1823/1824 A |
1830–1831 B |
|---|---|
Nem mérsékli soha
Kedvét a’ halandó.
Akár öröm érte,
Akár csapás,
Az állhatatlan,
Tágas határán,
Itt is, amott is
Mindég túl lebeg.
Mosolygva pillant
Rá a’ vak Szerencse,
’S pulya társai
Csodálva nézik
A’ ragyogót:
Akkor Isten ő!
Akkor ő az Isten!
De ha sarkba döfé
A’ Változó,
’S tündér pillogását
Pulya társai
Többé nem csodálják,
Ő, ’s egyedűl ő,
Boldogtalan!
Ha tudatlan ujjal
A’ békateknő’ húrjairól
Magányos hangot
Pattanthata-le:
Ő Májának
Kedvelt fija;
Ő a’ nagy Heraklesz,
Ha sárgulacsával
A’ csiripoló
Veréb-sereget
Szétt űzheté,
’S botja bogácsfőt
Verhete-le.
Gyönyörködéssel
Nézi a’ bohó nemet
Zeüsz, az őszszakállú;
Gyönyörködéssel
Emlékezik,
Mint nyargala hajdan,
Még kisded Isten,
Amalthea körűl
A’ szökellő gödölyén,
’S hogy verte földhöz
A’ horgas-türkű bakot,
Mint később az elfajult
Tellusz’ magzatit;
’S vissza sohajtozik
Gyermeki boldog
Napjaiba.
Így múlatja magát
A’ cselédit-szerető atya,
Midőn ezek
Kártya-váraikat
Szintén az égig felviszik,
’S örűlnek hogy a’ nagy
Munka közel van
Már már a’ tetőhez;
’S eggy gyenge lebel,
Vagy társaiknak vásottsága,
Az újabb Bábelt
Össze lohasztja.
De nem így, midőn
A’ vétkes halandó
Az égieknek
Asztalaikhoz
Tolja magát;
’S nektárjoktól
Elittasítva
Istenekbe kap,
És Istenekhez
Hasonlatos
Nagy földiekbe:
Akkoron Zeüsz,
A’ gonoszt-útáló,
A’ kérlelhetetlen
Szent Nemesiszt
Az esztelenre küldi-ki;
’S az hatalmas karral
A’ sötét Erebusz’
Mély üregébe
Sujtja a’ kevélyt;
Hol az ádáz
Eumenídek
A’ tiszteletlent
Skorpiókkal ostorozzák,
’S az éh keselyű
Tépdeli máját
A’ sikoltozónak.
Ah, a’ sikoltozás
Nem szelidíti meg
A’ Gonoszt-útálót!
Nem az hajthatatlan
Három Királyt
A’ föld alatt!
Boldog a’ ki
Néki-szabott
Szűk vagy tág határán
Soha túl nem lép,
És Istenekhez
Nem mérkezik.
A’ Zeüsz’ keselyűi
Még éhezik
A’ kajánok’ máját;
Még a’ sokfejű eb
Szomjúzza véreiket.
| Nem mérsékli soha
Kedvét az halandó.
Akár öröm érte,
Akár csapás,
Az állhatatlan,
Szűk vagy tág határán,
Itt is, amott is,
Mindég túl lebeg.
Mosolygva pillant
Rá a’ vak Szerencse,
S pulya társai
Csodálva nézik
A’ ragyogót,
Akkor Isten ő!
Akkor ő az Isten!
De ha sarkba rugá
A’ Változó,
S tündér pillogását
Pulya társai
Többé nem csodálják;
Ő, s egyedűl ő,
Boldogtalan.
Ha tudatlan ujjal*
ujjal Az u ú-ból jav. az ékezet áthúzásával.
A’ békateknő’
Húrjairól
Eggy magányos hangot
Pattanthata le,*
Pattanthata<->le Utólag kihúzva.
Ő Májának
Legkedveltebb gyermeke;
Ő a’ nagy Heraklesz,*
Heraklesz<’>,
Ha sárgulacsával
A’ csiripoló
Verébserget
Szétt űzheté,
S botja bogácsfőt
Verhete le.*
Verhete<->le Utólag kihúzva.
Gyönyörködéssel
Nézi a’ bohó nemet
Zeüsz, az őszszakállú;
Gyönyörködéssel
Emlékezik,
Mint nyargala hajdan,
Még kisded Isten,
Amalthea körül
A’ szökellő gödölyén;
S hogy verte földhöz
A’ horgas-türkű bakot,
Mint később az elfajult
Tellusz’ magzatit;
S vissza sohajtozik
Gyermeki boldog
Napjaiba.
Így múlatja magát
A’ cselédit-
Szerető atya,
Midőn ezek
Kártya-váraikat
Szintén az égig felviszik,
S örűlnek hogy a’ nagy
Munka közel van
Már már a’ tetőhöz,
S eggy gyenge lebel,
Vagy társaik’
Vásottsága,
Az újabb Bábelt
Össze lohasztja.
De nem így, midőn
A’ vétkes halandó
Az égieknek
Asztalaikhoz
Tolja magát,
S nektárjoktól
Elittasítva,
Istenekbe kap,
És Istenekhez
Hasonlatos
Nagy földiekbe.
Akkoron Zeüsz,
A’ gonoszt-útáló,
A’ kérlelhetetlen
Szent Nemesiszt
Az esztelenre küldi ki;*
küldi<->ki Utólag kihúzva.
S az hatalmas karral
A’ sötét Erebusz’
Mély üregébe
Sujtja a’ kevélyt;
Hol az ádáz
Eumenídek
A’ tiszteletlent
Skorpiókkal
Ostorozzák,
S az éh keselyű
Tépdeli máját
A’ sikoltozónak.
Ah, a’ sikoltozás
Nem szelidíti meg*
szelidíti<->meg Utólag kihúzva.
A’ gonoszt-utáló’
Nagy haragját!
Nem a’ hajthatatlan
Három királyt
A’ földek alatt!
Boldog az, a’ ki
Néki-szabott
Szűk vagy tág határán
Soha túl nem lép;
És Istenekhez
Nem mérkezik.
A’ fellegeket-
Rengető Zeüsznek*
A szöveg itt véget ér.
Körmös keselyűji
Még éhezik
A’ kajánok’ máját;
Még a’ három Király’
Sokfejű ebe
A’ földek alatt
Szomjúzza véreiket.
|