HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

VESELÉNYI FERENCZ
SZÉCSI MÁRIÁNAK

Szécsiek’ éke, Murány’ hős asszonya,*
Az ősi nemesi családból származó Széchy Mária (a „Murányi Vénusz”) lánytestvéreivel együtt Murány várát örökölte meg.
Mária! üdvöt
Tábori színéből*
Katonai táborhelyéről.
küld Veselényi neked.
Fognád vélni talán, hogy gőgös harczi dagállyal
Szándékzik levelem mondni fejedre veszélyt;
Vagy hogy erős hadaim’ számát sokasítva szivedbe
Kétes csüggedezést hinteni vágyakodom.
A’ vak rettegetés lehet ostora gyáva kebelnek;
Tettre tekint, ’s hiu szót semmibe hajt az erős.
Özvegye Betlennek ragyogóbb hírére közöttünk,
’S gyönge nemét haladó bátor erőre nagyobb:
Hogysem kit kijelelt és meghaladásra tökélett
Pályafutásától elfenyegessen ige.
Égbe kelő sziklán fellengez vára Muránynak,
’S lábait izgágás bércz-sor övedzi körül.
A’ tüzes álgyu tekék fáradva lehullnak alája,
’S büszke kaczagtában nézi az ormi vitéz.
Vannak ugyan hadaim, láthatd a’ bástyatetőről
A’ kies alvölgyben pözsgeni sátrok alatt,
Harczra keményültek mindannyin, ’s készek egyenlőn
Győzni, vagy elszántan vészbe rohanni velem:
De nem az ütközetek’ rongáló lelke, szelídebb
Isten’ jótékony karja vezérli kezem’.
Mint vagyon, ugy szólok, ’s egyebet nem mondok igaznál,
Óh ne vonatkozzál venni kegyedbe szavam’!
Tegnapi alkonyaton, miután vizsgálva bejártam
Harczosimat, vonulék tábori színem alá.
A’ hüvös esti lebel fris szárnyakon ingva csapongott,
’S a’ szép völgyi vidék illatözönbe vegyült,
Eljött már az üdő, melly aggó nappali gondban
Fáradt elméket szunnyadozásra bocsát.
Én nehezült főmet pánczélkönyökömre nyugosztván
Néma tünődéssel búba merülten ülék.
El nem mellőzöm, mert ollyha könyűzni dicső tett,
Bús arczomra szakadt a’ könyük’ árja sürün.
„Istenem, igy nyögtem, mi gonosszal bánthata téged’
A’ magyar annyira, hogy szüntelen átkod üzi?
E’ szép földre hozád – legyen áldás érte nevednek –
Ám sok irígy szemeket rajta legelni hagyál.
Kelnek örökségként új ellenségi, barátot,
A’ ki valódi javán lenne, keresve keres.
A’ vérszomjú pogány behatott lelkébe hazánknak,
’S rajtunk, már másfél százada, csörget igát.
Romlik az ősi nemes lélek, korcs vérü töröktől
Méhbe fogad keverék magzatot a’ honi nő.
Ölt idegen köntöst cziczomára cserélve vitézi
Öltözetét némelly, szenved az ősi szokás.
A’ kis számu magyar fogyton fogy, harcz öli részét,
Több hurczoltatik-el messze hazákba rabúl.
És ha kiket kémélt ekkédig az ellen erőszak,
’S a’ haza még bennök látna parányi reményt:
A’ vad visszavonás’ vérszelleme veszteti össze,
Haj nem borzad aczélt fenni magyarra magyar.
Bojtani*
Fölbújtani, hergelni.
nem szünik őt, ’s örvendez titkon az ozman,
A’ magyarok’ romján rakja hatalma’ falát.
Mellemet ím én is most e’ pánczélba szorítom,
Rézsisak ül fejemen, ’s oldalam’ őrzi aczél.
Zúgnak ezer daliák itt a’ völgyeknek ölében
Bőszülten várván, hogy viadalra vigyem.
Forr a’ várra dühök, forr hadnépére haragjok,
’S valljon milly had az ott? vélök egy ajku magyar.”
Illyen gondolatok szaggatták keblemet, és már
Mentül elébb viadalt kezdeni szánva valék.
Mert meggyőződém igazáról minnen ügyünknek,
Úgy akará tisztem, ’s a’ fejedelmi parancs.
De – hiteles dolgot mondok – hogy kardot emelni
Nyúla kezem, bágyadt, ’s lankada minden erőm.
Szándokom oszla, miként álom’ játéki, hiúvá,
’S bár viszonozva vonám, hűlt hüvelyébe vasam.
’S íme, szelíd halavány fénytől csillámlani kezde
Tábori színfedelem, mécsi világom aludt.
Mint vékony ködalak lebegett szemeimnek előtte
A’ szárnyas szerelem, ’s vonta mosolygva ivét,
’S hogy mosolyogva reám kilövé, lágy szellemi hangon
Rózsás ajkairól igy rebegette szavát:
„Büszke vezér, szüntesd haragod’, rokonidra dühödni
Míg lehet, óvd magadat, vesd hüvelyébe vasad’.
Vétek erőszakkal, ’s vad lelkek’ durva sajátja
Üznöd ügyet, mig van végzened útad egyébb.”
Eltünt a’ kegyalak, ’s mi tevőnek kellene lennem,
Hallgata bár, de hagyá sejtenem, a’ mit akart.
Más színben rémlik-fel előttem azóta Murányvár,
Készületim szünnek, nincs viadalra szivem.
Tábori színemhez járnak sürgetni vitézim,
’S várakozásomnak nem tudom adni okát,
Van, ki gyalázólag több izben rajtam üt és fedd:
„Mekkorig alszol még, nyúlszivü, gyáva vezér?”
’S én hallgatva türöm, mert nem mindenkinek üdvös
Titkot vallni, van az, Mária, tartva neked.
Betlen’ hunyta után mihelyest gyász özvegyi fátyolt
Öltöttél, kezdett érted epedni szivem.
Győzni tudék még is hevemen, ’s illett vala nőmért
Nékem is özvegynek gyászba vonulni tovább.
Mérséklette az is tüzemet, hogy büszke vitézként
Átallék pártos hölgynek esengni vezér.
Hajh, de különben lőn, feltétem gyönge füszálként
Ellenfélre hajult, ’s vissza kihajtja megint?
Földhöz alázva simult a’ bajnoki büszke tekintet,
Csendesül a’ külharcz, dúl zivatarja belül,
Még is csillámlik lelkemnek némü reménye,
A’ sebet isten üté, enyhet is isten adand.
És ha magyar népét immég méltatja kegyére,
’S róla egészen nem vette-le gyámkezeit:
Útra vezet bennünk, mellyen megegyezve magunkban
Vérontás nélkül czélra futamni fogunk.
Már az utat kiszegé, szerelemnek mennyei útát,
Kezdete bár tövises, rajta haladni gyönyör.
Nincs szándékomban, nem is illik, mondni magamról
Holmi tulajdonokat, hogy kebeledbe fogadj.
Régi nemes vérem’ miokért említsem? elődid’
Fénye, dicső férjed vetne reája homályt.
Nincsen kedvem előszámlálnom termetem ékeit,
Ki vetekedhetnék, kellemek éke, veled?
És ha nevet szerzett harczban Veselényi, nem áll e
Mária, Szécsi-faj, a’ férfi vitézek előtt?
Hallgatok illyekkel, butaság unszolni szerelmet,
Nem tud erőszakot az, ’s megy, hova kénye viszi.
De szabad esdekelő szivvel járulni elébe,
Ő hiv imádókat venni kegyébe szeret,
Zaj nélkül folytatja müvét, hódítgat igába
’S rózsás lánczaival tart-le kötözve erőst;
Elragad ollykor ugyan, ’s zabolátlan kénye veszélybe
Dönthet nemzeteket, hajdani Trója tanúnk.
Ám de hasonlatlan viszony áll, oh, Mária köztünk,
Nem mint állt Paris, és helleni hölgye között.
Az vendégi jogot sértvén férjt foszta nejétől;
Özvegyet én özvegy vágyok ölelni nejül.
Végromlásra jutott Helénáért vára Priamnak,
’S a’ görögöknek okot mennyi veszélyre adott:
A’ mi kötésünk megkímélleni fogna rokonvért,
’S egy testté, mint kell lennie, lenne magyar.
Vagy véled, fog válni talán szennyére nevednek,
Hogy Rákóczi’ hadát árulod áru gyanánt?
Egy haza szült bennünk, ’s nem szégyen e áruba venni,
Hogy ha bocsánattal honfiu honfit ölel?
Higyj nekem, istennek szeme néz még árva hazánkra,
’S visszavonásból fog béke derülni reánk,
Csak mi szerencsénket fordítni javunkra ne késsünk,
’S jók valahára legyünk fogni baráti kezet.
Szolgámban bízzál, titkot közöl ő csak urával,
Vajha nekem kedvest közleni jőne hamar.
Függ alkalmas üdőt ’s helyet elrendelni tetőled
Egymással bővebb értekezésre valót.
Égek válaszodért, ’s szüvemet gerjeszti remény, hogy
Nem hagysz függőben, ’s szándokod’ értnem adod.

A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.