1797-1803 Aa |
1806 Ab |
|---|---|
„ʼS ha merem kérdezni minek köszönhettyük,
hogy Szécsi Uramot Pestenn tisztëlhettyük?”
úgymond Fürti Hadnagy eggy halvány orczához,
kivel öszveülvén aʼ traiteur-táblához,
barátságot kötött, még ebédeltenek
ʼs kit hogy az asztaltúl kávéra mentenek,
eggy külön ablakba elvonván magával,
szorosan ostromlott tudakozásával.
Aʼ komor Jövevény vállait vonítván,
ʼs kiégett pípáját félre takarítván,
„mit tagadgyam, úgymond, esztelen bűnömöt?
vásárra hoztam be nőtelen bőrömöt,
ʼs ha még fëlkaphatnék eggy zöldellő ágra,
elszánnám magamot aʼ szent házasságra.”
„Brávo! úgymond amaz csintalan örömmel,
én sem bánnék máskép viszkető bőrömmel,
ha vássza nem volna kardom aʼ szűzeknek,
valamint mágnësse aʼ férjës szépeknek;
ʼs ha kirűl azt hallom, hogy nőt vesz magának,
úgy tudok örűlni férj boldogságának,
mintha magam lépnék azzal frígykötésre,
kivel az oltárhoz ballag esküvésre.
Nevezzek az Úrnak egynehány lyánkákot?
szép ábrázatúkot? jó gazdasszonykákot?
galambszívűekët? vigakot? szentëkët?
ingyen pityergőköt? vagy érzékenyeket?
hogy aʼ sereg közűl ollyat választhasson,
kiben teste lelke kincset találhasson?
Vagy ha tán már eggyet kinézett szivének,
kirűl szándékai kétségeskednének,
csak neveʼ kezdetét súgja meg fülembe,
ʼs üssön az Úr bízvást hegyes tört mellyembe,
ha le nem rajzolom olly hűven hibáit,
mint aʼ legjobb tükör aʼ képʼ maculáit.”
Meggondolván Szécsi nyájas ajánlását
ʼs hallani akarván annak rajzolását,
kinek le nem mondhat titkos szerelmérűl,
jóllehet sok rosszat hallott erkölcsérűl,
csak megvallom, ugymond, igazán ügyemet. egészen
Eggy özvegyre tűztem egész figyelmemet.
Györgyinét akarnám tenni hitvesemnek
ha eggy hir nem vetne gátot lépésemnek!
Mert, ha valóságok, aʼ miket hallottam,
mihelyt útszájába tegnap beszállottam,
hogy három szerető úgy futos házához,
mint hajdan aʼ görög híres Láissához,
hátamot fordítván aʼ Pesti világnak,
örök búcsút mondok aʼ szent házasságnak.
„Igaz! úgymond Fürti, ösmerem nevérűl,
ʼs magam sem hallottam jobbat erkölcsérűl;
De én három részre osztom aʼ szépeket.
Némellyek megvetik az irígy nyelveket,
mellyek híreiket méltán mészárollyák,
ʼs kedvek szerint élvén, talán azt gondollyák,
hogy mások jobbaknak csak azért tetszenek,
mivel félelembűl titokban vétenek.
Sokan aʼ világgal örömest vigadván,
de illetlenségre soha nem fakadván,
minthogy minden embert igaznak itélnek,
aʼ rágalmazásnak vesszétűl nem félnek,
ʼs érezni csak akkor kezdik sebeiket,
mikor felkonczolva láttyák neveiket.
Legtöbben közűlök álorczát viselvén,
ʼs felebaráttyokban ezer gáncsot lelvén,
olly szemtelenséggel hirdetik másokrúl,
aʼ mit kebleikben érzenek magokrúl,
mintha szëmeikkel társnéjokʼ házának
minden rejtekébe általhathatnának. szögletébe
Györgyiné víg asszony, szeret nyájaskodni
de szállásánn kivűl átall társalkodni.
Vén Szántai tehát Pőri szomszédgyával,
ʼs boldogúltt báttyának eggyetlen fiával
megjelennek nálla vagy eggy kis vojtára,
vagy az apáczának szép musikájára,
kit csak azért látszik tartani házánál,
hogy testőrző gyanánt űllyön oldalánál.
Ez az Úrʼ hölgyérűl az én véleményem!
De mivel átlátom, hogy tar védeményem
az ollyannak szívét le nem csillapittya,
kinek aʼ szerelem gyanúit nagyittya,
rá vetem fejemet eggy ollyan próbára,
melly világot vesssen az Urnak úttyára.
Ostrom alá veszem Györgyinéʼ erkölcsét,
ʼs ügyekezetemnek akármelly gyümölcsét
elmondom az Úrnak olly egyenességgel,
hogy ne vádolhasson semmi hűtlenséggel.
Ha süketnek lelem több ajánlásomra,
legalább gondom lessz három bajtársomra,
hogy vagy szorgalmatlan szívekbe hathassak,
vagy szerelmeiknek nyomára juthassak.
Ha pedig ollyannak lenni tapasztalom,
aʼ minönek festi az irigy rágalom,
elviszem az Urat egynehány nőcskéhez,
kik illeni fognak úri személlyéhez.
Mert én, úgy segéllyen! haza nem bocsátom,
még eggy szép asszonyhoz esküdni nem látom.”
Ellenkezvén Szécsi egész szándékával,
ostromolni kezdi okoskodásával;
de szavának amaz nem adván figyelmet,
ʼs károsnak itélvén minden késedelmet,
felköti fegyverét karcsú oldalára,
siető búcsúzást hagyit baráttyára,
ʼs Györgyinéhez futván hódító orczával,
triktrak mellett leli apáczatársával.
Aʼ köszöntés utánn székre telepedvén,
ʼs az özvegynek sorsánn sokat epekedvén,
úgy kezd kőltögetni boldogúltt urárúl,
mint gyermekkorában oskolatársárúl.
Sőt hogy okát adgya látogatásának,
azt aʼ bús asszonytúl kikéri magának,
hogy, ha nem sajnállya tőlle illy kegyelmét,
mondaná el néki Györgyiʼ veszedelmét.
Az Asszonyság tehát nagyot fohászkodván,
ʼs aʼ megújjúltt búkkal titkon viaskodván,
Szegény férjem úgymond kapitány létére,
táborba küldetvén az országʼ szélére,
eggy ifiú Grófot átütött törével,
ki őtet megbántván mardosó nyelvével,
mocskos bosszúságát azzal is tetézte,
hogy megvető szókkal vitára idézte.
Ezzel ő elfutott az Oroszʼ földgyére,
de félvén hogy kémpénz tetetett fejére,
idegën név alatt töltötte napjait,
ʼs rettegve közlötte velem szorgalmait.
Végre aʼ nagy búbúl nyavalyák eredvén,
ʼs tán az orosz égtűl teste is senyvedvén,
Pétervára mellett végezte életét, eggy rejtek faluban
honnan eggy jó barát megírta esetét. jó Fürti / jó baráttya
Fürti a megholtatt módosan sajnálván
ʼs az asszonyt jobb kedvre vissza vondogálván,
hizelkedő szókkal nagy kárnak állíttya,
hogy magát új férjjel meg nem gyámolíttya,
ʼs álmélkodva vévén rövid feleletét,
hogy holtig folytattya magányos életét,
aʼ mit nem adhatott boldogúltt férjének,
azt feláldozandgya emlékezetének,
„ʼs eʼ szép arczok, úgymond, hasztalan égjenek?
eʼ szikrázó szëmek hasztalan győzzenek?
az érzés eʼ mellyben tárgy nélkűl csüggedgyen?
Vagy talánhogy <eggy mellett> szíve kötve ne senyvedgyen,
többekre akarja Nagyságod osztani,
kik esküvés nélkűl tudnák asszonylani?
Ah!” ʼs megkapván kezét, ellepi csókokkal;
Hadd lehesssek én is illyen barátokkal
örök tisztelője bájos személlyének!
Egynehány szikrája édes szerelmének
képes lessz szívemet hűségre csatolni...”
„Aʼ játszó társaság akár udvaroni!”
úgymond az Apácza komor Györgyinének,
megnyitván az ajtót három vendégének,
kik látván Fürtinek tüzes viadalmát
az asszonynak pedig békétlen szorgalmát,
plánumokot kezdenek mellyeikben főzni,
mint lehetne úttyánn Fürtit megelőzni?
Mint mikor aʼ várat ostrommal szorítván,
ʼs az ágyúlövésre rést nyilni sajdítván,
folyni kezd aʼ sereg biztató zúgással,
ʼs aʼ nyílásba rohan duplázott vívással;
úgy ezek rést vélvén az asszonyʼ szívében,
módot vadászgatnak minden lépésében,
hogy elárúltt lángját szemére vethessék,
ʼs figyelmetességét magokra tűzhessék.
Kiki értésére adgya húnyorgással,
vagy szöges szavakba zártt nyájaskodással,
hogy megadván magát új szeretőjének,
nem hihetnek többé szent tettetésének.
Kiki azonn lévén, hogy félre vonhassa
ʼs emésztő tüzeit fülébe súghassa,
esdëgélve kéri: tekíntsen lángjára,
ʼs rendellye magához eggy pásztorórára!
Még Fürtink is látván suttogásaikot,
merészen követte vitéz példáikot, követi
ʼs Györgyinét elvonván az ablakʼ szögébe,
szörnyü esküvéssel azt mondgya fülébe:
hogy ő megbolondúl holnapig bújában,
ha nem részesíti hajlandóságában.
Sőt hogy megelőzze legnagyobb mentségét,
azzal vígasztallya szemérmetességét:
hogy ő aʼ várasnak köz állításábúl,
valamint ma esti tapasztalásábúl,
tudgya már, melly lábonn él aʼ bajnokokkal?
kik mulatni szokták kártyajátékokkal!
De mérgét az asszony okosan titkolván,
ʼs aʼ vak szeretőköt reménnyel apolván,
szivét mind aʼ négynek titkon megígéri,
ʼs gyenge kéznyomással őköt arra kéri,
hogy házához holnap ollyankor jőjjenek,
minkor más vendéget nálla nem érzenek.
Igy múlt el az estve módos musikánál;
mert szokatlan vendég mulatván házánál,
átallott az asszony játéknak eredni;
ʼs látván hogy már tőlle készek elszélledni,
„holnap, úgymond, hozzám ne is fáradgyatok;
mert lábamonn már is allig hogy állhatok,
úgy gyötrik aʼ gőzök bádgyadó fejemet! – –
Hadnagy Uram pedig vegye figyelmemet,
valamint férjemhez voltt barátságáért,
úgy özvegy szugomnak látogatásáért;
ʼs ha nem átall velünk üdőnkint mulatni,
tessen járásait házamhoz folytatni.”
Örűlnek mindgyájan aʼ parancsolatnak,
melly által aʼ háztúl holnap eltiltatnak,
kiki magát vélvén amaʼ szerencsésnek,
ki miatt gátot vet az öszve gyűlésnek.
Szalad más nap koránn, majd lóʼ halálában,
öccse Szántainak, czifra ruhájában,
ʼs berohan pihegve Györgyinéʼ lábához,
ki csak imét ült le tűkör asztalához.
Nagy fenyiték alatt senyvedvén báttyánál, tartatván
ʼs törvényt practicálván Pőri szomszédgyánál,
ollyan mestere lett aʼ képmutatásnak
mint pörpatvariban aʼ fortélykodásnak.
Kezit aʼ Vénnek hízelkedve nyalván,
ʼs ajtatos ürüggyel pénzeit kicsalván,
nem vadászta ugyan az örömlyányokot,
de megrontott titkon sok jó asszonyokot;
senkit meg nem sértett garázda karjával,
de sokat megrontott rágalmazásával; legyilkolt
aʼ kávéházakban soha sem kártyázott,
de pénzével százért százat uzsorázott.
Most tehát megfogván kezét Györgyinének,
ʼs dühösnek hirdetvén lángját szerelmének, mutatván
„ah! lelkemnek, úgymond, eggyetlen bálvánnya!
higgyemë, hogy szörnyű tüzemet megszánnya?
Mióta megláttam mennyei személlyét,
mikint érzem nőni szívemnek fekéllyét!
Hasztalan ostromlom érzékenységemet,
melly már régen vijja szemérmësségemet!
még az Ég is látszik tüzemnek kedvezni,
mivel vésszeibűl ki nem hágy evezni,
ʼs ha Bátyám nem volna gáttya szándékomnak,
mint gondviselője ősi vagyonomnak,
oh! mëlly nagy örömmel nyújtanám kezemet,
hogy oltárhoz vigyem mint örők hölgyemet,
minden értékemet letévén lábához!
Ámde még eljutok egész birtokához,
ne haggya Nagyságod szolgáját csüggedni,
kinek nőcske nélkűl sírba kell süllyedni.”
Az asszony ezekre nagyot fohászkodván, csalfán
ʼs bëvett szokás szerínt sokáʼ vonakodván,
meghaggya végtére győzni kétségeit,
ʼs azzal fejezi be színëskedéseit,
hogy jámbor szívének tekíntvén lángjára,
elvárja magához esti hét órára.
De most engedné meg, hogy maga lehessen,
ʼs mint tëttetett beteg egész nap fekhessen.
Mert ha tán az Öreg hozzájok vetődne,
az egész ravaszság szemébe ötlődne.
Allig hogy ez elmegy, örűlvén magában,
belopódzik Pőri szokott palástyában,
ʼs megcsókolván kezét carricatúrával,
meglepi Dámánkot eggy deák ódával.
Mert ő kitanúlván gyermek oskoláit,
aʼ Classikusoknak dúlgatta munkáit,
ʼs beszíván erkölcsit aʼ régi világnak,
nagy kisebbítője lett aʼ maiságnak.
Aʼ minek nyomdokát nem lelte Romában
vagy aʼ Görögöknek régi kormánnyában,
azt ő mind világos hibának tartotta,
ʼs projectumaival naponkint irtotta.
De aʼ mit eʼ népek aʼ világrúl véltek,
vagy aʼ morálisban helyesnek itéltek,
az volt neki viszont philosophiája,
ʼs minden tetteinek legfőbb regulája.
Ha hinni akarunk bölcs állitásának
vitézsége iránt új Európának,
bajnokok már többé nem nevekedhetnek,
mióta népeink ágyúkkal öletnek,
ʼs az igaz virtusnak hűltt helyét talállya,
mióta szomszédgyát eggy nép sem útállya.
Aʼ bölcsesség neki meghaltt Socratessel,
aʼ helyes országlás Aristotelessel;
kevélyen megveti az orátorokot,
aʼ kik Ciceróbúl nem lopnak sorokot,
ʼs inasoknak szidgya mind aʼ poétákot,
kik nem tudnak írni deák poémákot.
Ösmeretlen is ő aʼ jobbításokkal,
mellyek felviradtak az új századokkal,
ʼs ha szó esik róllok aʼ társaságokban,
némán ásítozik magányos szugokban,
vagy olly apropókot mond cathedrájábúl,
mint valaha Sancho aʼ szamár nyakábúl.
Sëmmi nincsen helyénn mocskos szobájában,
módatlanság henyél kopott ruhájában,
ʼs ha nyájasságokkal talán kedveskedni,
vagy az asszonyoknak akar hízelkedni,
valamint szomszádgya tar elmésségétűl
úgy retteg mátkája édësgetésétűl.
Most is Györgyinének olvasván ódáját,
ʼs magyarúl akarván kitenni sommáját,
„Nagyságodnak, úgymond, ezzel megpróbálom,
hogy hajlandóságát duplán meghálálom,
olly szépnek hírdetvén aʼ végső strófában,
kinek párja nincsen aʼ Hírʼ templomában.
Tudgyuk ugyan nevét szép Messalinának,
ösmerjük bűbájit Láisʼ orczájának;
de mivel csak pénzért érzëttek lángokot,
ʼs meg sem válogatták jól aʼ Galántokot,
dücsöítő lantom inkább Corinnához
tëszi Nagyságodot, mint eʼ két Dámához,
ki szép orczájához jó szivet kapcsolván,
ʼs nagy elméjű Násót bér nélkűl apolván,
mindaddig tündöklend szerelmes könyvében,
még ez forgani fog aʼ bölcsekʼ kezében.”
Györgyiné átlátván aʼ gorombaságot,
mivel jól ösmerte aʼ szép társaságot,
mellybe helyeztetni gyáva ódájával,
elégedést színël csudálkozásával, magasztalásával,
ʼs lassankint lemenvén aʼ legfőbb kérdésre,
reményt ád Pőrinek aʼ vártt fizetésre,
ha hét órát hallván estvére kondúlni,
el akarna titkon házához fordúlni.
Igy az özvegy ezt is lerázván nyakárúl,
ʼs gondoknak eredvén feltett plánumárúl,
láttya aʼ vén Szántait ajtaján salygatni,
ʼs néma hunyorgással entréet kódulgatni.
Ötvenedik ősszét töltvén aʼ világon,
kitett még sokakban az ifiúságonn, ő sokban
mivel rendet tartván egész életében,
meg nem csökkenhetett máskép erejében,
hanem aʼ mennyire aʼ gyenge öregség,
aʼ köz törvény szerint, maga is betegség.
Hitvesse meghalván három magzattyával,
meg nem alkudhatott annyira magával,
hogy kigyógyítgatván szívének sérelmét,
új mátkának adgya kezével szerelmét.
De megösmerkëdvén Györgyinéʼ képével,
ʼs magát kedvelltető víg természetével,
kedve duzzant ismét aʼ szent házasságra,
ʼs öregëcske lévén már aʼ mátkaságra,
pénzébe vetette minden reménységét,
melly az asszonyoknak gyémánt keménységét
könnyebben meg győzi kérlelő hangjával,
mint aʼ tűz aʼ viaszt olvasztó lángjával.
Oda is ígérte mindenét kezével,
ha megboldogíttya viszont szerelmével,
ʼs hallván Györgyinének váratlan mentségét:
hogy nagyra böcsűli kínált szövetségét,
ʼs hogyha házasságra még egyszer hajlana,
ő volna kit szíve férjnek választana,
de mivel erősen feltette magában,
hogy meg akar halni magányosságban,
engedgye meg néki, hogy kosarat adgyon,
ʼs választott sorsánál hűven megmaradgyon
felhagyott végtére szent ajánlásával,
ʼs erkölcsét kezdette víni alkujával
szinte azt igírvén szabad irgalmáért,
aʼ mit adott volna szent társaságáért.
Most is tehát régi ostromát újjítván,
ʼs ezzel az özvegyet bosszúra indítván,
kíméllését annak meg nem érdemlëtte
kinek böcsületét újjra megsértette.
Györgyiné lassankint engedett szavának,
hogy hitelt szerezzen képmutatásának
ʼs végre, mint aʼ többit aʼ kívántt prédára,
magához rendelte őt is hét órára.
Fürti bajnokunkkal szint ezt cselekëtte,
ki rövid ebédgyét allig hogy bëvëtte,
azonnal elszaladt új szeretőjéhëz,
ʼs nyíltt útat találván tëttetett szívéhez,
előző hálákkal köszönte készségét,
ʼs nagy esküvésekkel igérte hűségét.
Györgyiné magányban akarván maradni,
még az esti csillag fel nem fog támadni,
jó móddal el tudta küldeni vendégét,
ki már bizonyosnak tartván nyereségét,
felkereste Szécsit szomszéd szállásában,
hogy részessé tegye szerelmes títkában.
Hegyes dárda volt ez kétkedő szívének,
ʼs nem akarván hinni Fürtiʼ beszédgyének,
kikérte magának, hogy vele mehessen,
ʼs úttyának, mint szolga, tanúja lehessen.
Úgy is lett; mert jókor behomályosodván,
ʼs aʼ lassú üdőre sokat bosszonkodván,
még hét óra előtt jóval elíndúlnak
ʼs Györgyinéʼ pitvaránn irgalmat kóldúlnak,
ki gyertyafény nélkűl maga ki szaladván,
ʼs vitéz vendégeit kegyesen fogadván,
aʼ szolgát beküldi cselédszobájába,
ezt pedig elzárja eggy setét szálába,
kérvén, hogy maradgyon mindaddig békével,
még szolgálattyára lehet személlyével.
Ösmeretlen lévén új kalitkájában
motoz aʼ setétben mind aʼ két karjával
aʼ szerelmes fogoly, ʼs vigasztalására
rá botlik térgyével eggy puha szófára.
Fohászkodva leül, ʼs várván menyecskéjét,
előre átképzi ritka szerencséjét.
Szíve nagyokot ver, vére tüzesedik,
duzmadozik mellye, szeme nedvesedik,
ʼs végtére az ajtó megnyílván csendesen,
aʼ kormos homályban felugrik sebesen,
ʼs hallván aʼ lakatot ismét bezáródni,
maga felé pedig valakit tolódni,
„ah angyalom!” úgymond rebegő igével,
ʼs tüzesen átfogja szerelmes ölével
az öreg Szántait, ki nagyot ordítván
ʼs rémülésbűl Fürtit majd hanyatt taszítván,
„Ki vagy? úgymond; Mi ez? Tolvaj aʼ szálában!
Asszonyom! az ajtót! – – – ne haggyon markában!”
De végre megértvén Fürtiʼ vallásábúl,
az esetnek voltát, kiderűlt álmábúl,
ʼs el kezd rabtársával tanácsot tartani,
mi móddal lehetne úgy elillantani,
hogy hiúkká tévén Györgyinéʼ czéllyait,
meg se sértsék még is gazdasszony jussait?
„Uram, úgymond amaz, akár mit csinálunk,
már ez rajtunk szárad. Ha szökni próbálunk,
ʼs ügyekezetünkbe bele törik késünk,
még nagyobb szígyen lessz, mint berekesztésünk.
Az ablakonn talán le lehet ugrani;
de mit tudunk alól azoknak mondani,
kik mint tolvajokot megkerítenének
ʼs aʼ várasházához tömlöczbe vinnének?
Ha pedig kiállyuk mérgét angyalunknak,
még talán jó vége lehet rabságunknak.
Könnyebben megnyeri az asszonyʼ irgalmát,
aʼ ki békességgel kitűri szidalmát.”
Még így tanácskoznak félénk suttogással, viszont
megnyílik az ajtó szokott csikorgással,
ʼs új vendéget ereszt aʼ köz kelepczébe.
Öccse az öregnek az ablakʼ szögébe
csendesen becsúszván, nagyot fohászkodik
ʼs „ah! ha bátyám, úgymond, ide tántorodik,
ʼs meg talállya tudni szövetkezésemet,
örökre megrontom nálla hitelemet.
Mióta orczámot szent ráncczal hornyolom,
vén órránál fogva könnyebben hurczolom.
Három szép menyecskét tartok ki pénzével,
mellyet kezembe ád aʼ hétnek végével,
hogy eloszogassam ollyan szegényeknek,
kik titkon viselik súllyát szükségeknek.
Éllyen aʼ szent fortély! Aʼ tőke summákbúl,
mellyeket kicsaltam aʼ vasas ládákbúl
aʼ szükségben tengő polgárokʼ számára
szép hasznok csurganak erszényemʼ szájára,
mióta olly gazdag úrfikra oszlanak,
kik ősi javokkal bankrótot játszanak.
De most nagyon félek vizsga gyanújátúl,
mátkáját elcsalván fagyos oldalátúl.
Mert csak nem bolondság ott egérnek járni,
hol vén macska szokott falatokra várni.
Györgyinét aʼ világ felette csudállya,
hogy eʼ poshadtt kosnak bűzzét nem útállya,
de bátyámot jobban, kinek eggyik lába
már régen lesüllyedtt kész koporsójába,
hogy még szerelemmel merészel bajlódni.
Elöttem aʼ képe, mikint fog kínlódni,
ha majd észre veszi annak hidegségét,
ki pénzért mutatta eddig is hűségét.
Mert én készebb vagyok két annyit fizetni
mint eggyazon mezőnn vele legeltetni.
De mit kíméllenők az illyen urakot?
akasszunk, ha lehet, fejekre szarvakot!
ők sem tettek máskép ifiúságokban;
szenvedgyék aʼ kölcsönt fogatlan korokban.”
Ezt kimondván elkezd fel ʼs alá sétálni,
az ajtózár pedig ismét nyíldogálni,
ʼs be czuppanván Pőri hangos nyökkenéssel
meg áll aʼ setétben, ʼs réthor-hevűléssel,
„így botlott be úgymond, Orpheusnak lába,
homályos pokolnak gőzölgő torkába,
mikor mord Plútónál pengette hárfáját,
hogy vissza nyerhesse kezébűl mátkáját.
Setét volt az ösvény, ʼs tapogván kezével,
úgy nyúlkált előre vizsga lábhegyével,
mint én most karommal szerteszét hadázok,
lábaimmal pedig útamra vigyázok.
Egyszerre megsejtvén Cerebusʼ kutyának
torkait, mellyekbűl tüzek lángolának,
elővette lantyát férjfi merészséggel – – – – – – –
Jaj! ah! oda vagyok! kérem tisztességgel!”
elkiáltya magát tellyes erejébűl,
egyszerre kihűlvén kezdett beszédgyébűl,
ammint megütközött Szántai öccsével,
ki az új Orfeust átkapta ölével;
„kérem szeretettel Belzebub Uramot!
csak most bocsássa meg szerelmes útamot; – – – –
Jaj! soha sem többé – – – – Az Istent dicsérje
mindenféle lélek! – – hiszen nincs is férje
nem házasságtörés – – – Jaj! én boldogtalan
már emel! – – – már elvisz! – – – hát csak mind hasztalan?”
Györgyiné megszánván szörnyű jajgásait,
ki az ajtórésenn hallgatta rabjait,
bëköszön hozzájok apáczatársával,
kit előre bocsát két égő gyertyával,
ʼs kisegíti Pőrit aʼ nagy réműlésbűl;
még Szécsi gyanítván ezen jelenésbűl,
hogy aʼ Gazdasszonynak szándéka viradni,
ʼs aʼ köz Rendez-vousnak vége fog szakadni,
aʼ börtönyajtóhoz megy aʼ komornával,
ki Györgyinéʼ szívét bölcs jámborságával,
tudakozására, égig magasztalta,
ʼs kivel eggy szugolybúl maga tapasztalta,
hogy aʼ véltt szeretők, kik eddig vítatták
az özvegyi erkölcsét meg nem hódíthaták
és hogy aʼ rágalmat, melly nevét szaggattya,
az egész Rendez-vous hazugnak mutattya.
Aʼ gazdasszony tehát bosszúra buzdúlván,
ʼs aʼ pirúló Vénnek öccséhez fordúlván,
„Az Úrfinak, úgymond, azt adom tudtára,
hogy szivének nézvén alacsony voltára,
méltatlannak tartom szíves íntésemre;
és ha legkisebbet mocczan feddésemre,
olly bírót találok szemtelenségének,
ki határt is vethet mocskos életének.
Azt pedig megvárom politikájátúl
hogy örök búcsút vesz házam kapujátúl!”
Azutánn Pőrihez fordítván szavait,
„Náso Uram, ugymond, kéméllye dallyait
nálamnál kegyesebb szívű Corinnára,
ʼs írja fel magának könyvalmárjomjára:
hogy aʼ világ, mint mink, naponkint korosabb,
korosodván pedig naponkint okosabb;
hogy az ó üdőknek gyermekcultúrája
férjfiabb eszünknek nem lehet mustrája;
ʼs hogy az oskolaport le kell annak rázni,
aʼ ki emberekkel akar czimborázni!
Elviseltem eddig az Urnak vadságát,
mellyel fitogtatta tudós bolondságát;
de czéllyait látván alacsony szívének,
zabolát kell vetnem vakmerőségének.
Takarodgyon tehát rút tanítvánnyával,
ʼs engemʼ kéméllyen meg látogatásával.”
Ezek elbúcsúzván néma főhajtással,
Szántaihoz fordúl fél sajnálkozással;
de látván az öreg készűlni leczkéjét,
bölcsen megelőzi kemény mesternéjét.
„Nagyságodnak, úgymond, átnézvén sérelmét,
merjeme az iránt instálni kegyelmét,
hogy elfelejthetvén kötelességemet,
bántásig űztem szemtelenségemet?
Merjeke kíméllést kérni ősz fejemnek,
melly súlyosbnak teszi botlását szívemnek?
Ha eddig csudálván kellemetességét
vakmerőn kóldúltam drága szövetségét,
engedgye meg, kérem voltt szeretőjének,
hogy hű tisztelője legyen erkölcsének.
Köszönöm, még élek, mai oskoláját
melly természetemnek megfeddvén hibáját
öcsémre nézve is megnyittya szememet,
ki olly méltatlanúl bírta kegyelmemet.”
Ezekre az asszony lassankint enyhűlvén
ʼs aʼ jámbor öregnek sorsánn könyörűlvén
„azt, úgymond, az Urtúl bizonyosan vártam
mikor bűne miatt aʼ szobába zártam
hogy aʼ mit meg nem nyert számtalan intésem,
végbe fogja vinni keményebb feddésem.
Haggyon békét az Úr az olly csemegének,
melly gyalázattyára válik vénségének,
ʼs késértetem helyett legyen jó barátom!
Házamnál szivesen csak illy képen látom.”
Azutánn Fürtire veté tekíntetét,
hogy megszégyenítse mocskos itéletét,
mellyel aʼ várasnak czitálván hireit,
szeretőknek nézte szokott vendégeit.
De ő is követvén Szántaiʼ példáját,
ʼs frissen megelőzvén készűlő korpáját:
„Rajtam aʼ sor, úgymond; megvallom vétkemet,
ʼs ki is állom érte szigyenítésemet,
ha Nagyságod elébb helyt ád mentségemnek,
mellyel okát adom cselekedetemnek.
Engemʼ aʼ barátság vett ezen lépésre.
Mert eggy úri ember menyecskenézésre
messze tartománybúl Pestre befáradván,
ʼs Nagyságod személlye szemébe akadván, szépsége
töstént meg akarta kínálni kezével;
de megösmerkedvén szomorú hirével, amaʼ rossz
hogy három szeretőt úgy mulat lángjával,
mint ők Nagyságodot aʼ vojtakartyával,
búcsút akart venni aʼ házasodástúl.
Én hát hogy megmentsem aʼ gyanakodástúl,
akarattya ellen megtettem próbámot,
egyenesen arra fordítván munkámot,
hogy vagy Nagyságodnak kedvébe juthassak, hathassak
vagy szeretőirűl bizonyost mondhassak.
Én ugyan részemrűl szívesen sajnálom!
hogy asszony erkölcsét vitéznek találom;
de ha meggondolom Szécsiʼ boldogságát,
kinek szétoszlattam séres gyanúságát,
örömest viselem nagy veszteségemet,
szerencsésnek tartván vakmerő vétkemet.”
Becsúszott azalatt Szécsi aʼ szobába,
ʼs magáét akasztván amannak szavába hevesen beesvén
„nincs külömben, úgymond, ʼs én boldogságomot,
melly elszéllesztette mord gyanúságomot,
köszönöm az Úrnak, még eʼ földönn élek!
Ah! eʼ pillantásban én meg nem cserélek,
esküszök az égre! aʼ Királyʼ sorsával,
ki ezer világot országol szavával!”
Györgyiné azonban Szécsire bámúlván,
ʼs fejétűl talpáig személlyét tanúlván,
halványodik, reszket, szemeit mereszti,
kételkedő fülét szavára függeszti,
ʼs végre átkúcsolván forró indúlattal,
„az én Györgyim!” úgymond rebegő szózattal,
ʼs elszorúlván szava szűkűlő mellyében,
elájúl férjének váratlan ölében.
Mint mikor aʼ fösvény hű feleségével
kimenvén aʼ holdnak éjféli keltével,
hogy elásott kincsét felvegye kertében,
ʼs hűltt helyét találván kirablott gödrében,
álmélkodó szemmel egymásra dermednek,
ʼs gyökeres fák gyanánt helyben megmerednek;
úgy néz Szántaira Fürti bámúlással,
ʼs rá viszont az öreg néma bódúlással,
még az apoltt asszony aʼ szófánn lankadván,
ʼs mély ájúlásábúl lassankint támadván,
„magad vagye, úgymond, igazán ölemben?
vagy csak hiú képed enyeleg szememben?
meghaltále vagy élsz? segíts ki álmombúl!
mire éledek fel szűszorúlásombúl?
váratlan örömre? vagy tán új kínokra?
Hogy mersz vissza jönni ezen országokra?”
„Haggy fel, úgymond, Györgyi, az illy gyötrelmekkel,
ʼs ösmerkedgy meg ismét aʼ jobb örömekkel!
Elválván egymástúl ösi ülésünkben,
hol most testvér bátyám parancsol nevünkben,
te ide kívántál azért költözködni,
hogy még aʼ mord harczok fognak dühösködni,
várasi bábokkal szélleszthesd gondodot,
ʼs könnyebben közölhesd velem írásodot;
ʼs éppen ez volt oka gyászos esetünknek,
melly majd ketté vágta fonalát frigyünknek.
Barátságbúl aʼ Gróf többecskét hörpentvén,
ʼs eggy köz vocsoránál sok kordét böffentvén
világos szavakkal nekem azt mondotta,
hogy Coquét-híredet, itt lévén, hallotta;
sőt meg is esküdött gavalér böcsére
hogy már szarvat tettél férjednek fejére.
Ebbűl támadt köztünk ama viadalom,
mellynek bús gyümölcsit, még élek, fájlalom.
Az Oroszhoz menvén, bátyámot intettem,
hogy aʼ mit aʼ Gróftúl irántad értettem,
nyomozza ki jobban hitelesb tanúkbúl,
ʼs vonnyon ki, ha lehet, aʼ kétes gyanúkbúl.
Azalatt sebébűl aʼ Gróf kigyógyúlván,
ʼs kegyelmezésemért Urunkhoz fordúlván,
minthogy harczunk iránt csak magát okozta,
bántatlanságomot könnyen kidolgozta.
Olvasván bátyámtúl az Udvarʼ írását,
ʼs egyszersmind azoknak bús tudósítását,
kik Coquet hírét leírták életednek
örök búcsút mondtam emlékezetednek,
ʼs feltettem magamban, hogy tőled elválok,
ʼs idegen lakomban holtig sírdogálok.
Ellenkezett ugyan Bátyám szándékommal,
de csak nem birhatott sok fontos okommal, nem birt intése
ʼs még ő jobb tanáccsal szívemet kínozta,
neked eggy levelem halálomot hozta.
Végre eggy ősz orosz látván bánatomot,
ʼs tulajdon szavambúl megértvén sorsomot,
Ne hidgy fiam! úgymond, aʼ nyelves csürhének,
ʼs add vissza magadot hitvesedʼ szívének!
Jámbor ember rosszat soha nem mond másrúl,
ez nekem törvényem aʼ rágalmazásrúl,
ʼs aʼ ki az erköcsöt irigyen mocskollya,
vagy még aʼ gonoszt is igazzal gúnyollya,
bármelly jó szándékát költse beszédgyének,
szent festéket adván álorczás képének,
az magát szépíti másoknak kárával,
vagy más csúf haszonra czéloz rágalmával.
ʼS illyen monstrumoknak indúlsz meg szavára? szörnyeteknek
ember az ebeknek gaz ugatására?
Ne hidgy, mondom ismét, az illyen csürhének aʼ nyelves
ʼs add vissza magadot hitvesedʼ szívének!”
Meg fogadam szavát, ʼs Fürti bajtársomnak
köszönöm jó végét feltámadásomnak.”
Itt aʼ két vendéghez fordítván szavait,
kiknek észre vette szívhabozásait,
„az Uraknak, úgymond, eggy ajánlást teszek!
Én ezentűl Pestnek hű lakossa leszek,
hogy megszígyenítsem azoknak nyelveit,
kik jó asszonyomnak mardossák tetteit;
ha tehát méltónak ítélik szívemet,
ʼs felosztani tetszik viradó kedvemet, megújjúlt
legyenek az Urak baráti házamnak,
mint tanúi voltak ma diadalmamnak.
Egészség, gazdagság, az asszonyi hűség,
jó barátok nélkűl csak fél gyönyörűség!”
Erre kezet csapván felvídúltt orczával
Szántai és Fürti aʼ házi gazdával,
örök barátságot igértek egymásnak,
örök gyűlölséget aʼ rágalmazásnak.
| „ʼS ha merem kérdezni, minek köszönhettyük,
hogy Szécsi Uramot Pestenn tisztelhettyük?”
úgymond Fürti Hadnagy eggy halvány orczához,
kivel öszveülvén aʼ traiteur-táblához,
barátságot kötött, még ebédeltenek
ʼs kit, hogy az asztaltúl kávéra mentenek,
eggy külön ablakba elvonván magával,
szorosan ostromlott tudakozásával.
Aʼ komor Jövevény vállait vonítván,
ʼs kiégett pípáját félre takarítván,
„mit tagadgyam, úgymond, az Úrnak bűnömöt?
Vásárra hoztam be nőtelen bőrömöt,
ʼs ha még felkaphatnék aʼ zöldellő ágra,
elszánnám magamot aʼ szent házasságra.”
„Brávo! úgymond amaz csintalan örömmel,
én sem bánnék máskép viszkető bőrömmel,
ha vássza nem volna kardom aʼ szűzeknek,
valamint mágnesse aʼ férjes szépeknek;
ʼs ha kirűl azt hallom, hogy nőt vesz magának,
úgy tudok örűlni férj boldogságának,
mintha magam lépnék azzal frígykötésre,
kivel az oltárhoz ballag esküvésre.
Nevezzek az Úrnak egynehány lyánkákot?
szép ábrázatúkat? jó gazdasszonykákot?
galambszívűeket? vígakat? szenteket?
ingyen pityergőket, vagy érzékenyeket?
hogy aʼ sereg közűl ollyat választhasson,
kiben teste, lelke kincset találhasson?
Vagy, ha tán már eggyet kinézett szívének,
kirűl szándékai kétségeskednének,
csak neveʼ kezdetét súgja meg fülembe,
ʼs üssön az Úr bízvást hegyes tört mellyembe,
ha le nem rajzolom olly hűven hibáit,
mint aʼ legjobb tükör aʼ képʼ makuláit.”
Meggondolván Szécsi nyájas ajánlását,
ʼs hallani akarván annak rajzolását,
kinek le nem mondhat titkos szerelmérűl,
jóllehet sok rossz hírt hallott erkölcsérűl,
csak megvallom, úgymond, egészen ügyemet!
Eggy özvegyre tűztem minden figyelmemet.
Györgyinét akarnám tenni hitvesemnek
ha eggy hír nem vetne gátot lépésemnek!
De ha valóságok, aʼ miket hallottam,
mihelyt útszájába tegnap beszállottam,
hogy három szerető úgy futos házához,
mint hajdan aʼ görög híres Láissához,
hátamat fordítván aʼ Pesti világnak,
örök búcsút mondok aʼ szent házasságnak.”
„Igaz! úgymond Fürti; ösmerem nevérűl,
ʼs magam sem hallottam jobbat erkölcsérűl;
de én három részre osztom aʼ Szépeket.
Némellyek megvetik az irígy nyelveket,
mellyek híreiket méltán mészárollyák,
ʼs kedvek szerínt élvén, talán azt gondollyák,
hogy mások jobbaknak csak azért tetszenek,
mivel félénkségbűl titokban vétenek.
Sokan aʼ világgal örömest vígadván,
de illetlenségre soha nem fakadván,
minthogy minden embert igaznak itélnek,
aʼ rágalmazásnak vesszétűl nem félnek,
ʼs érezni csak akkor kezdik sebeiket,
mikor felkonczolva láttyák neveiket.
Legtöbben közűllök ál orczát viselvén,
ʼs felebaráttyokban ezer gáncsot lelvén,
olly szemtelenséggel hirdetik másokrúl,
aʼ mit kebleikben érzenek magokrúl,
mintha szemeikkel társnéjokʼ házának
minden szögletébe általhathatnának.
Györgyiné víg asszony, szeret nyájaskodni,
de szállásánn kivűl átall társalkodni.
Vén Szántai tehát Pőri szomszédgyával,
ʼs boldogúltt báttyának eggyetlen fiával,
megjelennek nálla vagy eggy kis vojtára,
vagy az Apáczának szép musikájára,
kit csak azért látszik tartani házánál,
hogy testőrző gyanánt üllyön oldalánál.
Ez az Úrʼ hölgyérűl az én véleményem!
De mivel átlátom, hogy tar védeményem
az ollyannak szívét le nem csillapíttya,
kinek aʼ szerelem gyanúit nagyíttya,
rá vetem fejemet eggy ollyan próbára,
melly világot vesssen az Úrnak úttyára.
Ostrom alá veszem Györgyinéʼ erkölcsét,
ʼs ügyekezetimnek akármelly gyümölcsét
elmondom az Úrnak olly egyenességgel,
hogy ne vádolhasson semmi hűtlenséggel.
Ha süketnek lelem több ajánlásomra,
legalább gondom lessz három bajtársomra,
hogy vagy szorgalmatlan szívekbe hathassak,
vagy szerelmeiknek nyomára juthassak.
Ha pedig ollyannak lenni tapasztalom,
aʼ minőnek festi az irígy rágalom,
elviszem az Urat egynehány nőcskéhez,
kik illeni fognak úri személlyéhez.
Mert én, úgy segéllyen! haza nem bocsátom,
még eggy szép asszonyhoz esküdni nem látom.”
Ellenkezvén Szécsi egész szándékával,
ostromolni kezdi okoskodásával;
de szavának amaz nem adván figyelmet,
ʼs károsnak itélvén minden késedelmet,
felköti fegyverét karcsú oldalára,
siető búcsúzást hagyít baráttyára,
ʼs Györgyinéhez futván hódító orczával,
triktrak mellett leli apáczatársával.
Aʼ köszöntés utánn székre telepedvén,
ʼs az özvegynek sorsánn sokat epekedvén,
úgy kezd kőltögetni boldogúltt urárúl,
mint gyermek korában oskolatársárúl.
Sőt hogy okát adgya látogatásának,
azt aʼ bús asszonytúl kikéri magának,
hogy, ha nem sajnállya tőlle illy kegyelmét,
mondaná el néki Györgyiʼ veszedelmét.
Az Asszonyság tehát nagyot fohászkodván,
ʼs aʼ megújjúltt búkkal titkon viaskodván,
„szegény férjem, úgymond, kapitány létére,
táborba küldetvén az országʼ szélére,
eggy ifiú Grófot átütött törével,
ki őtet megbántván mardosó nyelvével,
mocskos bosszúságát azzal is tetézte,
hogy megvető szókkal vitára idézte.
Ezzel ő elfutott az Oroszʼ földgyére,
de félvén, hogy kémpénz tetetett fejére,
idegen név alatt folytatta napjait,
ʼs rettegve közlötte velem szorgalmait.
Végre aʼ nagy búbúl nyavalyák eredvén,
ʼs tán az orosz égtűl teste is senyvedvén,
eggy rejtek faluban végezte életét,
honnan jó baráttya megírta esetét.”
Fürti a megholttat módosan sajnálván,
ʼs az asszonyt jobb kedvre vissza vondogálván,
hízelkedő szókkal nagy kárnak állíttya,
hogy magát új férjjel meg nem gyámolíttya,
ʼs álmélkodva vévén rövid feleletét:
hogy holtig folytatván magányos életét,
aʼ mit nem adhatott boldogúltt férjének,
azt feláldozandgya emlékezetének;
„ʼs eʼ szép arczok, úgymond, hasztalan égjenek?
eʼ szikrázó szemek hasztalan győzzenek?
az érzés eʼ mellyben tárgy nélkűl csüggedgyen?
Vagy talán, hogy szíve kötve ne senyvedgyen,
többekre akarja Nagyságod osztani,
kik esküvés nélkűl tudnák asszonylani?
Ah! – ʼs megkapván kezét, ellepi csókokkal, –
hadd lehesssek én is illyen barátokkal
örök tisztelője bájos személlyének!
Egynehány szikrája édes szerelmének,
képes lessz szívemet hűségre csatolni, ...”
„Aʼ játszó társaság akar udvaroni!”
úgymond az Apácza komor Györgyinének,
megnyitván az ajtót három vendégének,
kik Fürtinek látván tüzes viadalmát,
az asszonynak pedig békétlen szorgalmát,
plánumokat kezdenek mellyeikben főzni,
mint lehetne úttyánn Fürtit megelőzni?
Mint mikor aʼ várat ostrommal szorítván,
ʼs az ágyúlövésre rést nyílni sajdítván,
folyni kezd aʼ sereg biztató zúgással,
ʼs aʼ nyílásba rohan duplázott vívással.
Úgy ezek rést vélvén az asszonyʼ szívében,
módot vadászgatnak minden lépésében,
hogy elárúltt lángját szemére vethessék,
ʼs figyelmetességét magokra tűzhessék.
Kiki értésére adgya hunyorgással,
vagy szöges szavakba zártt nyájaskodással,
hogy megadván magát új szeretőjének,
nem hihetnek többé szent tetetésének.
Kiki azonn lévén, hogy félre vonhassa
ʼs emésztő tüzeit fülébe súghassa,
esdekelve kéri, tekíntsen lángjára,
ʼs rendellye magához eggy pasztorórára.
Még Fürtink is látván suttogásaikat,
merészen követi vitéz példáikat,
ʼs Györgyinét elvonván az ablakʼ szögébe,
szörnyű esküvéssel azt mondgya fülébe:
hogy ő megbolondúl holnapig bújjában,
ha nem részesíti hajlandóságában.
Sőt hogy megelőzze legnagyobb mentségét,
azzal vígasztallya szemérmetességét,
hogy ő aʼ várasnak köz állításábúl,
valamint ma esti tapasztalásábúl,
tudgya már, melly lábonn él aʼ bajnokokkal?
kik mulatni szokták kártyajátékokkal.
De mérgét az asszony okosan titkolván,
ʼs aʼ vak szeretőköt reménnyel apolván,
szívét mind aʼ négynek titkon megigéri,
ʼs gyenge kéznyomással őköt arra kéri,
hogy házához holnap ollyankor jőjjenek,
minkor más vendéget nálla nem érzenek.
Így múlt el az estve módos musikánál.
Mert szokatlan vendég mulatván házánál,
átallott az asszony játéknak eredni;
ʼs látván hogy már tőlle készek elszélledni,
„holnap, úgymond, hozzám ne is fáradgyatok;
mert lábamonn már is allighogy állhatok,
úgy gyötrik aʼ gőzök bádgyadó fejemet!
Hadnagy Uram pedig vegye figyelmemet,
valamint férjemhez voltt barátságáért,
úgy özvegy szugomnak látogatásáért;
ʼs ha nem átall vélünk üdőnkint mulatni,
tessen járásait házamhoz folytatni.”
Örűlnek mindgyájan aʼ parancsolatnak,
melly által aʼ háztúl holnap eltiltatnak,
kiki magát vélvén azon szerencsésnek,
ki miatt gátot vet az öszvegyűlésnek.
Szalad más nap korán, majd lóʼ halálában,
öccse Szántainak czifra ruhájában,
ʼs berohan pihegve Györgyinéʼ lábához,
ki csak imét ült le tűkör asztalához.
Nagy fenyíték alatt tartatván báttyánál,
ʼs törvényt praktikálván Pőri szomszédgyánál,
olly nagy mestere lett aʼ képmutatásnak
mint pörpatvariban aʼ fortélykodásnak.
Kezit aʼ Vénnek hízelkedve nyalván,
ʼs ajtatos ürüggyel pénzeit kicsalván,
nem vadászta ugyan az örömlyányokat,
de megrontott titkon sok jó asszonyokat;
senkit meg nem sértett garázda karjával,
de sokat legyilkolt rágalmazásával;
aʼ kávéházakban soha sem kártyázott,
de pénzével százért százat uzsorázott.
Most tehát megfogván kezét Györgyinének,
ʼs dühösnek színlelvén lángját szerelmének,
„ah! lelkemnek, úgymond, eggyetlen bálvánnya!
higgyeme, hogy szörnyű tüzemet megszánnya?
Mióta megláttam mennyei személlyét,
mikint érzem nőni szívemnek fekéllyét!
Hasztalanʼ ostromlom érzékenységemet,
melly már régen víjja szemérmességemet!
még az ég is látszik tüzemnek kedvezni,
mivel vésszeibűl ki nem hágy evezni,
ʼs ha bátyám nem volna gáttya szándékomnak,
mint gondviselője ősi vagyonomnak,
oh melly nagy örömmel nyújtanám kezemet,
hogy oltárhoz vigyem mint örök hölgyemet,
egész értékemet letévén lábához!
Ámde még eljutok egész birtokához,
ne haggya Nagyságod szolgáját csüggedni,
kinek nőcske nélkűl sírba kell süllyedni!”
Az asszony ezekre csalfán fohászkodván,
ʼs bevett szokás szerínt sokat vonakodván,
meghaggya végtére győzni kétségeit,
ʼs azzal fejezi be színeskedéseit,
hogy jámbor szívének tekíntvén lángjára,
elvárja magához esti hét órára.
De most engedné meg, hogy maga lehessen,
ʼs mint tettetett beteg egész nap fekhessen.
Mert ha tán az öreg hozzájok vetődne,
az egész ravaszság szemébe ötlődne.
Allig hogy ez elmegy, örűlvén magában,
belopódzik Pőri szokott palástyában,
ʼs megcsókolván kezét caricatúrával,
meglepi Dámánkot eggy deák ódával.
Mert ő kitanúlván gyermek oskoláit,
aʼ classikusoknak dúlgatta munkáit,
ʼs beszíván erkölcsit aʼ régi világnak,
nagy kisebbítője lett aʼ maiságnak.
Aʼ minek nyomdokát nem lelte Rómában,
vagy aʼ Görögöknek régi kormánnyában,
azt ő mind világos hibának tartotta,
ʼs projectumaival naponkint irtotta.
De aʼ mit eʼ népek aʼ világrúl véltek,
vagy aʼ morálisban helyesnek itéltek,
az volt neki viszont filozofiája,
ʼs minden tetteinek legfőbb regulája.
Ha hinni akarunk bölcs állításának,
vitézsége iránt új Európának;
bajnokok már többé nem nevekedhetnek,
mióta népeink ágyúkkal öletnek,
ʼs az igaz virtusnak hűltt helyét talállya,
mióta szomszédgyát eggy nép sem útállya.
Aʼ bölcsesség néki meghalt Socratessel,
aʼ helyes országlás Aristotelessel.
Kevélyen megveti az orátorokat,
aʼ kik Ciceróbúl nem lopnak sorokat,
ʼs inasoknak szidgya mind aʼ poétákat,
kik nem tudnak írni deák poémákat.
Ösmeretlen is ő aʼ jobbításokkal,
mellyek felviradtak az új századokkal,
ʼs ha szó esik róllok aʼ társaságokban,
némás ásítozik magányos szugokban,
vagy olly apropókat mond cathedrájábúl,
mint valaha Sancho aʼ szamár nyakábúl.
Semmi sincsen helyénn mocskos lakásában;
módatlanság henyél kopott ruhájában,
ʼs ha nyájasságokkal talán kedveskedni,
vagy az asszonyoknak akar hízelkedni,
valamint szomszádgya tar elmésségétűl
úgy retteg mátkája édesgetésétűl.
Most is Györgyinének olvasván ódáját,
ʼs magyarúl akarván kitenni sommáját,
„Nagyságodnak, úgymond, ezzel megpróbálom,
hogy hajlandóságát duplán meghálálom,
olly szépnek hirdetvén aʼ végső strófában,
kinek párja nincsen aʼ Hírʼ templomában.
Tudgyuk ugyan nevét szép Messalinának,
ösmerjük bűbájit Láisʼ orczájának;
de mivel csak pénzért érzettek lángokat,
ʼs meg sem válogatták jól aʼ galántokat;
dücsőítő lantom inkább Corinnához
teszi Nagyságodot, mint eʼ két Dámához,
ki szép termetéhez jó szívet kapcsolván,
ʼs nagy elméjű Názót bér nélkűl apolván,
mindaddig tündöklend szerelmes könyvében,
még ez forgani fog aʼ bölcsekʼ kezében.”
Györgyiné átlátván aʼ gorombaságot,
mivel jól ösmerte aʼ szép társaságot,
mellybe helyeztetni gyáva ódájával,
elégedést színel magasztalásával,
ʼs lassankint lemenvén aʼ legfőbb kérdésre,
reményt ád Pőrinek aʼ vártt fizetésre,
ha hét órát hallván estvére kondúlni,
el akarna titkon házához fordúlni.
Így az özvegy ezt is lerázván nyakárúl,
ʼs gondoknak eredvén feltett plánumárúl,
láttya vén Szántait ajtajánn salygatni,
ʼs néma hunyorgással entréet kódulgatni.
Ötvenedik ősszét töltvén aʼ világonn,
kitett még ő sokban az ifiúságonn,
mivel rendet tartván egész életében,
meg nem csökkenhetett másképʼ erejében,
hanem aʼ mennyire aʼ gyenge öregség,
aʼ köz törvény szerínt, maga is betegség.
Hitvesse meghalván három magzattyával,
meg nem alkudhatott annyira magával,
hogy kigyógyítgatván szívének sérelmét,
új mátkának adgya kezével szerelmét.
De megösmerkedvén Györgyinéʼ képével,
ʼs magát kedveltető víg természetével,
kedve duzzant ismét aʼ szent házasságra,
ʼs öregecske lévén már aʼ mátkaságra,
pénzébe vetette minden reménységét,
melly az asszonyoknak gyémánt keménységét
könnyebben meg győzi kérlelő hangjával,
mint aʼ tűz aʼ viaszt olvasztó lángjával.
Oda is igérte mindenét kezével,
ha megboldogíttya viszont szerelmével,
ʼs hallván Györgyinének váratlan mentségét:
hogy nagyra böcsűli kínáltt szövetségét,
ʼs hogyha házasságra még egyszer hajlana,
ő volna, kit szíve férjnek választana;
de mivel erősen feltette magában,
hogy meg akar halni magányosságban,
engedgye meg néki, hogy kosarat adgyon,
ʼs választott sorsánál hűven megmaradgyon;
felhagyott végtére szent ajánlásával,
ʼs erkölcsét kezdette víni alkujával,
szinte azt igérvén szabad irgalmáért,
aʼ mit adott volna hű asszonyságáért.
Hasztalanʼ gúnyolta Györgyiné vénségét,
hasztalanʼ föddötte vakmerő hőségét!
nyájasságnak vette aʼ jó intéseket,
csintalan ingernek aʼ szögbeszédeket.
Most is tehát szokott ostromit újjítván,
ʼs ezzel az özvegyet bosszúra indítván,
kíméllését annak meg nem érdemlette
kinél az illendőt újjra megsértette.
Györgyiné lassankint engedett szavának,
hogy hitelt szerezzen képmutatásának
ʼs végre, mint aʼ többit, aʼ kívántt prédára
magához rendelte őt is hét órára.
Fürti bajnokunkkal szintezt cselekette,
ki rövid ebédgyét allig hogy bevette,
azonnal elszaladt új szeretőjéhez,
ʼs nyíltt útat találván tetetett szívéhez,
előző hálákkal köszönte készségét,
ʼs nagy esküvésekkel igérte hűségét.
Györgyiné magányban akarván maradni,
még az esti csillag fel nem fog támadni,
jó móddal el tudta küldeni vendégét,
ki már bizonyosnak tartván nyereségét,
felkereste Szécsit szomszéd szállásában,
hogy részessé tegye szerelmes titkában.
Hegyes dárda volt ez kétkedő szívének,
ʼs nem akarván hinni Fürtiʼ beszédgyének,
kikérte magának, hogy vele mehessen,
ʼs úttyának, mint szolga, tanúja lehessen.
Úgy is lett; mert jókor behomályosodván,
ʼs aʼ lassú üdőre sokat bosszonkodván,
még hét óra előtt jóval elindúlnak
ʼs Györgyinéʼ pitvaránn irgalmat koldúlnak,
ki gyertyafény nélkűl maga kiszaladván,
ʼs vitéz vendégeit kegyesen fogadván,
aʼ szolgát beküldi cselédszobájába,
ezt pedig elzárja eggy setét szálába,
kérvén, hogy maradgyon mindaddig békével,
még szolgálattyára lehet személlyével.
Ösmeretlen lévén új kalitkájával,
motoz aʼ setétben mind aʼ két karjával
aʼ szerelmes fogoly, ʼs vígasztalására,
rá botlik térgyével eggy puha szófára.
Fohászkodva leül, ʼs várván menyecskéjét,
előre átképzi ritka szerencséjét.
Szíve nagyokot ver, vére tüzesedik,
duzmadozik mellye, szeme nedvesedik,
ʼs végtére az ajtó megnyílván csendesen,
aʼ kormos homályban felugrik sebesen,
ʼs hallván aʼ lakatot ismét bezáródni,
maga felé pedig valakit tolódni,
„áh! angyalom!” úgymond rebegő ígével,
ʼs tüzesen átfogja szerelmes ölével
az öreg Szántait, ki nagyot ordítván,
ʼs réműlésbűl Fürtit majd hanyatt taszítván,
„ki vagy? úgymond; mi ez? Tolvaj aʼ szálában!
Asszonyom! az ajtót! Ne haggyon markában!”
De végre megértvén Fürtiʼ vallásábúl
az esetnek voltát, kiderűl álmábúl,
ʼs elkezd rabtársával tanácsot tartani,
mi móddal lehetne úgy elillantani,
hogy hiúkká tévén Györgyinéʼ czéllyait,
meg se sértsék még is gazdasszony jussait?
„Uram, úgymond amaz, akármit csinálunk,
már ez rajtunk szárad. Ha szökni próbálunk,
ʼs ügyekezetünkbe bele törik késünk,
még nagyobb szígyen lessz, mint berekesztésünk.
Az ablakonn talán le lehet ugrani;
de mit tudunk alól azoknak mondani,
kik mint tolvajokot megkerítenének,
ʼs aʼ várasʼ házához tömlöczbe vinnének?
Ha pedig kiállyuk mérgét angyalunknak,
még talán jó vége lehet rabságunknak.
Könnyebben megnyeri az asszonyʼ irgalmát,
aʼ ki békességgel kitűri szidalmát.”
Még így tanácskoznak félénk suttogással,
megnyílik az ajtó szokott csikorgással,
ʼs új vendéget ereszt aʼ köz kelepczébe.
Öccse az öregnek az ablakʼ szögébe
csendesen becsúszván, nagyot fohászkodik,
ʼs „áh! ha bátyám, úgymond, ide tántorodik,
ʼs meg talállya tudni szövetkezésemet,
örökre megrontom nálla hitelemet.
Mióta orczámot szent ráncczal hornyolom,
vén órránál fogva könnyebben hurczolom.
Három szép menyecskét tartok ki pénzével,
mellyet kezembe ád aʼ hétnek végével,
hogy eloszogassam ollyan szegényeknek,
kik titkon viselik súllyát szükségeknek.
Éllyen aʼ szent fortély! – Aʼ tőke sommákbúl,
mellyeket kicsaltam aʼ vasas ládákbúl
aʼ szükségben tengő polgárokʼ számára,
szép hasznok csurganak erszényemʼ szájára,
mióta olly gazdag úrfikra oszlanak,
kik ősi javokkal bankrótot játszanak.
De most nagyon félek vizsga gyanújátúl,
mátkáját elcsalván fagyos oldalátúl.
Mert csak nem bolondság ott egérnek járni,
hol vén macska szokott falatokra várni.
Györgyinét aʼ világ felette csudállya,
hogy eʼ poshadtt kosnak bűzzét nem útállya;
de bátyámot jobban, kinek eggyik lába
már régen lesüllyedtt kész koporsójába,
hogy még szerelemmel merészel bajlódni.
Előttem aʼ képe, mikint fog kínlódni,
ha majd észre veszi annak hidegségét,
ki pénzért mutatta eddig is hűségét;
mert én készebb vagyok két annyit fizetni
mint eggyazon mezőnn vele legeltetni.
ʼS mit is kíméllenők az illyen urakot?
akasszunk, ha lehet, fejekre szarvakot!
Ők sem tettek máskép ifiúságokban;
szenvedgyék aʼ kölcsönt fogatlan korokban.”
Ezt kimondván, elkezd fel ʼs alá sétálni,
az ajtózár pedig ismét nyíldogálni,
ʼs beczuppanván Pőri hangos nyökkenéssel,
megáll aʼ setétben, ʼs réthor hevűléssel,
„így botlott be, úgymond, Orfeusnak lába
homályos pokolnak gőzölgő torkába,
mikor mord Plútónál pengette hárfáját,
hogy vissza nyerhesse kezébűl mátkáját.
Setét volt az ösvény, ʼs tapogván kezével,
úgy nyúlkált előre vizsga lábhegyével,
mint én most karommal szerteszét hadázok,
lábaimmal pedig útamra vigyázok.
Egyszerre torkait Cerberusʼ kutyának
megsejtvén, mellyekbűl tüzek lángolának,
elővette lantyát férjfi merészséggel......
Jaj! áh! oda vagyok! kérem tisztességgel!”
elkiáltya magát tellyes erejébűl,
egyszerre kihűlvén kezdett beszédgyébűl,
ammint megütközött Szántaiʼ öccsével,
ki az új Orfeust átkapta ölével;
„kérem szeretettel Belzebub uramot,
csak most bocsássa meg szerelmes útamot;
Jaj! soha sem többé!... Az Istent dicsérje
mindenféle lélek!... Hiszen nincs is férje;
nem házasságtörés!... Jaj! én boldogtalan!
már emel! már elvisz! Hát csak mind hasztalan?”
Györgyiné megszánván szörnyű jajgásait,
ki az ajtórésenn hallgatta rabjait,
beköszön hozzájok apácza társával,
kit előre bocsát két égő gyertyával,
ʼs kisegíti Pőrit aʼ nagy réműlésbűl;
még Szécsi gyanítván ezen jelenésbűl,
hogy aʼ gazdasszonynak szándéka viradni
ʼs aʼ köz rendez-vousnak vége fog szakadni,
aʼ börtönyajtóhoz megy aʼ komornával,
ki Györgyinéʼ szívét bölcs jámborságával,
tudakozására, égig magasztalta,
ʼs kivel eggy szugolybúl maga tapasztalta,
hogy aʼ véltt szeretők, kik eddig vítatták,
asszonyi erkölcsét meg nem hódíthaták,
és hogy aʼ rágalmat, melly nevét szaggattya,
az egész rendez-vous hazugnak mutattya.
Aʼ gazdasszony tehát bosszúra buzdúlván
ʼs aʼ pirúló vénnek öccséhez fordúlván,
„az úrfinak, úgymond, azt adom tudtára,
hogy szívének nézvén alacsony voltára,
méltatlannak tartom szíves intésemre;
és ha legkisebbet mocczan feddésemre,
olly bírót találok szemtelenségének,
ki határt is vethet mocskos életének.
Azt pedig megvárom politicájátúl,
hogy örök búcsút vesz házamʼ kapujátúl.”
Azutánn Pőrihez fordítván szavait,
„Názo uram, úgymond, kíméllye dallyait
nálamnál kegyesebb szívű Corinnára,
ʼs írja fel magának könyvalmárjomjára:
hogy aʼ világ, mint mink, naponkint korosabb,
korosodván pedig naponkint okosabb;
hogy az ó üdőknek gyermek cúltúrája
férjfiabb eszünknek nem lehet mustrája;
ʼs hogy az oskolaport le kell annak rázni,
aʼ ki emberekkel akar czimborázni!
Elviseltem eddig az úrnak vadságát,
mellyel fitogtatta tudós bolondságát;
de czéllyait látván alacsony szívének,
zabolát kell vetnem vakmerőségének.
Takarodgyon tehát rút tanítvánnyával,
ʼs engemʼ kíméllyen meg látogatásával.”
Ezek elbúcsúzván néma főhajtással,
Szántaihoz fordúl fél sajnálkozással.
De látván az öreg készülni leczkéjét,
bölcsen megelőzi kemény mesternéjét.
„Nagyságodnak, úgymond, átnézvén sérelmét,
merjeme az iránt instálni kegyelmét,
hogy elfelejthetvén kötelességemet,
bántásig űztem szemtelenségemet?
Merjeke kíméllést kérni ősz fejemnek,
melly súlyosbnak teszi botlását szívemnek?
Ha eddig csudálván kellemetességét,
vakmerőn koldúltam drága szövetségét,
engedgye meg, kérem, voltt szeretőjének,
hogy hű tisztelője legyen erkölcsének.
Köszönöm, még élek, mai oskoláját,
melly természetemnek megfeddvén hibáját,
öcsémre nézve is megnyittya szememet,
ki olly méltatlanúl birta kegyelmemet.”
Ezekre az asszony lassankint enyhűlvén,
ʼs aʼ jámbor öregnek sorsánn könyörűlvén,
„azt, az úrtúl, úgymond, bizonyosan vártam
mikor bűne miatt eʼ szobába zártam,
hogy aʼ mit meg nem nyert számtalan intésem,
végbe fogja vinni keményebb feddésem.
Haggyon békét az úr az olly csemegének,
melly gyalázattyára válik vénségének,
ʼs késértetem helyett legyen jó barátom!
Házamnál szivesen csak illyképen látom.”
Azutánn Fürtire veté tekintetét,
hogy megszígyenítse mocskos itéletét,
mellyel aʼ várasnak czitálván híreit,
szeretőknek nézte szokott vendégeit.
De ő is követvén Szántaiʼ példáját,
ʼs frissen megelőzvén készűlő korpáját,
„rajtam aʼ sor, úgymond; megvallom vétkemet,
ʼs ki is állom érte szígyenítésemet,
ha Nagyságod elébb helyt ád mentségemnek,
mellyel okát adom cselekedetemnek.
Engemʼ aʼ barátság vett ezen lépésre;
mert eggy úri ember menyecske-nézésre
messze tartománybúl ide befáradván,
ʼs Nagyságod szépsége szemébe akadván,
töstént meg akarta kínálni kezével;
de megösmerkedvén amaʼ rossz hírével,
hogy három szeretőt úgy mulat lángjával,
mint ők Nagyságodot aʼ vojtakártyával,
búcsút akart venni aʼ házasodástúl.
Én hát, hogy megmentsem aʼ gyanakodástúl,
akarattya ellen megtettem próbámot,
egyenesen arra fordítván munkámot,
hogy vagy Nagyságodnak kedvébe hathassak,
vagy szeretőirűl bizonyost mondhassak.
Én ugyan részemrűl szívesen sajnálom,
hogy asszonyerkölcsét vitéznek találom;
de ha meggondolom Szécsiʼ boldogságát,
kinek szétoszlattam séres gyanúságát,
örömest viselem nagy veszteségemet,
szerencsésnek tartván vakmerő vétkemet.”
Becsúszott azalatt Szécsi aʼ szobába,
ʼs hevességgel esvén amannak szavába,
„nincs külömben, úgymond, ʼs én boldogságomot,
melly elszéllesztette mord gyanúságomot,
köszönöm az úrnak, még eʼ földönn élek,
Ah! eʼ pillantásban én meg nem cserélek,
esküszök az égre! aʼ királyʼ sorsával,
ki ezer világot országol szavával.”
Györgyiné azonban Szécsire bámúlván,
ʼs fejétűl talpáig személlyét tanúlván,
halványodik, reszket, szemeit mereszti,
kételkedő fülét szavára függeszti,
ʼs végre átkúcsolván forró indúlattal,
„az én Györgyim!” úgymond rebegő szózattal,
ʼs elszorúlván szava szűkűlő mellyében,
elájúl férjének váratlan ölében.
Mint mikor aʼ fösvény hű feleségével
kimenvén aʼ holdnak éjféli keltével,
hogy elásott kincsét felvegye kertében,
ʼs hűltt helyét találván kirablott gödrében,
álmélkodó szemmel egymásra dermednek,
ʼs gyökeres fák gyanánt helyben megmerednek;
úgy néz Szántaira Fürti bámúlással,
rá pedig az öreg néma bódúlással,
még az apoltt asszony aʼ szófánn lankadván,
ʼs mély ájúlásábúl lassankint támadván,
„Györgyi vane, úgymond, igazán ölemben,
vagy csak hiú képed enyeleg szememben?
Meghaltále vagy élsz? segíts ki álmombúl!
Mire éledek fel szűszorúlásombúl?
váratlan örömre, vagy tán új kínokra?
Mi vitte gyanúdot illy magos pontokra?”
„Haggy fel, úgymond, Györgyi, az illy gyötrelmekkel,
ʼs ösmerkedgy meg ismét aʼ jobb örömekkel!
Elválván egymástúl ősi ülésünkben,
hol most testvér bátyám parancsol nevünkben,
te ide kívántál azért költözködni,
hogy, még aʼ mord harczok fognak dühösködni,
várasi bábokkal szélleszthesd gondodot,
ʼs könnyebben közölhesd velem írásodot.
ʼS épen ez volt oka gyászos esetünknek,
melly majd ketté vágta fonalát frígyünknek.
Barátságbúl aʼ Gróf többecskét hörpentvén,
ʼs eggy köz vocsoránál sok kordét böffentvén,
világos szavakkal nekem azt mondotta,
hogy kokét híredet, itt lévén, hallotta;
sőt meg is esküdött gavalér böcsére,
hogy már szarvat tettél férjednek fejére.
Ebbűl támadt köztünk amaʼ viadalom,
mellynek bús gyümölcsit, még élek, fájlalom.
Az Oroszhoz menvén, bátyámot intettem,
hogy aʼ mit aʼ Gróftúl irántad értettem,
nyomozza ki jobban hitelesb tanúkbúl,
ʼs vonnyon ki, ha lehet, aʼ kétes gyanúkbúl.
Az alatt sebébűl aʼ Gróf kigyógyúlván,
ʼs kegyelmezésemért Urunkhoz fordúlván,
minthogy harczunk iránt csak magát okozta,
bántatlanságomot könnyen kidolgozta.
Olvasván bátyámtúl az Udvarʼ írását,
ʼs egyszersmind azoknak bús tudósítását,
kik leírták hírét kokét életednek,
örök búcsút mondtam emlékezetednek,
feltévén magamban, hogy tőled elválok,
ʼs idegen lakomban holtig sírdogálok.
Ellenkezett ugyan bátyám szándékommal,
de nem birt intése sok fontos okommal
ʼs még ő jobb tanáccsal szívemet kínozta,
neked eggy ál levél halálomot hozta.
Végre eggy ősz Orosz látván bánatomot,
ʼs tulajdon szavambúl megértvén sorsomot:
ne hidgy, fiam! úgymond, aʼ nyelves csürhének,
ʼs add vissza szívedet hitvesedʼ szívének!
Jámbor ember rosszat soha nem mond másrúl;
ez nekem törvényem aʼ rágalmazásrúl,
ʼs aʼ ki az erköcsöt irígyen mocskollya,
vagy még aʼ gonoszt is igazzal gúnyollya,
bármelly jó szándékát költse beszédgyének,
szent festéket adván álorczás képének,
az magát szépíti másoknak kárával,
vagy más csúf haszonra czéloz rágalmával.
ʼS illyen szörnyeteknek indúlsz meg szavára?
ember az ebeknek gaz ugatására?
Ne hidgy, mondom ismét, aʼ nyelves csürhének,
ʼs add vissza szívedet hitvesedʼ szívének!”
Megfogadam szavát, ʼs Fürti bajtársomnak
köszönöm jó végét feltámadásomnak.”
Itt aʼ két vendéghez fordítván szavait,
kiknek észre vette szívhabozásait,
„az Uraknak, úgymond, eggy ajánlást teszek!
Én ezentűl Pestnek hű lakossa leszek,
hogy megszígyenítsem azoknak nyelveit,
kik jó asszonyomnak mardossák tetteit.
Ha tehát méltónak itélik szívemet,
ʼs felosztani tetszik viradó kedvemet,
legyenek az Urak baráti házamnak,
mint tanúi voltak ma diadalmamnak.
Egészség, gazdagság, az asszonyi hűség,
jó barátok nélkűl csak fél gyönyörűség!”
Erre kezet csapván felvídúltt orczával,
Szántai és Fürti aʼ házi gazdával,
örök barátságot esküdtek egymásnak,
örök gyűlölséget aʼ rágalmazásnak.
|