1781 A |
1780 A |
|---|---|
Allig múlt el a tavasznak kivánatos üdeje;
allig száradt el a földnek zöldellö vig teteje:
azonnal el kezdte Flora kiáltani jajjait;
siránkozván virágjain, zokogni bús panaszit.
Tsöppek folytak szemeiböl, harmatoztak ajaki;
ázott mellye könyveitül, fején voltak karjai:
így kertéböl ki költözvén, egy barlangba szalada,
ahol sokat epekedvén, illy szózatra fakada.
Jaj virágim! jaj fajzatim! jaj szivemnek öröme!
Ah magzatim! zöld ágaim! munkámnak egy érdeme!
hová oszlik ékességtek hová hajlik fejetek?
Jaj el hervad, el enyiszik, el fonnyad már szinetek.
Földre borúl szép Rosámnak koronázott teteje:
sirba kiszül zöld ágának deli jeles termete:
halványodik artzolattya, hervad piros ajaka,
el hullanak levelei, üressedik thronussa.
Amott kedves tulipámnak fodrosodik levele:
három ágú – sceptrumjának hajlik sárga teteje:
sok sziniböl ki költözvén, egyes gyázba öltözik,
tellyesen nyölt abrazattya sok rántzokkal töltözik.
Itt a szegfü fonnyadozván veszti tsipkés köntössét:
le függeszti oldalából ki–ütödött levelét:
el hullajtya bimbójának sürün ki nyilt ajakit;
veszti szagát, ékességét, ’s életének – napjait.
Hyacintnak el bádgyadván földre omlik homloka:
szára hámlik, levele húll, fonnyad fejér ortzája:
ezt meg ölte, még gyermek volt, Apollónak labdája:
azért most is mint virágot, fonnyasztya nap súgárja.1
Hyacinthus gyermeket Apollo (ki máskép Phoebusnak is, vagy Napnak neveztetik) labdájával agyon ütvén, midön véle jádzana; azután virággá változtatta.
Kék és piros violámnak öszülnek nyilt tsillagi,
magva nintsen, örömére nem maradnak magzati:
bimbójából ki bimbozván erötteti termését,
de üdötlen fajzatinak nam adhattya szépségét.
Narcissus is veszedelmét viz nélkül meg ujjittya:2
Narcissus magát a kutban meg látván, ‘s meg szeretvén el fogyott, és virággá változott.
a gyöngy virág zöld ágárúl gyöngyeit el hullajtya:
Rozmarinok meg sárgúlnak, majoránnák omlanak:
kezeimnek szép munkái el fonnyadván romlanak.
Jaj énnékem! árva szivnek, kit el hagynak magzatim:
el hervadnak, el enyisznek leg kedvessebb rajzatim:
El tökéllem, hogy azoknak meg siratván esetét,
e barlangba el temetem életemnek örömét.
Ezt ki mondván, már nem szólhat terhe miatt szivinek:
epekedvén törülgeti sok könyveit szemének;
ájúlásra készül teste, zokogás közt kesereg;
hervadt szinét változtattya, fájdalmába jajt piheg.
Senki ötet semmi móddal meg nem vigasztalhattya;
meg ujjittya szive terhét, ki sebeit gyógyittya;
helyt ád hoszas keservének, még csak el nem aluszik;
el merülvén mély álmában fel nem serken tavaszig.
| Allig múlt el a tavasznak kivánatos üdeje;
allig száradt el a földnek zöldellö vig teteje:
azonnal el kezdte Flora kiáltani jajjait,
siránkozván virágjain, zokogni bús panaszit.
Tsöppek folytak szemeibül, harmatoztak ajaki,
ázott mellye könyveitül, fején voltak karjai:
így kertébül ki költözvén, egy barlangba szalada,
ahol sokat epekedvén illy szózatra fakada.
Jaj virágim! jaj fajzatim! jaj szivemnek öröme!
Ah magzatim! zöld ágaim! munkámnak egy érdeme!
hová oszlik ékességtek hová hajlik fejetek?
Jaj el hervad, el enyiszik, el fonnyad már szinetek.
Földre borúl szép Rosámnak koronázott teteje;
sirba kiszül zöld ágának deli jeles termete,
halványodik ábrázattya, hervad piros ajaka,
el hullanak levelei, üresedik thronussa.
Amott kedves tulipámnak – fodrosodik levele,
három ágú sceptrumjának hajlik sárga teteje:
sok szinibül ki költözvén, egyes gyázba öltözik,
tellyesen nyölt arztolattya sok rántzokkal – töltözik.
Itt a szegfü fonnyadozván veszti tsipkés köntösét,
le függeszti oldalábúl ki ütödött levelét;
el hullajtya bimbójának sürün ki nyilt ajakit,
veszti szagát, ékességét, ’s életének napjait.
Hyacintnak el bádgyadván földre omlik homloka:
szára hámlik, levele húll, fonnyad fejér ortzája:
Ezt meg ölte, még gyermek volt, Apollónak labdája:
azért most is mint virágot, fonnyasztya nap súgárja.
Kék, és piros violámnak öszülnek nyilt tsillagi,
magva nintsen, örömére nem maradnak magzati:
bimbójábúl ki bimbózván erötteti termését,
de üdötlen fajzatinak nam adhatya szépségét.
Narcissus is veszedelmét viz nélkül meg ujjittya:
a gyöngy virág zöld ágárúl gyöngyeit el hullajtya;
Rozmarinok meg sárgulnak, majorannak omlanak
kezeimnek sok múnkái el fonnyadván romlanak.
Jaj énnékem árva szivnek, kit el hagynak magzatim,
el hervadnak, el enyisznek leg-kedvessebb rajzatim;
El tökélem, hogy azoknak meg siratván esetét,
é barlangba el temetem életemnek örömét.
Ezt ki mondván már nem szólhat terhe miatt szivinek;
epekedvén törülgeti sok könyveit szemének;
ajulásra készül teste, zokogás közt kesereg,
hervadt szinét változtattya, fájdalmába jajt piheg.
Senki ötet semmi moddal meg nem vigaztalhattya;
meg újjittya szive terhét, ki sebeit gyógyittya;
helyt ád hoszas keservének, még csak el nem aluszik,
el merülvén mély álmában fel nem serken tavaszig.
|