1796 előtt/? A |
?/1798-1803 A |
1802-1804/1805 B |
|---|---|---|
[A hiányzó részekről l. a társszövegforrást.]
[…] a parantsolat Viola szin petsét alatt
[…]gy szép tavaszi éjtzakán. Zörgött a kintsem ablakán.
[…]l éppen tőlem. Vígan álmodva felőlem
[…]vére nyugodt ágyában Engem ölelvén álmába[…]
[…]ús trombita szóra Űlni kellett mindjárt lóra
El indúlván az Törökre Oh talán el vált örökre
[…]ntem Quartélyjáig Hozzá Város Kapujáíg
[…]ult nyelvem bús nótára Árva gerlitze modj[...]
[…]gét könnyel öntöztem Gyász pantlíkát rá kötözt[…]
Tíz rósát hinték lovára. Meg annyi tsókot magára
[…] Szívem is sírt belőlem. Mikor butsút veve tőlem
Isten hozzád! többet nem szollt. Nyakamba borúlt s meg tsokol[...]
El ment tölem a Táborba A több Vitézekkel sorba
El ment tőlem oh Istenem! Mig kell magamba sínlenem
Fekete föld gyászos parlag, az én kintsem azon ballag
Süveg vagyon a fejében búsan süt a nap szemében,
Mennj! győzd meg ellenségedet Ismét meg látod kintsedet
Térj meg árva galambodhoz; Téged sóhajtó rabodhoz.
| Estve jött a’ parantsolat
Viola szin petsét alatt
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a’ kintsem ablakán
Akkor épen vált el tőlem
Vígan álmodott felőlem
Kedvére nyugott álmába
Engem őlelvén álmába
Mikor bús trombita szóra
Űlni kellett mindjárt Lóra
El indúlván a’ Törökre
Jaj talám el ment örökre
Sírva ment a’ quártejaíg
Hozzá Város kapujáig
Indúlt nyelvem bús nótára
Árva gerlitze modjára
Süvegét könnyel öntöztem
Gyász pántlikát rá kötöztem
Tíz rósát hint[é]k lovára
Meg annyi tsókot magára
A’ Szívem is sírt belőllem
Mikor bútsút veve tőlem
Isten hozzád többet nem szólt
Nyakamba borúlt, ’s meg csókolt
El ment tőlem a’ Táborba
A’ több vitézekkel sorba
Elment tőlem óh Istenem!
Mig kell magamba Sinlenem!
Fekete főld gyászos pallag
Az én Szivem azon ballag
Süveg vagyon a fejébe
Búsan süt a’ nap szemébe
Menj győzd meg ellenségedet
Ismét meg látod kintsedet.
Térj meg árva galambodhoz
Téged sohajtó rabodhoz
| Estve jött a’ parantsolat
Viola-szín petsét alatt,
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgettek Jantsim’ ablakán.
Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában
Engem ölelvén álmában:
Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a’ törökre;
Jaj! talán elvált örökre!
Sírva mentem K[v]ártéllyáig,
’S onnan a’ kertek’ allyáig.
Indúlt nyelvem bús nótára
Árva gerlitze módjára.
Tsákóját könyvel öntöztem,
Gyász pántlikám’ rá kötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Száz annyi tsókot magára.
A’ Lelkem is sírt belőlem
Mikor bútsút veve tőlem:
„Isten hozzád!” többet nem szólt,
Nyakamba borúlt, ’s megtsókol[t.]
|