten diadalmaskodnom kelletik. Igaz, nagy szégyen háromlott reám Nellivel történt kalandomért, de még is rettegni nem tudtam. A’ báróval nem is ohajtottam többé összejőni, bár rám sem ismert volna; de e’ végett borbélyt is hivattam, gavalléros barkómat*
Divatos oldalszakállamat.
leborotváltattam, hajamat új módira erőltetém, a’ szabóval más ruhát csináltattam, minden öltözetem ellenkező volt az előbbenivel. Épen pénteken készült-el új ruhám, eddig igen keveset mutattam magam’ a’ városban. Nellit látni sem kivántam, szerelmem iránta kialudt; természetem egyébiránt, megvallom, bár ha nevettek is, illyen: Ha valamelly lányba szerelmes vagyok, soha bút, bánatot nem ismerek, bár milly veszély fenyeget; de ha szerelmem’ tárgya reám nézve elveszett, fájdalmak kínzanak mind addig, mig szivem más lány’ láttára föl nem hevűl. Nellit szerettem, bú nem érdekelt, őt elvesztém, ’s búsulok, még egy leányka meg nem hóditja szivemet. De netán sokáig kelljen szenvednem, könnyen hajtom fejemet a’ szép nem’ rabigájába, hogy újra enyelgő legyek ’s felejtsem a’ régi kedvest.
Mondám, pénteken hozta haza a’ szabó ruháimat, ’s én sétálásra kiindulék. Ezzel a’ gondolattal tépelődtem: Valljon egy leány, vagy férfi szerethet-e egyszerre kettőt, de úgy, hogy egyik olly kedves legyen mint a’ másik? – Némellyek lehetségesnek állitják; én véleményökkel meg nem egyezhetem, mivel illy dologban nem vala még tapasztalásom. – Indulatom kitündöklött sétálásomban, komoran sütém-le fejemet; az elmenők nem is érdeklettek. Nagy melancholiámban a’ Királyutcza’ végére tévelyedtem, ’s elhatározám magam, búm’ enyhítése végett a’ Város Erdejébe sétálni. Az ég tiszta volt, a’ nap langyasztón hinté sugárait, minél tovább mentem, annál vidámabb levék. Gyönyörű út vezet az erdőbe, két felől terepélyes fasorok a’ gyalog menőknek hives lugosúl szolgálnak, középen a’ kocsi-út széles, ’s egyenes, jobb ’s balról a’ polgárok kertei finom izléssel mivelve; ünnep-napokon itt körűl belűl pezseg a’ sok nép, de most minden körültem olly csendes vala. Hallgatok arról, milly felséges sétálás esik itten. Beértem a’ Város’ Erdejét, ’s már visszamenetről gondolkoztam, midőn a’ lanyha eső húllani kezdett; reám nézve ez nem vala kedvező, féltém új módi ruhámat, ’s azonnal sietve befelé a’ városba tartottam. A’ csendes esőt zápor váltá-föl; gondolkodtam, jó lenne valamelly kerti házba betérnem, de míg eltökélném magam’ megpillantok előttem egy esernyő alatt menő férfit. Bátorságot véve hozzá közelíték, ’s könyörgöttem, ne sajnálná velem megosztani esernyőjét; a’ férfi meglett koru volt, szürke fürteit vállain lebegtető a’ szél, köszöntésemet nyájasan viszonozta, ’s kegyelmére méltatott. Jóvoltáért mulatnom kelle őt, néhány anekdotákat meséltem neki, a’ mi nem igen volt ínyére, utóbb a’ francziákra, ’s a’ lengyelekre fordítám beszédemet, tüzesen védettem a’ pártos nemzetet, majd mint egy hadvezér kormányoztam a’ lengyel-seregeket, majd szerencsétlenségöket egész kesergéssel terjesztém-elő. Szerencsétlenségök szerencséműl szolgált, az öreg úrnak megtetszettem, ő egy vala az igaz polgárok közűl, keblét föléleszté a’ lengyel-pártütés,*
Lengyel felkelés: az ún. novemberi felkelés (1830–1831) fegyveres lázadás volt a felosztott Lengyelországban az Orosz Birodalom ellen.
nagy részvétellel viseltetett irántok. Szép két háza ékesíti a’ várost, ’s kertje az elsők közül való, most is ennek megtekintéséért fáradott-ki, ’s haza felé jövén, a’ sötét fellegek ellen esernyőjét magához vevé, ’s így engem is megmentett az össze ázástól. Lassan ballagtunk; a’ kerti gyönyörűségről kezdék disserálni;*
Értekezni (disszertálni).
az öreg urat lankadttá tevé a’ gyaloglás, mellyért egy a’ város’ végén mellettünk elmenő üres bérkocsiba ültünk. Szinte könnyebbült szivvel folytattuk beszédünket, szóba jött a’ bérkocsik’ hasznos volta, kár, hogy hazánk’ ritka városaiban találhatók. Megállott a’ kocsi a’ polgár háza előtt, ’s ő kért mennék-föl, lehessen szerencséje házánál tisztelni; én igen hajlékony valék betölteni kivánságát. A’ szobában nője, ’s leánya fogadtak, kis szünet mulva frisítővel kinálának-meg; eszem nem az evésen, hanem a’ polgár’ szép leányán lebegett; első pillantattal szivem engedékeny volt mézes szavait mély rejtekébe fogadni. Brávó! gondolám, e’ kegyes angyal’ karjain járulok az oltár elébe, ’s valójában olly annyira elmerültem az illy képzetekbe, hogy az öreg úr’ néhány kérdésére visszásan feleltem. De ez semmit sem teve, észre vevé ő, mi szülte zavarodásomat, enyelgő mosolygással képzelte a’ bájos jövendőt. Nincsi, – így hívták a’ leányt – elmentemkor nyájas udvarisággal köszönt, ’s én előre szerelmet sejdíték. Az öreg úr jövendő látogatásimat magának kikéré, ’s én kegyelmesen megigérém, leginkább Nincsiért, kinek kendőjét, olly szerencsés valék, hogy a’ földről fölemelhettem, ’s ekkor pirosság futá-el arczait a’ mit szerelem’ jelének magyaráztam.
Most újra vig vagyok. Nincsi foglalta-el szivemben Nelli’ uralkodó székét. Báró ’s polgárlány közt nagy ugyan a’ különség, ’s jól leestem a’ magas polczról, de ezen nem törém agvomat. Nelli báróné, Nincsi pénzes, ’s épen ezt hajhászni volt mindenkor fő szándékom. A’ kopasz titulus helyett többet ér a’ tömött erszény.
Sokáig azon gondolkoztam, valljon lassanként haladjak-e Nincsivel a’ szerelem’ csalkerté-ben, vagy csak egyszerre megvalljam hogy érte lángolok, ’s nőmmé akarom tenni? Ezt végzém: Mivel Nincsinek névnapja leszen a’ jövő pénteken, akkor a’ szerelem-vallásra legjobb idő lesz; tehát a’ névnapi üdvözlés után fog következni a’ szerelem-vallás. Előre képzelém, Nincsit milly zavarodás fogja környékezni, milly bájolón fog zengeni „igen”t, milly fölséges leszen az első csók ajkáról, ’s miként térdelünk az öreg úr elébe, ’s ő ránk adja áldását. Boldog ábrándomból fölvert Bárdi, én örömmel adám tudtára az új ismeretséget. „Látom, szóla ő, akarattal sietsz a’ tátogó örvénybe; ugyan mit gondolsz, barátom, egy polgár-leányt nődnek venni, holott anyád alispány’ lánya volt, ha ő föltámadna sirjából, ugyan miként mentegetnéd magad?” – Azzal, felelék, hogy a’ XIX. században egy pénzes lány könnyebben meghódítja a’ szivet, és a’ házasságra hajlandóbbá teszen. Barátom, erről hallgassunk, hanem kérlek, a’ jövő péntekre készíts köszöntő verseket Nincsi’ névnapjára. – Bárdi megigéré, ’s én meghagyám, hogy minél hizelgőbbek legyenek; e’ nélkűl semmit sem fognak érni.
Péntekig vagy kétszer voltam Nincsinél, mindig egész megelégedéssel váltam-el tőle, különös vonzó erővel birt ő, szivemet olly könnyen elmeríté a’ szerelem’ árjába, mintha már többször practizálta volna. Teljesedni tapasztalom a’ báró’ mondását: „Nincs széles e’ világon egy lány is, ki szerelem nélkül 18 évet elhaladott volna.” Bárdi elkészíté a’ köszöntő verset, ’s pénteken reggel elhozta hozzám. Megütődve olvasom: egy szó sincs benne a’ szerelemről, semmi hizelgés, ’s épen olly sovány volt az egész, mintha valamelly öreg úr’ számára készíttetett volna. Szörnyen haragudtam reá, ő nevetett, ’s azzal mentegeté magát, hogy ez minden munkái között legjobb. Így ugyan kár neked a’ poësist csúfítani, nem gondolhatod-el azon injuriát, mellyet általa okoztál nekem; mondd most, mit miveljek, vers nélkűl nem mehetek gratulálni Nincsihez, köszöntő versem lett volna szerelmem’ előpostája. Bárdi a’ legnagyobb aggodalmak közt kaczagva hagyott-el. Reggel illendő gratulálni, vagy a’ névnap előtti dél után, ’s én még most sem meheték; ez ugyan sokat nem tett volna, én könnyen ki tudom magam’ menteni, de a’ vers, a’ vers hibázik. Minden almanachot fölkutattam, ’s hála érte! szerencsémre kilophattam egy iró’ köszöntését, remek volt volna a’ darab, ha érthettem volna, de a’ cadentiákért össze vissza facsart értelem homályos leve; én nem értettem, tán Nincsi meg fogja érteni. Leirtam a’ köszöntő verset, ’s gratulatióra készítém magamat.
Dél után megyek Nincsihez, ’s itt jelentik ide haza nem létét. Külvárosi kertökben mulatnak mindnyájan. Egy baj a’ másikat követi. Bérkocsiba ültem, hogy annál sebesebben oda érhetnék, de szerencsétlenségemre fele utamban a’ tengely eltört, ’s így kénytelen valék gyalogolni. Mennyit kelle kérdezősködnöm, egyik kertből ki, a’ másikba be, mig rájok akadtam. Nincsi a’ kertajtóban állott, én hevesen kezét ajkamhoz ragadám, mentegetém magam’ a’ késő elmaradásért. A’ gratulatio után a’ köszöntő verset átadám, Nincsi keblébe rejté, pirosság terjedvén-el arczain. Ezen gondolat villant keresztűl agyamban, valljon az ajtóban kire várakozott Nincsi? ’s könnyen elhivém, hogy szivepedés közt – utánam.
Bementünk a’ kerti házba; „éljen” kiáltásokkal fogadtak, én nem győztem eléggé fejemet hajtogatni, ’s csinálni a’ sok bókolatot. Poharat fogtam kezembe, a’ házi gazda’ ’s az egész uri társaság’ egészségéért kiüríteni. Magasan fölemelém a’ poharat, egy pár ékes constructioval*
Közhelyes szóvirággal.
a’ vendégekre köszöntem, minden szem száj rám bámula, én ezen megütődve, midőn a’ poharat számhoz érinteném, kiesett reszkető kezemből; a’ társaság hangos nevetésre fakadt. – „Istenem! kiálta Nincsi, az üveg’ darabját kezében tartván, az én legkedvesebb poharam eltört.” – Zavarodásom lépcsőnként nevekedett, hízelkedve simultam Nincsi’ keze után, ő a’ poháron bánkódván vissza-rántá kezét. – „Bocsánat kisasszony! rebegém lesütött fővel, kettősen kipótolom a’ kárt, ’s addig is töredelmességét fogadja-el a’ bűnösnek.” – Szószólóm volt az úri társaság. Nincsi megbocsátott, de ugyan mit meg nem bocsáthatna kedvesének. Ezen gondolattól hevülve örömemben poharat ragadtam, béke gyanánt kiüríteni. – „Halljuk! halljuk!” ’s én némán állottam, pillantatom összeütközött Nincsiével, faragott bálványhoz hasonló valék: de végre segít az emberen az okosság: „Éljen, kiálték, a’ kitől Nincsi az eltört poharat ajándékban nyerte!” – Halovány szín lepé-el arczait, meredten rám tekinte, észre vevém, hogy ujra hibáztam. Hevülve lába elébe térdelék, ő jajdulva hátra vonult – „Átkozott péntek!” dörmögém magamban, szegény lány’ lábát majd össze tiporám, hirtelenkedésemben rá térdeltem. Fölpattanék, ’s eltávozni akartam, de az úr nem engedett, ’s mellette helyt kelle foglalnom az asztalnál. Nincsi félszemmel tekinte reám, könyörgeni sem valék bátor, erről hallgattam, de a’ hizelgésnek nagy hasznát vettem; tetőtől talpig egyenként eldicsérém szépségét, tetszett ez Nincsinek, ’s megengesztelődni látszott. Vig tréfáim, enyelgéseim, anekdotáim, hízelgéseim, ’s több „éljen” kiáltások csak hamar elfelejtették a’ társasággal előbbi estemet, ezer névnapokat hörpöltek a’ poharakból a’ házi gazda’, ’s Nincsi’ egészségeért, ’s magok’ hasznokért. Fölkeltünk az ebédtől, vagy is a’ római coenától,*
római vacsora (az ókori Rómában a vacsora volt a főétkezés).
sok fő megnehezült, a’ fiatalok egy egy fürge lánykát karjukra öltének, ’s alá, ’s föl sétáltak a’ kertben; nekem nem volt kedvem követni őket, mert Nincsit más’ karján szemlélém. Elvonulva egy hűs bokorba azon perczet lestem, mellyben egyedül marad, hogy magamat gavallérjául ajánlhassam. Hozzám közelített egy uracs, kérdé, tán az előbbi eset háborgat? Én hamarjában nem is felelhettem. – „Óh azon soha se törődjék, szól ő, a’ poharat Nincsi ez előtt két évvel egy jurátustól kapta ajándékban, kit igen szeretett, az ifjú megigérte neki, hogy elveszi, de változván a’ környűlállás, nem teljesité igéretét, ’s így Nincsi megcsalatva maradt. Hitszegőnek nevezi az ifjút, de az ajándékozott pohár mindig kedves volt előtte, ’s annak eltörése szivére hatott, még inkább megvala lepve, midőn az úr azon hitszegő egészségéért ivott.” – Kedves jószágától fosztottam-meg Nincsit, gondolám, tán szivem elegendő leszen veszteségét kipótolni. Ekkor megpillantám Nincsit egyedül, gyorsan hozzá sietek, karomat nyujtom, ’s ő elfogadja; először is fő dolgom volt előbbi vétkeimért bocsánatot könyörgeni; az angyal a’ földinek, kivált ha szivét birja, könnyen megbocsát. Kevés időre egy rózsaszállal visszajött Nincsi’ előbbeni gavallérja, megkinálá a’ rózsával, ’s Nelli elvevé. Én hevültem, izzadtam, fáztam, minden változás egy percz alatt kitündöklött arczomon. A’ gavallér bizonnyal értette, mi a’ nevelés, látván tüzességemet, szememből olvasván min törekszem, mély főhajtással eltávozott. Csak ez kellett nekem, szabadabban lihegtem, hozzá kezdettem a’ beszédhez, először is a’ szerelemről hosszasan értekeztem, előadám sokféle nemeit, demonstráltam a’ szív mint törekszik szerelemre; milly ösztön uralkodik keblünkben, melly szüntelen az édes érzetek után sohajtozik, ’s addig nincs nyugtunk míg szerelem’ igája alatt nem szenvedünk, ez volt az exordium, ’s már már ön érzetemet akarám kifejteni ; de mások felénk jövén, akadályoztattak; ezek ugyan eltávoztak, de én félbe szakasztott beszédemre vissza nem tudván térni, ujra előlről kezdettem, ’s midőn ujra szerelmemre került volna a dolog, megint mások miatt félbe kelle szakasztanom: így történt ez többször is, mignem jel adatott a’ haza-menetelre. Gondolám, az úton ezt könnyebben végbevihetem. Elindultunk. Én hosszas exordium után, melly sok fejtörésembe kerűlt, rá jutottam szerelmemre, de a’ csintalan Nincsi, észrevévén mire czélozok, szüntelen kérdésekkel ostromlott; meg kellett neki magyaráznom mi a’ szerelem, elbájolás, csók? Mivel pedig elfelejtém a’ logikában tanult definitiók’ módját, szüntelen példákat hoztam elő, mellyben én, ’s Nincsi mindenkor előfordultunk; ezért meg is haragudott reám, de haragját hízelgésemmel eloszlattam. Még most sem tudtam megvallani szerelmemet, a’ hosszu exordium, a’ sok definitio, és a’ hizelgés elemésztették az időt, ’s Nincsi’ lakásához érkeztünk. A’ vendégek mindnyájan eltávoztak, engem az öreg úr fölhítt. „Az úr sokat beszélt a’ szerelemről, szól Nincsi, tán most is hatalmában van?” – Csak akarnék, de nem lehet. – „’S miért?” – Lehetne ugyan, de nem szabad. – „Nem értem.” – Én utamban egy furcsa szerelemvallást koholtam-ki, ’s most talán használható. – Óh kisasszony, furcsa az én életem, atyám midőn haldoklanék, magához intett, kebléből elővont egy portrét, ’s kezembe adá illy szavakkal: Fiam, ha Pestre mégy, vidd magaddal e’ portrét, ’s csak az legyen nőd, ki ehhez hasonló leszen, de vigyázz, hogy minden vonások megegyezzenek; én mentegetni akarám magam’, de ő a’ földieket elhagyta. Sokáig szemlélgetvén, valójában a’ portréba belészerettem. – „Furcsa eset, szeretném látni azon csodás portrét,” – Bár a’ kisasszony hasonlítana hozzá: de nem, tudom nem fog; már egynek megmutattam, hozzá hasonlónak gondolám, de megcsalatkoztam, utóbb vevém-észre, hogy egy vonás különség van köztök. – „Kérem az urat mutassa” szól Nincsi ujságvágyólag. Én nem akartam, hogy annál fölebb hágjon kivánsága, ’s midőn tapasztalnám legnagyobb lépcsőjén vágyát, zsebemből elővonám zsebbeli tükrömet, ’s tettetett remegéssel átnyujtám Nincsinek, ez mohón kap utána, belé néz, vissza ütődik, ’s fölkiált: „Mintha hozzám hasonlítana!” – Óh bár, kiálték esengve, nézze-meg jobban a’ kisasszony, én, örökre hűséges leszek, én szeretem a’ kisasszonyt. – Nincsi még egyszer megtekinté magát a’ tükörben, ’s észrevéve tréfámat. „Óh valójában az úrnak igen kegyes atyja lehetett, az úrról föl sem tehetném, hogy hűségtelen volna, az illyen kép mindenkihez hasonlít.” – De most csak a’ kisasszonyhoz. – „Holnap pedig máshoz.” – Nem, nem! kiálték térdre omolva, az én szivem örökre a’ kisasszonynak tömjénez. – „Nem vagyok képes elhinni.” – Kérem, esdeklem, könyörgök! – „Mind hiában.” – Óh én boldogtalan! Kisasszony, fogadja szívemet, legyen nőm, ne fosszon-meg az örök boldogságtól, siromig hűséges leszek. – „Alig hiszem, meglátjuk, válaszolá hidegen, ’s mellékszobájába vonult. – Ah én szerencsétlen! kiálték térdelésemből fölpattanva, milly szégyen ez? tizenegyszer vallottam-meg szerelmemet, ’s mindenkor elértem a’ czélt, ’s most, midőn igazán szeretek, ez volt szavam’ járása, most megvetettek. – Jó éjszakát kivántam az öregeknek, tán legutóljára; föltett szándékom, soha hozzájok nem menni. Nevetve szállásomra jött Bárdi, ’s látván szomorúságomat, annál inkább kinozott. „Óh átkozott péntek!” gyakran kiálték-fel. Bárdi örvendett, hogy valahára elismértem a’ péntek’ hatalmát. – „Most úgy e ostoroz a’ péntek? szól Bárdi, most tölti rajtad boszuját, mért merted magad’ ellene szegezni.” – Urak, asszonyok, lányok, ’s valamennyen szavamat hallhatjátok, kiálték, csak a’ péntektől őrizkedjetek, gonoszabb ez, mint a’ mostoha. – Utálom már a’ pénteket, még csak egy próba van hátra, mert három az igazság, ’s ha el nem sül, akkor testestől lelkestől a’ pénteki előitélet’ vitéze vagyok, mellette harczolok, kész leszek érette vért ontani.
_____________

Lassanként multak a’ napok, a’ városban ritkán jelentem-meg, otthon fáradoztam a’ harmadik próba’ végbe-vitelén, már ajánlottak egy leánykát, szépnek festették-le, ’s dúsgazdagnak, levelet készitettem az atyjának, mellyben a’ hosszu exordium Ádámtól és Évától kezdődött a’ vízözönig, ’s tovább; mivel annál okosabb az ember, minél fölségesebben ír, tehát én valamennyi új magyar szót olvastam, hallottam, mind belé tevém, előre képzelve, hogy’ fogják dicsérni okosságát: „Fölséges levél, nem is érthetjük!” De minden fáradságom hasztalanná leve; szerencsétlenségemre csütörtökön találkoztam Nincsi’ atyjával az útczán, kérdezé, mért nem látogatom-meg őt? Szorgos dolgaimmal mentegetém magam’, ő szemembe mosolygott, ’s más napra ebédre hítt, ’s kért, meg ne vetném őket. Habozásomban kénytelen valék megigérni. Igy tehát a’ levelet pénteken nem tehetém a’ postára, meg-kellett várnom, mi történik Nincsivel, tudom csak új kinokat fog támasztani keblemben, ’s a’ péntek velem annál jobban érezteti hatalmát. Semmi, úgy is eleget tűrtem, tán ezen keresztűl esem. Nincsi volt tizenkettedik szerelmem’ tárgya, tőle még viszonérzetet is reménylhetek.
Igéretemnél fogva megyek ebédre Nincsihez, buzdult a’ vér keblemben, Nincsi’ látásától rettegtem. Beléptem a’ szobába, ’s benne senkit sem találék, szivem hangosan dobogott. Az asztalon kitárva egy könyvet pillanték-meg; nézem, mellette volt köszöntő versem, a’ könyv pedig az vala, mellyből azt kiírtam. Egész zavarodással olvasom köszöntésem alatt e’ szavakat: „A’ kivánat igen szép, kár hogy nem eredeti.” – Mire értsem ezt? tán azt akarja jelenteni, hogy lopott. Szinte eltávozni akartam, de bejött Nincsi, enyelgően viszonozta köszöntésemet, akartam szólani, ’s a’ hang elfojtódott; most én, ki olly hatalmas volt másszor, ki a’ beszédből soha ki nem fogyott, megakadtam. „Az úr búsul, szól Nincsi mosolyogva, minek a’ jele ez?” – Annak, felelék gyorsan, hogy a’ kisasszony víg; óh ossza-föl velem vígságát. – „Félek, ne osztán én legyek szomoru.” – Óh nem! – gyöngédeden megszorítván kezét – én szüntelen ügyekszem, hogy a’ kisasszony víg legyen. – „Még akkor is, ha kegyed mással nézeti-meg a’ portrét?” – Nem, azt nem fogom tenni. – „A’ szót könnyen meglehet szegni.” – Szavam szent! – „Hinni kellene azt.” – Hiheti! kiálték, ’s hirtelen átkarolám, Nincsi remegett, ’s válaszolni nem vala képes. – Ő szeret, gondolám, csak még is értek én a’ szerelemhez. Bejött az öreg úr, Nincsi kifejlődött karomból, én megütődve állottam, az atya nevetett. – Én szeretem az úr’ lányát, szólék, kérem, adja nekem nőűl. – „De ha én nem szeretem” – közbe szól Nincsi. – „Úgy, felel az öreg, eleget nem tehetek.” Még egyszer fölkiálték tűzzel. Nincsi hallgassa-meg a’ könyörgőt, fogadja-el szivemet. – Az anya bejött, én sokáig peroráltam még Nincsi előtt, a’ mennyit tudtam, mind egyre halmozám, csak lenne foganatja, a’ két öreg mosolygással hallgatta beszédemet, mellyre Nincsi rá felelt, és én viszont, mintha valamelly jelenést játszottunk volna-el a’ színdarabból úgy tetszett az öregeknek; köztünk erősen folyt a’ vita, egymással meg nem egyezhettünk. „Elég, szóla az öreg, a’ néző-játék’ vége jó szokott lenni, itt is szükséges a’ fő személyeknek a’ boldogulás.” Ekkor megfogja kezemet, összeteszi Nincsiével: „Éljetek boldogúl, legyen rajtatok atyai áldásom.” – „Áldás!” kiálték, Nincsit karjaim közé kócsolván. – Óh istenes péntek! – „Péntek? mondának az öregek, jaj szerencsétlen leszen a’ mi leányunk.” – „Nem, nem” felelék, ’s alig tudtam velök elhitetni, hogy a’ péntek nem különös nap, hogy én megczáfoltam az előitéletet; kevésbe mult hogy még Nellivel történt kalandomat is nagyobb confirmatio végett el nem beszéltem.
Boldog vagyok. Bárdi’ kiirtotta kebléből az előítéletet, pénteken megismerkedett egy leánykával, belészeretett, ’s pénteken megvallá szerelmét; jó választ nyert, ’s igy mindketten pénteken tartottuk lakodalmunkat. Én boldogul élek, Bárdi megelégedve. Árnyai Nellivel érezteti kevéssé féltékenységét, de az kerűli az alkalmat, melly őt fölbuzdítaná e’ gonosz szenvedelemre. Három az igazság, ’s meg vagyon czáfolva a’ pénteki előitélet. Irtsátok-ki kebletekből ezt, atyám’ fiai, ezen napon jó, rosz történik, mint a’ többieken is. Éljetek mindnyájan úgy, a’ mint én élek Nincsivel; a’ pénteki előitélet’ megczáfolására ne szánjátok-el magatokat. Hajh! sok bajba kerűl az, ’s ritka leszen olly szerencsés, hogy jutalmúl egy szép lányt, és száz ezeret nyerjen!
Lukács Lajos.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.