Csendes völgy’ ölébe’ kit fed
E’ sötét kápolna itt?
Mért szemed kisírva, lyányka?
Mért illy búban arczaid?
„Nem fed, oh jámbor zarándok,
Senkit e’ kápolna itt;
Én könyörgök: fedje béke
A’ kedvesnek hamvait.”
Hol van kedvesed, leányka?
Melly sír’ halma rejti őt?
„Messze, messze, hol virág nem
Illatozza a’ mezőt.
Puszta síkon zúg a’ szellő,
Szem nem lél vándornyomat;
Ott van sírja, oh zarándok!
A’ forró fövény alatt.
Itt sohajtok, itt könyörgöm:
Legyen álma nyúgalom!
Majd ha könnyeim’ kisírtam
Enyhűl tán a’ fájdalom.”
Lyányka, lyányka e’ nehéz bú
Elhervasztja létedet;
Csillapítsd-el aggodalmid’,
Szüntesd e’ gyászkönnyeket.
Él a’ szent kereszt’ vitéze,
A’ ki’ hunytát könnyezed;
Nézz szemembe – rám nem ismersz? –
Én vagyok, hű kedvesed.
Élek még; a’ vad pogánykar
El nem olta engemet:
Visszajöttem, visszahoztam
Néked hű szerelmemet.
„Ég, nagy ég! – Te vagy szerelmem,
A’ kit évtől könnyezek?
Lelkem’ lelke! el nem olták
Élted’ a’ pogánykezek?
Ah mint dobban e’ szegény szív!
Mint derűl-fel bús szemem!
Fájdalom! ne ölj-meg engem,
Itt van, itt van kedvesem!
Hála néked a’ keresztfán!
Hála, hogy megóttad őt!
Szív, merülj örömtengerbe!
Vissza, visszanyerted őt.”
Széplaki.
