1811 A |
1819 B |
1830–1831 B |
|---|---|---|
A’ Márs’ sisakjában gilicék költenek, (gerlicze. Zr. gilicé-nek írja)
’S ez jele, hogy Ő ’s Vénus eggyet értenek.
Én is életemet Mársnak dedicáltam,
De, nem tagadhatom, Vénust is szolgáltam;
A’ Hazámért
Júliámért
Sok nagy bajt próbáltam,
Vitézűl kiálltam.
Heában! kiálték: – úgy akarta Isten! –
Ne fuss én Violám! juttassad eszedben, Zr. verse, de változtatással.
Péneus leánya öltözött törsökben;
Mert kegyetlenségért Isten is kegyetlen.
Jaj, szerelmes Violám! ójad magadat!
Meg ne chipje hangya szép fejér lábadat, Zr. változtatás nélkül.
Ne szakassza szederj-in arany hajadat.
Állichd-meg, állichd-meg, kérlek, futásodat!
A’ Dráva partjai meghallák keservem,
’S eggyütt keseregték kínjaimat vélem, Az enyém.
Meddig futsz, kiáltám, te én szerelmesem?
Megállasz e, térded hogy megöleljem. (Echo) Nem!
Mint ama’ könnyű köd a’ forgó szél előt, Zr. igen igen szép verse. Sok okos
Violám úgy futott én szemeim előt, ezt nem csudálná. Én irígylem.
Mint hideg hó-harmat nap melege előt,
Mint für karvaly előt, mint árnyék nap előt.
Szerelmem eránt így süllyedvén kétségben,
Mit ér rugódozni, mondván, ösztön ellen? Enyém.
Rettenetes szablyámat vevém kezemben,
’S fölléptem a’ vitéz Márs nagy seregében.
Igazabb Isten ez; ’s megatta a’ szép bért,
Mivel nem kíméltem a’ mit tőlem ő kért, Enyém.
’S a’ csatákban magam’ kitettem ötvenért.
Ez szerzett nekem fényt ’s el nem halható hírt.
Pécs ’s az Eszéki-híd, ha szóllhatna, szóllna;
’S ha idegen társam meg nem gátolt volna Enyém.
Rosszabbúl lett volna a’ pogány eb’ dolga,
’S mondaná Irígység: Ez nem volt rossz szolga.
A’ Lengyel koronát ámbár felvehettem,
Mivel nemzetemet ’s hazámat szerettem, Enyém.
Kevélység ’s félelem nélkül, megvetettem.
Elég vala nékem, hogy meg érdemeltem.
Még eggy Isten nyújtá nekem adományát,
Ki mint Király bírja Pindus tartományát. Enyém
Följebb böcsűlöm én ennek ajándékát,
Mint, a’ mellyet hordok, Spanyolok’ barányát.
Aeneidost Máró írta tíz tél alat:
Én szép-atyám vitéz*
vitéz Sor fölötti betoldás. tettét chak egy alat. Zr. Praefatiója. Prósában. Nem hasomlítom én Máróhoz magamat
De én professióm versnél várt nagyobbat.
Az kit irtam, irtam czupa múlatságért
Jutalmat nem vártam, sem nem várok azért. Zr. Praef.
Irtam a’ mint tuttam. Ha gúnyolsz versemért,
Tökélletességre, gondold, hány dolog ért?
Én soha munkámat meg nem corrigáltam.
Hagytam a’ mint írni először találtam. Zr. Praef.
Néhol fabulákkal azt fel is czifráltam;
Követni Homérust ebben is próbáltam.
Idegen szók vannak keverve versemben,
Mert azt tenni nékem vagyon jó kedvemben. Zr. Praef.
Szegény a’ Magyar nyelv! ezt vettem eszemben.
Irj – és vélem lészesz eggyes értelemben.
Magyar! még egy munka marad reád tőlünk
Ezt tanítja neked: Van erőnk, nincs lölkünk. Enyém.
Kiholt a’ jámborság és a’ hűség bennünk.
Kövess engem, szeressd hazád’. Isten velünk.
| Mársnak sisakjában giliczék keoltenek,
’S ez jele, hogy ő ’s Vénus nem ellenkeznek.
Életemet én is Mársnak dedicáltam,
De, nem tagadhatom, Vénust is szolgáltam;
A’ hazámért,
’S Juliámért,
Sok nagy bajt próbáltam,
Vitézűl kiálltam.
Heában! kiálték, úgy akarta Isten!
Ne fuss, én Violám! juttassad eszedben:
Péneus’ leánya eoltözött törsökben;
Mert kegyetlenségért Isten is kegyetlen.
Jaj, szerelmes Violám, ójad magadat!
Hangya meg ne chípje szép fejér lábadat,
Ne szakasza szederj ín arany hajadat;
Álichd-meg, álichd-meg,*
álich-meg Sajtóhiba, em. kérlek, futásodat. A’ Dráva’ partyai meg hallák keservem’,
’S eggyütt siránkoztak kinyaimon velem.
Meddig futz, kiáltám, te én Szerelmesem!
Meg álasz e, térded’ hogy eolelhessem? (ECHO.) Nem.
Mint ama’ könnyü köd a’ forgó szél elöt,
Violám úgy futott én szemeim előt;
Mint hideg hó-harmat nap’ melege előt,
Mint für (fürj) karvaly előt, mint árniék nap előt:
Szerelmem eránt így sülyedvén kétségben,
Mit ér rugódozni, mondám, öztön elen?
Röttenetes szablyámat vövém kezemben,
’S fölléptem vitéz Mársnak hős seregében.
Igazabb Isten ez, meg atta a’ szép bért,
Mivel nem kéméltem a’ mit tőlem ő kért,
’S csatában magamat kitettem ötvenért;
Ez szörze nekem fényt, ’s el nem halható hírt.
Péch ’s az Eszéki híd, ha szólhatna, szolna,
’S ha idegen társam1
Montecuculi meg nem gátolt volna, Rosszabbúl lett volna a’ pogány eb’ dolga,
’S mondaná irigység: Ez nem volt rosz szolga.
A’ Lengyel koronát ámbár felvöhettem,
Mivel hazámat ’s nemzetemet szerettem,
Félelem ’s kevélység nélkül megh vetettem.
Elég vala nekem hogy meg érdemeltem.
Még egy Isten nyujtá nekem adomániát,
Ki mint Király bírja Helicon’ országát.
Fölebb böchűlöm én az ő szép charnokját,
Mint, mellyet hord nyakam, Spanyol arany gyapját.
Aeneidost Máró írta tíz tél alat,
Szép-atyám’ nagy tettét én chak egy tél alat.
Nem hasomlítom én Máróhoz magamat,
De én professióm versnél vár nagyobbat.
Az kit írtam, írtam czupa múlatságért;
Jutalmat nem vártam, sem nem várok azért.
Irtam a’ mint tuttam. Ha gúnyolsz munkámért,
Tökéletességre, gondold, hány dolog ért?
Én soha munkámat meg nem corrigáltam,
Hattam, a’ mint elsőben írni találtam.
Néhol fabulákkal azt fel is czifráltam;
Követni Homérust ebben is próbáltam.
Idegen szók vannak keverve versemben,
Mert tenni nekem vagyon azt ió kedvemben;
Szegéni a’ magyar nielv, ezt vettem eszemben;2
Zrínyi’ szavai az Előbeszédben.
Írj, és velem lészesz eggyes értelemben.
Magyar, még eggy munka marad reád tőlünk;
Ezt tanítja neked: Van erőnk, ninch lölkünk,
Ki holt a’ iámborságh és az hűségh bennünk.
Szeresd hazád, ’s föl kél is mégh. Isten velünk.
| Mársnak sisakjában giliczék költenek,
Jele hogy ő és Vénus ne ellenkeznek.
Életemet én is Mársnak dedicáltam,
De, nem tagadhatom, Vénust is szolgáltam,
Jó hazámért,
Júliámért,
Sok nagy bajt próbáltam,
Vitézűl kiálltam.*
Itt és a következő szakasz utáni üres sorban azonos német nyelvű szedési utasítás.
Heában, kiálték; úgy akarta Isten!
Ne fuss, én Violám, juttassad eszedben:
Péneus leánya öltözött törzsökben,
Mert kegyetlenségért Isten is kegyetlen.
Jaj, szerelmes Violám, óvjad magadat,
Hangya meg ne csípje szép fejér lábadat,
Ne szakassza szederjin arany hajadat;
Állítsd-meg, állítsd-meg, kérlek, futásodat.
A’ Dráva’ partjai meghallák keservem’,
S eggyütt sirankoztak kínjaimon velem.
Meddig futsz, kiáltám, te én szerelmesem!
Megállasz e, térded’ hogy ölelhessem? – (Echo.) Nem.
Mint ama’ könyü köd a’ forgó szél előtt,
Violám úgy futott én szemeim előtt,
Mint hideg hóharmat nap’ melege előtt,
Mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.
Szerelmem eránt így sülyedvén kétségben,
Mit ér rugódozni, mondám, ösztön ellen?
Rettenötes szablyámat vevém kezemben
S fölléptem vitéz Mársnak hős seregében.
Igazabb Isten ez; megadta a’ szép bért,
Mivel nem kéméltem a’ mit tőlem ő kért,*
kert Tollhiba, em.
S csatában magamat kitettem ötvenért;
Ez szerze nekem fényt ’s el nem halható hírt.
Pécs s az Eszéki híd, ha szóllhatna, szóllna,
S ha idegen társam meg nem gátolt volna,
Rosszabbúl lett volna a’ pogány eb’ dolga,
S mondaná irígység: Ez nem volt rossz szolga.
A’ Lengyel koronát ámbár fölvehettem,
Mivel hazámat s nemzetemet szerettem,
Félelem s kevélység nélkül megvetettem;
Elég vala nekem hogy megérdemeltem.
Még eggy Isten nyujtá nekem adományát,
Ki mint Király bírja Helicon’ országát.
Följebb böcsűlöm én annak szép csarnokját,
Mint mellyet hord nyakam Spanyol’ aranygyapját.
Éneidóst Máró írta tíz tél alatt,
Szépatyám’ nagy tettét én csak eggy tél alatt.
Nem hasonlítom én Máróhoz magamat.
De én professióm versnél vár nagyobbat.
Az kit írtam, írtam csupa múlatságért,
Jutalmat nem vártam, sem nem várok azért.
Irtam a’ mint tudtam. Ha gúnyolsz munkámért
Tökéletösségre, gondold, hány dolog ért.
Én soha munkámat meg nem corrigáltam,
Hagytam a’ mint elsőben írni találtam.
Néhol fabulákkal azt fel is czifráltam;
Követni Homérust ebben is próbáltam.
Idegen szók vagynak keverve versemben,
Mert tenni nekem vagyon azt jó kedvemben.
Szegény a’ magyar nyelv, ezt vöttem eszemben.
Írj, és velem lészesz eggyes értelemben.
Magyar, még eggy munka marad reád tőlünk;
Ezt tanítja neked: Van erőnk, nincs lelkünk;
Kiholt a’ jámborság és az hűség bennünk;
Szeressd hazád’, s fölkél ismég. Isten velünk.
|