Komárom, martius 12. 1798.
Lilim! Én tégedet még most is halálból szeretlek: még is Lilim! ah szeretett Lilim! ez a levelem utolsó – hozzád ez életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátságot, melyet véled szinte kilencz holnapig kóstoltam, s azt az örömöt melyért irigyeim lehettek az angyalok. Most látod még egyszer, többé nem, annak a hiv kéznek vonásait, mely a tieddel kérkedett, mely a te kezednek birásával kecsegtette magát.
Ah, édes de mulandó remény! mulandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmat cseppnél, *
csepnél em. melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsa bimbónak öléből. Mely bizonytalanok az embernek minden történeti! miként nem tudja a halandó sziv, hogy az ő legkedvesebb öröme lépés a keserüségre! hányszor szerencsétlen a legtisztább szeretet! – Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szivem, az én lelkem, az én életem, ismét a holtig-való *
a holtig em. magányosságra, az emésztő bura és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lilla *
Lila em. én reám nézve megholt, – igen is, megholt – örökre megholt ö én reám nézve. *E mondat az első megfogalmazása a Lillában oly fontossá váló gondolatnak; az ajánlóvers prózai fogalmazványában ([A Lilla első dala prózában], 39-40. sorok, 169. l.) ezt olvashatjuk: „Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek.” Maga a vers, a Gróf Erdődyné Ő Nagyságához sokkal erőtlenebb (mert bőbeszédűbb) variációt tartalmaz:
Úgy van! ez a kedves Lélek
Nékem még élvén meghólt:
S ez az hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyász bólt. – –
Nem Lilla vagy te többé, oh életemnek angyala! nem az a Lilla a kiben én boldogságomat reménylettem. Mégis még egyszer kedves én előttem ezen a néven szóllitani tégedet. Igy szóllitja régi nevén az ö halva fekvő kedvesét némely szerencsétlen annak koporsoja felett; kiáltja még egyszer, mig a halálos szemfedél el fogná az ö szemei elől azt a kiért élni *
elni em. óhajtott; holott az nem hallja *
halja em. többé az ö szavát, az érzékenységtől megfosztatott szép halandó. Ah Lilla! Lilla! felelj még egyet nékem; azután parancsold, *
parancsolj Értelemszerűen em. hogy én is haljak meg: igen – haljak meg, midön már te érted élnem nem lehet. Midön már az én reménységemnek minden alkotmányja végképen leomlott; midön az én napom, épen a hajnal hasadtával *
hasattával em. örökös fekete éjszakába *
éjszakában em. borult, mely után több virradás nem lehet: midön már nékem egyéb *
egyébb em. részem nem jutott, hanem hogy elrablott gyönyörüségemnek puszta sir halmán minden vég nélkül *
nelkül em. keseregjek. Szives sohajtásim! enyésszetek el örökre, mint a lengö árnyék, a zordon fergeteg elsö elérkeztével. Öröm könyek változzatok keserü könyekké, melyet csak a vigasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből. Végső búba merült sziv tanuld meg elfelejteni azt a boldogságot melyre ekkorig repesve dobogtál, te pedig áldott Leányka! tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál s jusson eszedbe olykor-olykor hogy egy érzékeny fiatal készebb *
késszebb em. lett volna téged birni hogy sem a világot. De ne! ne epeszd ily kelletlen emlékezéssel, ne epeszd vidámságra teremtett *
teremtet em. szivecskédet; felejtsd *
felejcsd em. el az én nevemet, felejtsd *
felejcsd em. el minden indulatimat, azon boldogságnak kebelében, melybe a mennyei *
menyei em. kezek integetnek. – Ejts *
Ejcs em. egy pár köny-csöppet ez utolsó levelkémre: ez nékem és az én leghivebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni. – – Én pedig megárasztom az én könyeimet hadd folyjanak *
had fojjanak em. ki zápor módra az én indulatim mind a két szememen. Visszatérek ismét abba a komor életbe, a melyböl az én Rozim halála után csak te vehettél ki. *
Rozim halála: hasonló megfogalmazás található A’ füredi parton 1798 tavaszán, tehát ugyanebben az időszakban keletkezett szövegében is („Rózsim, aki sorvadó ügyemnek / Még egy élesztője volt, / Rózsim is, jaj, gyászos életemnek / Fájdalmára már megholt”), akárcsak korábban, a Diétai Magyar Múzsában megjelent Hány a’ Grátzia? című rövidke fordításban („Most hogy megholt Rozália”). Igen valószínűnek látszik tehát, noha semmilyen konkrét adat nem áll rendelkezésünkre e tekintetben, hogy valóban létezett a kollégiumi időszakban egy leány, aki sokat jelentett Csokonainak, s aki igen korán meghalt (vö. , 302–318. l.). – Mert az én szivem ugy van alkotva, hogy az kettöé sohasem lehet, Te birtad azt, és te kivüled senki meg nem nyerhette volna. Csudálkozom, hogy a tied ugy megváltozott, ugy elpártolhatott attól a kinek már ajánlva látszott. – Bizonyosan valami vétségemnek kellett lenni ellened, a mely erántam tégedet oly idegenné tehetett *
teh-tett em. . Mi lehet az? én még csak gyanitani sem tudom. Sött esküszöm az egekre s mindenre a mi szent, esküszöm saját szivemre s a te angyali orczádra, hogy tudtomra *
tuttomra em. ugyan semmivel sem tettem magamat ily elhagyásodra érdemessé. De talánn nem is birtam én soha is a te szivedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak hogy te engemet szeretsz; te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly telyes szivből szeresselek: mert különben sohasem tettél volna szerencsétlenné egy leghivebb szeretöt. *
szeretött em. – Ha pedig te is ugy szerettél engemet mint én tégedet: ugy boldogtalan vagy te is és jövendöben is a te keserüséged duplázni fogja az én magános keserüségemet. Ah, Juliska! ha ez ugy van, szánlak tégedet. Miért nem adtad ki magadat akkor estve csak egy-két szócskával *
szócskaval em. is? Még az én legszomorubb szavaimat is ezzel fogadtad el: nem is bánom, nem is tehetek róla – – – Ebből én mit huzzak ki egyebet a legrettenetesb megvetésnél. Ha ezt nem mondtad volna, vagy irántam való hiv szeretetednek legkissebb jelét adtad volna: eddig ketté volna vágva a csomó, tul volnék kintsem! mindenen. Még most nem lett volna késő, még lehetett volna mindent orvosolni, és Jozsef-napra a grof hintaján láttál volna bé menni udvarotokra. Két hét alatt minden köny hullatásaink öröm-könyekre változtak *
valtoztak em. volna! De mivel önnön magad mondtál le rolam, engemet vétkesnek soha sem vádolhatsz; engemet a ki erántad még most is oly soha meg nem aluvó indulattal lángolok. – A te sziveden állott kinek add azt által. Senkinek eröltetett végsö eröszakot rajtad tenni nem lehetett volna. Az én fel jövetelem, s a te el tökélett *
tökélet em. szándékod reá birták volna Kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, a kit te szeretsz, és a ki téged oly igen szeret. Két hét mulva egy városbeli Profeszorné lettél volna, én pedig legboldogabb teremtés te általad. Én benned soha egyebet nem néztem hanem a mit nézhet egy philosophus, a ki a virtusnak barátja és egy érzékeny *
erzékeny em. poeta a kinek gusztusa nem épen otromba. A mi a te lelkeden kivül van azt én másba is feltalálnám. *
feltalalnám em. Egy érdemes hivatalu s elegendö fizetésü ifju ember mindég biztathatja magát gazdag Menyasszonnyal: *
Menyaszonyal em. de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, mintsem indulatit pénzért *
pénzér em. árulja. Én tégedet *
tegedet em. csupán magadért kedveltelek. De már ennek mind vége van, s pedig én miattam van-é? kérdezd meg magadat. – Én bánom de mit tehetek róla. – Erövel senki szivével nem bánhatok. Fejet hajtok hát a kénszeritö szükségnek, s mint hogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára. – Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezeted viszem el magammal. Üres lesz az én szobám te töled: de szivemben mindenkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre te pedig Almásra *
Almás: Dunaalmás (ld. a Jegyzeteknél a keletkezésről mondottakat). s két egymásért *
egy másért Értelemszerűem javítva. teremtett sziv ily messze fog egymástól esni mind örökké. Légy boldogabb mint én, és töltsd *
tölcsd em. nagyobb megelégedéssel ifjui napjaidat, légy boldogabb mint én, óh édes reményem és a bánat soha ne üljön a te szép orczáidra, *orzcádra melyek engemet állando bánatra kénszerittenek, légy oly boldog hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugodalmadat. Én holnap dél után indulok, el hagyom ezt a Komáromot vég képen, a melytöl te is *
teis Értelemszerűen javítva. majd meg fogsz válni; és mi, Kedvesem, nem együtt fogunk menni. – Még holnap reggel el bucsuzom Kedves szülöidtöl, a kiket szivességekért *
sziveségekért em. mindenkor tiszteltem, a kiket oh, mely forróan *
forroan em. szerettem azért is hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást ez életbe s ah Lilim! – többször *
töbször em. sohasem! örökös határ fal lesz felvonva közöttem és közötted, végképen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomoruságra. Eddig volt hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet. A szeretö név baráttá változott, de oly baráttá a ki csak *
kicsak Értelemszerűen javítva. a Balaton partjairol sohajtozhat te utánnad. Élj vigan: a legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd csak azért múljon el hogy a másiknak helyet adjon, állandó *
allandó em. nyugodalom és békesség legyen vidám homlokod felett, *
felet em. s szeressen oly forronn *
forronn em. az ég a mint én mindenkor szerettelek. Isten hozzád! – Csokollak – még egyszer – a legutolszor csokollak – – Ah elvesztett kedves Lillám
Istenhozzád!
Profeszor Csokonai*
Profeszor Csokonai: ez inkább csak a vágya lehetett, mint reális lehetősége.
*Az elköszönés és az aláírás a szöveggel egy sorban, attól szóközökkel elválasztva áll.
|
Lilim!
Én tégedet még most is halálból szeretlek: még is, Lilim! ah, szeretett Lilim! ez a’ levelem utolsó hozzád ez életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátkozást, a’ mellyet véled szinte kilentz hónapig kóstoltam, úgy, hogy irígyeim lehettenek az Angyalok. Most látod még egyszer, és többé nem, annak a’ hiv kéznek vonásait, melly a’ tiéddel *
tiéddel tiédnek-ből javítva. kérkedett, melly a’ te kezednek örökös bírásával ketsegtette magát. Ah édes de mulandó remény! múlandóbb *
édes <remény> de <veszendő> remény! <vesz>andóbb A mulandó és a múl a megfelelő helyeken az áthúzott szavak fölé írva, az andóbb a-ja e-ből, ó-ja ő-ből javítva. a’ hajnalnál, vagy a’ hajnali harmattseppnél, mellyet az első napsúgár száraszt ki a’ fakadó rózsabimbónak öléből! Melly bizonytalanok az embernek minden történetei! miként nem tudja a’ halandó sziv, *a’ <szív> halandó szív hogy az ő leg főbb *
l. főbb = [leg főbb] em. Sor fölötti betoldás. öröme *
öröme örömei-ből javítva. lépés a’ keserűségre! hányszor szerencsétlen a’ leg tisztább a’ leghívebb szeretet! Lili többé nem az enyím, Lilinek vége van, – vége minden én reménységemnek *
reménységem em. Előtte az én sor fölötti betoldás. az én szivem, az én lelkem, az én életem, ismét a’ holtigvaló magányosságra, az emésztő búra és a’ titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek, ’s Lilla én reám nézve megholt, – örökre, – *A két gondolatjel utólagos betoldás, az első némileg a megelőző vesszőre íródott, ezt azonban nem tekintjük áthúzásnak: értelmileg és a tisztázatról készült másolat bizonysága szerint is ott a helye. igen is örökre megholt. *E mondat az első megfogalmazása a Lillában oly fontossá váló gondolatnak; az ajánlóvers prózai fogalmazványában ezt olvashatjuk: „Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek.” Maga a vers, a Gróf Erdődyné Ő Nagyságához sokkal erőtlenebb (mert bőbeszédűbb) variációt tartalmaz:
Úgy van! ez a kedves Lélek
Nékem még élvén meghólt:
S ez az hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyász bólt. – –
Nem Lilla vagy te többé, óh életemnek Angyala! nem az a’ Lilla a’ kiben én boldogságomat reménylettem, még is még egyszer kedves én előttem ezen a’ Néven szólítani tégedet. Így szólítja régi nevén *
régi nevén Sor fölötti betoldás. az ö halva fekvő kedvesét sok szerencsétlen szerelmes, annak koporsója felett, kiáltja még egyszer, míg a’ halálos szemfedél elfogná az ö szemei elől azt, a’ kiért élni óhajtott, holott az többé nem hallja az ő szavát, nem hallja az ő panaszkodó szavát az érzékenységtől megfosztatott szép halandó! Ah Lilla! Lilla! felelj még egyet nékem, ’s azután parancsold, hogy én is haljak meg: igen – haljak meg, midön már te érted élnem nem lehet. Midön már az én reménységemnek minden alkotmányja végképen leomlott, midön az én napom épen a’ hajnal hasadtával örökös fekete éjtszakába borúlt, melly után *
melly<et> Az után sor fölötti betoldás. több virradás nem lehet. Midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem hogy elrablott gyönyörüségemnek puszta sírhalmán hóltig keseregjek. Szives sohajtásim! *
sohajtásim sohajtások-ból javítva. enyésszetek el örökre; mint a’ lengő *
a’ lengő <az> Az áthúzott szó fölé írva. árnyék a’ gyászoló szélvész’ első elérkezésével. Öröm Könyek! változzatok keserű könyvekké, olly keserűekké, mellyet tsak a’ vígasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből. *E ponttól kezdve több lapnyi hiány van a szövegben.
[...]
Keszthelyre, és csak édes emlékezeted viszem el magammal. Üres lesz az én szobám te tőled: de szivemben *szívemb. [=szívemben] mindenkor jelen lészel. Elmégyek Keszthelyre, te pedig Almásra *
Almás: Dunaalmás (ld. a keletkezésről mondottakat). ’s két egymásért teremtett Szív illy messze fog esni egymástól mind örökké. Légy boldogabb mint én, és töltsd nagyobb megelégedéssel ifjui Napjaidat; légy boldogabb mint én, óh édes reményem! és a’ bánat soha ne üljön a’ te szép Ortzáidra, mellyek engemet állandó bánatra kárhoztattak. *
kárhoztatak em. Légy olly boldog, hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerensétlennek *szerentsétlenk. [=szerentsétlennek] emlékezete ne zavarja meg a’ te nyúgodalmadat. – Én holnap dél után indúlok, elhagyom végképen azt a’ Komáromot, a’ melytől te is majd meg fogsz válni: és mi Kedvesem! *és mi <edes> Kedvesem! nem együtt fogunk menni. Még holnap reggel elbútsúzom Kedves Szüléjidtől, a’ kiket szívességekért mindég tiszteltem, a’ kiket óh melly forróan szerettem azért hogy Lillámat az én számomra felnevelték. Akkor meg látjuk még egyszer egymást ez életbe: ’s ah Lilim többször [...] *Olvashatatlan, elmosódott szavak. közöttem és közötted, végképen elválunk egymástól, te az örömre én pedig a’ holtig tartó szomorúságra. Eddig volt, hogy szerettelek, már most tsak tisztelnem szabad tégedet: a’ szerető név, baráttá változott, de olly baráttá, a’ ki tsak a’ Balaton partjáról sohajtozhat te utánnad. Élj vígan, a’ legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd tsak azért múljon el, hogy a’ másiknak helyet adjon, állandó nyúgodalom és békeség lebegjen vídám homlokod felett, ’s szeressen olly forrón az ég, a’ mint én mindenkor szerettelek. Isten hozzád! Csókollak: még egyszer és utoljára tsókollak. Ah elvesztett kedves Lillám! Istenhozzád!
|