1795 Aa |
1795 Ab |
1795 B |
|---|---|---|
Legszëbb korában hát csak elaszhatott
aʼ nyílni kezdő Bihari liliom!
Elköltözött hát alkotónknak
szent kebelébe Szabó barátunk!
Csëndës könyek köztt képzëlëm úntalan,
mikint ohajtá: hogy remëgő kezét
búcsúzva még ëgyszër tëhesse
holta előtt szeretëtt kezünkbe.
De börtönyinknek durva rekesszei,
mëllyek szëgénytűl elkülönöztenek,
nem engedék mëg, hogy halandó
lángjainak jeleit vëhessük.
Tornyos Lienznek kőfalas udvara!
hol hárman ëggyütt aʼ komor éjszakát
édës reménnyel töltt beszédnek
váltogatási között mëgültük;
benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
végcsókomot; még élt tëbenned
énnekëm! alkonyodó barátom.
Nem látta többé várasodonn kivűl
orczáit értëk csüggedëző szëmem.
Csak bús nyögése tűnt be hozzám
börtönyeʼ réseibűl koronkint.
Kapcsold Bacsányink! hű zokogásidot
csëndës könyemnek férjfi folyásihoz!
Sirassuk ëggyütt, kit közösleg
mënnyei szíve miatt szerettünk.
ʼS ha majd az enyhűltt sorsʼ könyörűlete
mëgnyittya ëgyszër vasrudas ajtait
szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
hempëlyëdő vizekënn lefollyunk;
mënnyünk el ëggyütt drága tetmihëz,
ʼs öntsük ki sírjánn tiszta dicsiretit,
buzgó ölünkbűl mëgjegyezvén
bő könyeinkkel öcsénkʼ lakását.
Ő majd lebëgvén arczolatink között,
könyes szëmünköt nyögve törülgeti, nedves
ʼs miatta sínlő szíveinkët
mënnyei csëndgyeivel mëgáldgya.
De tik homályos Tirolisʼ Őszei!
Eʼ szent halomhoz ne közelítsetëk,
hanem, ha szótlan tisztelettel
mint örökös siralomʼ helyéhëz.
Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nëmësnek szíve, szerelmei
szëlídnek, ah! boldogtalannak,
tëtt ëgyedűl az agyas szërëncse.
N.B: Eʼ VII. ódát lásd alább mëgjobbítva.
| Legszëbb korában hát csak elaszhatott
híres Biharnak drága tenyészete!
Elköltözött az alkotónak
szent kebelébe Szabó barátunk!
Sűrű könyek köztt képzëlëm úntalan, Csëndës
mikint ohajtá: hogy remëgő kezét
búcsúzva még ëgyszër tëhesse
holta előtt szomorú kezünkbe. szeretëtt
De börtönyinknek durva rekesszei,
mëllyek szëgénytűl elkülönöztenek
ah! mëg nem engedték, hogy omló nem engedék mëg, hogy halandó
karjainak jeleit vëhessük.
Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol hárman ëggyütt aʼ komor éjszakát véle
reménnyel buzdító beszédnek áltató
váltogatási között elültük, elültem, kiültem,
benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
végcsókomot! Még élt tëbenned
énnekëm! alkonyodó barátom.
Nem látta többé várasodonn kivűl
orczáit értëk csüggedëző szëmem.
Csak bús nyögése tűnt be hozzám
zárhelyeʼ részeibűl koronkint.
Kapcsold Bacsányink! hű zokogásidot Ti, kik rekeszben nyögtök az Inn fëlëtt,
könyhúllajtásimʼ férjfi folyásihoz! küldgyétëk égnek hő zokogástokot!
sirassuk ëggyütt, kit köz okbúl
mënnyei szíve miatt szerettünk.
ʼS ha majd az enyhűltt sorsʼ könyörűlete
mëgnyittya ëgyszër vasrudas ajtait
szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
hempëlyëdő vizekënn lefollyunk;
mënnyünk el ëggyütt szent maradékihoz,
ʼs öntsük ki sírjánn tiszta dicsiretit,
könyzáporinkkal mëgjegyezvén
hantföldelét elaludtt öcsénknek.
Ő majd lebëgvén arczolatink között,
nedves szëmünköt nyögve törülgeti,
ʼs érëtte sínlő szíveinkët
bel nyugodalmaival mëgáldgya. mënnyei csendgyeivel
De tik, Tirolnak jámbor öregjei!
eʼ néki szentëltt földre ne lépjetëk,
hanem, ha méltó tisztelettel
mint örökös siralomʼ helyére.
Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
nagynak, nëmësnek szíve, szerelmei
szelídnek, ah! boldogtalannak,
tëtt ëgyedűl az agyas szërëncse.
| Legszebb korában hát csak elaszhatott
hires Biharnak drága tenyészete!
Elköltözött az Alkotónak
szent kebelébe Szabó barátunk!
Csendes könyek köztt képzelem untalanʼ,
mikint ohajtá: hogy remegő kezét
búcsúzva még egyszer tehesse
holta előtt szeretett kezünkbe.
De börtönyinknek durva rekesszei,
mellyek szegénytűl elkülönöztenek,
nem engedék meg, hogy halandó
karjainak jeleit vehessük.
Tornyos Lienznek kőfalas udvara,
hol véle eggyütt aʼ komor éjszakát
reménnyel áltató beszédnek
váltogatási között kiültem!
benned szögeztem visszölelési köztt
lassú halállal tellyes ajakira
vég csókomat. Tebenned élt még
énnekem, alkonyodó barátom!
Nem látta többé várasodonn kivűl
érette váltig csüggedező szemem.
Csak bús nyögése tünt be hozzám
rejtekeʼ réseibűl koronkint.
Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett,
indúllyatok meg társotokʼ alkonyánn!
Sirassuk eggyütt, kit köz okbúl,
mennyei szíve miatt, szerettünk;
ʼs ha majd az enyhűltt Sorsʼ könyörűlete
megnyittya egyszer dupla vasajtajit
szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba
hempelyedő vizekenn lefollyunk;
mennyünk el eggyütt szent maradékihoz
ʼs öntsük ki sírjánn tiszta dicsíretit,
könyzáporinkkal megjegyezvén
hantfödelét elaludtt öcsénknek.
Ő majd lebegvén arczolatink között,
nedves szemünköt nyögve törűlgeti,
ʼs érette sínlő szíveinket
mennyei csendgyeivel megáldgya.
De tik, Tirolnak jámbor Öregjei!
eʼ néki szenteltt földre ne lépjetek,
hanem ha néma tisztelettel,
mint örökös siralomʼ helyére!
Az nyugszik ebben, kit tudománnyai
jónak, nemesnek szíve, szerelmei
szelídnek, ah! boldogtalannak
tett egyedűl az agyas szerencse!
|