?1804/1812 A |
?1804/1821 után B |
|---|---|
*
Hogy ki ? és mi vagyok? mit kell itten tennem?
E’ Tigrisek, ’s majmok köztt miért kell lennem?
Mi fő czélja van bennem az Istennek?
Hogy éngem teremtett, mi az oka ennek?
Hát a’ szív nyögése tettzik ő Fűlének,
Ez é az ő Nevét magasztaló ének?
Hát őrűl ő rajta, hogy nyomorúlt lettem?
Hogy nyögök, hogy sirok? – Óh miért születtem!!!
Dühösködj vad szélvész, dühösködj mejjembenn
Lobbanj fel emésztő Láng búsúltt szívem benn.
Mit? – hát a’ Féregnek a’ tapodó Lába
Alatt nem szabad e’ reszketni kínjába?.-
Hogy az embert vagy az Angyalok nevessék
Vagy a’ Vad állatok prédájául essék
Egy búsos Istenség, bosszúlt haragjába
Mezítelen veté bé-e’ nagy pusztába
Itt fetreng azok köztt, kiket a’ sors véle
Az élet’ kinjára méltóknak itéle.
Jajgatás éltének első jelensége
Jaj annak folyása, Jaj közt jő el vége
Óh Te közép állat kevély halandóság!
Óh Te tökélletlen, ’s nyomorúltt valóság
Halgass a’ Teremtő Menydőrgő szavára
Hald mit bizott az Ég leg főbb Angyalára1
t. i. mikor a’ Világ teremtetett
„Nézz úgy mond e’ főldnek széles Térségére,
„Nyűsgő Teremtésim messze seregére
„Menj el, és lebegj le nyájasonn hozzájok
„Terjeszd ki óltalmad’ szárnyait reájok
„Adj jó öltözetet minden nemű vadnak
„A’ minek csak ég Főld, ’s Tenger helyet adnak
„Adj serényt az erős oroszlány nyakára
„Fűzz kérget a Fának izmos derekára
„Füzz puha toll ágyat a’ hattyú hátára
„Adj pitykét és Pánczélt a’ hal derekára
„Őltöztesd a’ Békát kerek paizsába
A’ hernyót is sződd be csendes pupájába
„Csak az én Képemre teremtetett állat
„Légyen mezítelen, ’s nyomorúlt ’s útálat
A’ végre hajtásnak Angyala e’ szókat
Hallvánn meg gyűlőle minden Halandókat. -
- ’S tőle mind azt nyertük öltözet helyébe,
Hogy éljen a’ szégyen kinos érzésébe.
De bár tovább nézd meg minden jelességét
Nézd meg gondos szemmel az ő elsőségét
Mely által magát a’ Teremtés’ Királya
Hiú okossággal leg főbbnek csudálja.
Az észt – Oh e kóldus kevélység szózatja!
Ditsekedő hangal miképp harsogtatja.
Jaj néktek bolondok! a’ kik e’ bálványtok’
Csalárd óltárára égő Tömjényt hánytok.
Holott ez Titeket éltetek folytába
Hurczol a’ Tévelygés vak Labyrinthjába
Még a’ halál álma köztt is tanit élni
’S a’ nem lételbe sem hágy nyugtot remélni.
x x x
Az Állatok halált, ’s jövendőt nem várnak
Gond ’s reménység nélkűl kedvek telve járnak
Édesdedenn esznek Gyilkosok’ kezéből
Nem gyanítnak veszélyt társaik véréből
Tsak Ti2
(Ironia.) Óh bóldogság! Ti néztek előre. -
A’ lassú halállal terhes jővendöre
Csak Ti óh nyomorúlt emberek tudjátok,
Hogy és gyakran mikor jő el vég órátok
’S hogy míg még az élet napjai el telnek
A’ gyászos koporsónn túl képzeltt Lételnek
Rettentő jajait jókor esmernétek
A’ pokol kínjait még itt rettegnétek
A’ Revelatio borzasztó Világa
Szivetekenn egy újj mérges sebet vága.
Ez az örök Létel képzeltt országába
Mikor vezetgeti Lelkedet; utjába
Oly rémisztő titkot ád tudtára annak,
Melyből rá milliom kéttségek rohannak
„Köztök vagyok é én? a’ Választottaknak
„Kik a’ menybenn az Úr Tornácziba Laknak
„Vagy tettszéstekre óh Leg főbb Istenségek
„Majd az örök Kínok Lángjai közt égek
Igy játékja vagyok a’ Fő Valóságnak
’S örökké nyomorúltt Tagja e’ világnak
x x x
Nézd az ősz hagyomány által fel fedezett
Tudomány mely kinos kéttségekre vezet
Ember! Te e’ Világ okoskodó bőltse
Itt van bőltsességed gyönyörü gyümőltse
Költött Dolog, ’s álom kis gyönyörüséged
Gyáva az értelmed, csalárd bölcsességed
Egy más világ, mellyet még nem esmer senki
Egy gyászos sír, melybe, vitetik minden ki
Ez tehát az a’ nagy külömbség határa,
Mely az állatoktól téged kűlön zára
x x x
Még alig szűletett a’ bárány, már őrűl
’s ugrándozva jádszik édes Annya körül
Alig lép a’ csirke ki a’ nap fényére
Rá talál egyszerre kis eledelére
Csak a’ Teremtésnek Dísze! nem tud menni
Ennek kell tanulni mind járni mind enni
De ha ma a’ szűkség arra indította
Hogy egyék, ’s a’ példa járni tanitotta
Már hólnap az Égnek csillagait méri
’S kerengő útjába a Napot kíséri
Egy örök lételről ébrenn is álmodik
Okoskodik, Lármáz, nyög, és imádkozik
Sőt ez, és az örök létel határába
Vont ércz falakonn túl lép vakmerő Lába
Csak e’ remek állat’ dühösködő mejje
A’ Vad indúlatok Langoló mühelye
Itt készűl a’ halvány Irígység kék mérge
Itt nő az álnokság bosszúálló férge.
A’ Fösvénység és a’ kevélység hagymássza
A’ nyomorúltt Lelket kémélletlen rázza
Hát a’ bujálkodás, dühösség dagájja
’S a’ halál félelme, hány ízbe zilálja?
x x x
Csak fogok és körmök van az állatoknak
Ezzel álnak ellent meg bántatásoknak
Szók, nézés, Kard Puska, méreg a’ fegyverek
Mellyekkel gyilkolják egymást az emberek
A’ barmokat csak a’ víg tavasz súgára
Ébreszti fel nemek szaporítására
Az erőtlen ember telyes életébenn
Egy oly fulánkot hord Langoló erébenn
Mely magát Létele gyökerénn hízlalja
’S az élet leg betsesb’ nedvét így fel falja
A’ mely neki gyakrann már gyermek korába
Lassan őlő mérget ád be méz formába
Csalárd virágot hint a’ sir ösvénnyére
’S ezenn csalja őtet a’ halál révére
Ha egy ősz az örök gyilkolást meg úszta
’S nyomorúlt életét nyóltzvanig el húzta
Ettől kérdjétek meg, valyon valójábann
Élt é e’ huzamos idők le folytábann
Számláljátok ugyan mi marad belőle
Ha arról szorosan számot vesztek tőle
Meg fogjátok látni, hogy az is mit ére
A’ mi kevés maradt valódi éltére
x x x
A’ Gyermekség’ első Tíz esztendejébe
Meg csalta élete egy nyólczadrészébe
Hosszas életének utólsó nyóltzadja
Az elsőt semmibenn felyül nem haladja
Már ekkor Kín éltűnk, Komor, tehetetlen
A’ test, elme, Lélek, haszonvehetetlen.
Ekkor el jő osztán az óhajtott halál,
’S már rajta csak hatvan esztendőket talál
Mit? Óh felénnyit se, mert fele éltének
Dézmáúl ment a’ lágy álom Istenének
Felénn a’ fájdalmak, és sok nyavajáknak
Magzati egyforma jussal osztozának
Úgyvan, ha éltednek reggelét át sírtad
Ha a’ dél szikrádzó hevét alig bírtad
Óh ekkor rád lankadt élted ujjítása
Helytt’ gondot hoz élted’ bealkonyodása
Mikor az életnek, e’ sors játékának
Elsőbb Felvonási már mind le folyának
Lelj egy olyan embert, ki panaszt ne szóllna
A’ ki vóltt sorsával meg elégedt vólna
A’ vólt kívánságot ujjabbak váltják fel
Ezeket meg ujjabb fájdalmak bontják el.
Csak azt kérlek mennyi nyomorúság nyomja
Mely kegyetlen azon a’ kinok ostromja
A’ Kit a’ gyülőlség, ’s üldöztetés jajja
Közt csak egy Baráti szív sem vigasztalja.
Mikor kenyerét csak könnyekkel ásztatja
’S mikor komor éjjét csak villám hasítja
Mikor az írigység, és a’ balítélet
Miatt pokollá lett rá nézve az élet.
’S még is a’ halálnak önként kivánása
Az ember szívének titkos hazugsága.
Különözö bolond, Fantaszta a’ neve
A’ vad gyülölségeknek ki tárgyává Leve
Ha kéttségbe esés a’ Lágy Szívet vérzi
’S egy szegény fájdalmit élesebben érzi
Mikor a’ szegénység csendes Kunyhójába
El fogódik szívem szánakozásába
Mikor egy valamely ember társam jajja
Szememből a’ Könnyek özönét ki csalja
Mikor a’ mim vagyon fel derűlt Lélekkel
Osztanám meg az ok nélkűl szegényekkel
Istenem te tudod, érzem azt szivembe
Valamit a’ Könnyek jelentnek szemembe
De a’ szívek mellyek értz Testbenn hevernek
Látják; de nem hisznek még is az embernek.
Hitván jegyzéseket tesznek jó szívemre
Rosz magyarázatot cselekedetemre
Mikor az alatsony huntzfutság a’ Pólgárt
Nyomja, ’s a’ szegénynek az igazság is árt
Mikor a’ gazdagnak a’ Plutó Zászlója
Minden dólgaiban hiv bóldogítója.
Mikor a’ születés, ’s a’ rang méltósága
’s az alatsony arany mindenhatósága
A’ Vakmerő vétket meg menti magától,
A’ bosszúló Villám, méltó haragjától
Mikor a’ meg gyílkolt virtus vég nyögése
Az Imádott arany bájoló pengése
Együtt hangzanak fel a’ Virtus szájából
’S könyeket csafarnak a’ nem érző fából
Mikor egy dobzodó Vendégség, pompája
Által ketté törik a’ Bíró Páltzája
A’ fontot Le nyomja az igazság czélja,
Viasszá válik az Astrea aczélja
Mikor egy Királynak hiú Kegyelméért;
Egy bájos szerető megejthetéséért
El adják, óh szegény! a’ szűz igazságot
Vétekkel fedik bé a’ szín hamisságot
Óh hát ti nagy Lelkek, kérlek próbáljátok
A’ Virtus veszéjét szívből sírassátok
„A világ (ezt fogják nevetve felelni)
„Nem Ideal, nem kell ellene ki kelni
Óh; csak égj hát szívem szótalan fájdalma
Ez után se legyen Lelkemnek nyugalma
Átkozott légyen a’ Világ, ’s ennek jaja
Átkozott az ember; a’ viperák faja.
A’ kik között ha tudsz hazudni, gyalázni
Tettetni, ’s fő képpenn a’ Virtust alázni
Ha tudsz hizelkedni, ’s a’ rágalmazásnak
Szavát által tudod szépen adni másnak
Ha kit ma öleltél Testvéri Karokkal
Hólnap azt megölhedd a’ Több gyilkosokkal
Ha a’ fiút Attya vérébenn fereszthedd
Testvérjevel a’ jó Testvért öszve veszthedd
A Kegyesség színét ha rád tudod venni
Ezek mellett így te, jó ember fogsz lenni.
x x x
Óh mert ki adhatja visza lételemnek
Leg első óráját Teremtetésemnek
Mikor még emberi éltem’ csirájábann
Nem tudva lappangék valamely plántábann
Mikor öröm ’s kinok nélkül minden reggel
Ki nyíltam, mint virág a’ nyájas meleggel
Míg nem egy kérődző állat utóljára
Plánta életemnek végére nem jára
Igy mind tápláló nedv, Téjjé, ’s vérré váltam
Az éngemet evő férget így tápláltam
Elsőbb állapotom el vétetvén Tőlem
Embert nemző erő szármozott belőlem
Mely a gyönyörűség dühős hagymázzába
Nemze, ’s bé vetett e’ nyomorult hazába.
x x x
Végzés!!! mért nem lehet Te veled perelnem
Óh miért nem lehet ellened ki kelnem
Meg eggyeztem é én planumod titkába
Teremtetésembe, ’s élet kínjába
Mikor a’ Légyen szót ki mondtad felőlem
Teremtő! óh kérlek, meg kérdted é tőlem
Hogy én e’ maroknyi gyönyörüség mellett
Melyet Mindenható Lelked rám Lehellett
Akarok é élni e’ jaj világábann
Szünetlenül égni, e’ kínok kohábann
Jobb lesz é ki jönnöm a’ semmi méhéből
A’ magam nem tudás csendes éjjeléből
Hogy itt lassan lassan gyötrödjem, ’s egészen
Az újjabb újjabb kin végre megemésszen
De hát Kegyelemért kell é ott Kóldúlnom
A’ hol a’ tartozott Jushoz szabad nyúlnom
óh nem – még szenvedek, panaszim el zárom
És Tőled tartozott Jutalmamat várom
Adós vagy Te nekem halhatatlansággal
Nézd kívánom Tőled nyúgott bátorsággal
| Irta Koczebue forditotta
Csokonai V. Mihály.
Hogy ki és mi vagyok? mit kell itten tennem?
E tigrisek ’s majmok közt miért kell lennem?
Mitsoda czélja van bennem az Istennek
Hogy engem teremtett, mi az oka ennek?
Hát a’ sziv nyögése tettzik é fűlének
Ez é? az ő nevét magasztaló Ének
Hát orűl é rajta hogy nyomorult lettem,
Hogy nyögök és sirok – óh! miért szűlettem!
x x x
Dűhösködj vad szélvész, dűhösködj mejjembe
Lobbanj fel emésztő láng busult szivembe
Mit? hát a’ féregnek a’ tapodó lába
Alatt, nem szabad é reszketni kinjába.
Hogy az embert vagy az Angyalok nevessék
Vagy a’ vad állatok prédájául essék
Egy bosszús Istenség, búsúltt haragjába
Mezitelen veté ezt a’ vad pusztába,
Itt fetreng azok közt, kiket a’ sors vélle
Az élet kinnjára méltóknak itélle
Jajgatás éltének első jelensége
Jajj első folyása, jaj közt jön el vége.
Óh te közép állat! kevély halandóság
Te, óh! tökélletlen nyomorult valóság
Halgass a’ Teremtő menydörgő szavára
Hald, mit bizott az Ég leg főbb Angyalára
„Nézz ugymond a’ főldnek messze térségére
„Nyűsgő Teremtésim roppant seregére
„Mennj el, és lebegj le nyájason hozzájok
„Terjeszd ki óltalmad szárnyait reájok
„Adjál őltözetet, mindennémű vadnak
„Melynek az Ég, a’ Főld, a’ Tenger helyt adnak
„Adj serényt az erős Oroszlán nyakára
„Fűzz kérget az izmos fának derekára
„Fűzz puha tol ágyat a’ Hattyu hátára
„Adj pitykét és pántzélt a’ hal derekára
„Őltöztesd a’ békát kerek pai’s’sába
Sződd bé a’ hernyót is csendes puppájába
„Csak az én képemre teremtetett állat
Légyen mezitelen, nyomorult ’s utálat
x x x
A’ végre hajtásnak Angyala e szókat
Halvánn meg gyűlőle minden halandókat
’S az ember azt nyerte őltözet hellyébe
Hogy éljen a’ kinos szégyen erzésébe
De bár tovább nézd meg minden jelességét
Nézd meg gondos szemmel minden elsőségét
Mely által magát a’ Teremtés Királlya
Hiu okossággal leg főbbnek csudálja –
Az észt – óh! e kóldus kevélység szózatja
Ditsekedő hangját miképp harsogtatja
Jaj néktek bolondok, a’ kik e bálványtok
Csalárd óltárára égő tömjényt hánytok
Mikor e titeket, éltetek folytába
Hurczolt a’ tévelygés vak Labyrintjába
Még a’ halál álma köztt is tanit élni
’S a’ nem lételbenn sem hágy nyugtot reménylni.
Az állatok halált ’s jövendőt nem várnak
Gond és remény nélkűl kedvek telve járnak
Édesdedenn esznek gyilkosok kezéből
Nem gyanitnak veszélyt társaik véréből
Csak ti (óh bóldogság) ti néztek előre
A’ lassu halállal terhes jövendőre
Csak ti óh nyomorúlt emberek tudjátok
Hogy? és gyakran mikor? jő el vég órátok
’S Hogy mig még az élet napjai el telnek
A’ gyászos koporsón tul lévő lételnek
Rettentő jajjait még itt esmérjétek
’S A’ Pokol kinjait még itt rettegjétek
A’ Revelatio borzasztó világa
Szivetekenn egy uj mérges sebet vága
Ez az örök létel képzeltt országába
Mikor vezetgeti Lelkedet utjába
Olly borzasztó titkot ád tudtára annak
Melyből rá milliom kéttségek rohannak
Köztök vagyok é én a választottaknak
Kik a’ Mennyen az Ur tornácziba laknak?
Kik gyalázatjára egy fő Istenségnek
Majd az örök kinok lángjai közt égnek?
Játéka vagyok igy a’ fő Valóságnak
’S Örökké nyomorúlt tagja e Világnak
x x x
Nézd az ősz hagyomány által fel fedezett
Tudomány mely kinos kéttségekre vezet
Ember! te e világ okoskodó bőltse
Itt van bőltsességed gyönyörű gyümőltse.
Kőltött dolog, álom kis gyönyörűséged
Gyáva az értelmed, csalárd bőltsességed.
Egy más világ, mellyet még nem esmér senki
Egy gyászos sír, melybe vitetik minden ki
Ez tehát az a’ nagy kűlömbség határa
Mely az állatoktól téged kűlön zára.
x x x
Még alig szűletett a’ bárány már örűl
Ugrándozva játtzik édes Annya körűl
Alig lép a’ csirke ki a’ nap fénnyére
Rá talál egyszerre kis eledelére
Csak a’ Teremtésnek disze nem tud menni
Ennek kell tanulni mind járni mind enni
De ha ma a’ szükség arra inditotta
Hogy egyék, a’ példa járni tanitotta.
Már hólnap a’ Napnak csillagait méri
’S Kerengő utjába a Napot kiséri
Egy örök lételről ébrenn álmodozik
Okoskodik – lármáz – nyög – és imádkozik
Az idő ’s az örök létel határába –
Vont kőfalakonn tul lép vakmerő lába.
Csak a kevély ember dűhösködő mejje
Ezer vad indulat lángoló műhejje
Itt készűl a’ halvány Irigység kék mérge
Itt nő az álnokság, ’s bosszuállás férge
A’ Fösvénység, és a’ kevélység hagymázza
A’ nyomorult ember lelkét hányszor rázza
Hát a’ bujálkodás, dűhösség dagálja
’S A’ halál félelme hányszor meg zilálja
x x x
Csak fogok és körmök van az állatoknak
Ezzel álnak ellent meg bántatásoknak –
Szók – Nézés – Kard – Puska – Méreg a’ fegyverek
Mellyekkel gyilkolják egymást az emberek.
A’ barmokat csak a’ vig Tavasz sugára
Ebreszti fel nemek szaporitására.
’S az erőtlen ember tellyes életébe
Egy oly fulánkot hord lángoló erébe
Mely magát létele gyökerénn hizlalja
’S az élet leg betsesbb nemeit fel falja
A’ mely néki gyakrann már gyermek korába
Lassan ölő mérget ád be méz formába
Csalárd virágot hint a’ sir ösvényére
Ezenn csalja őtet a’ halál révére
Ha egy ősz az örök gyilkolást meg uszta
’S Fonnyadt éltét nyóltzvan esztendeig huzta
Kérdjétek meg tőlle valyon valójába
Élt é? e huzamos idők lefolytába?
Számláljátok ugyan mi marad belőlle
Ha éltéről szoros számot vesztek tőlle
’S majd ha vi’sgáljátok még azt is, mit ére
A’ mi kevés maradtt valódi éltére
A’ gyermekség’ első tiz esztendejébe
Meg csalta élete egy nyóltzad részébe
Hosszú életének utólsó nyóltzadja
Az elsőt semmiben fellyűl nem haladja
Unalmas a’ létel – komor, tehetetlen
A’ test, elme, lélek, haszonvehetetlen.
De imhol jő erre, az óhajtott halál
’S már rajta csak hatvan esztendőket talál
Mit? – óh! felénnyit sem – mert fele éltének
Dézmául ment a’ lágy álom Istenének
Felénn a’ fájdalmak ’s ezer nyavalyának
Magzati egyforma jussal osztozának
Ugyvan ha éltednek reggelét át sirtad
Ha a dél szikrádzó hevét alig birtad
Óh ekkor rád lankadt élted ujjitása
Helyt – gondot hoz, élted bé alkonyodása
Mikor az életnek e sors játékának
Elsőbb fel vonási már mind lefolyának
Lelj ekkor valakit ki panaszt ne szólna
’S a’ ki vólt sorsával meg elégedtt vólna.
A’ kivánságokat ujjabbak váltják fel
Ezeket ismét uj fájdalmak bontják el
’S még is a’ halálnak végső kivánása
Az ember szivének titkos hazugsága
Csak azt pedig mennyi nyomoruság nyomja
Mely kegyetlen rajta a’ kinok ostromja
Mikor a’ gyűlőlség ’s űldöztetés jajja –
Közt csak egy baráti sziv sem vigasztalja
Mikor kenyerét csak könnyekkel áztatja
Mikor komor éjjét csak villám hasgatja
Mikor az irigység és a’ bal itéllet –
Miatt pokollá lett rá nézve az élet
Nézd mint törekednek a’ jót óltsárolni
A Virtust fekete szinekkel mázolni
A’ más betsűlletét miképpen csonkitják
És a’ gyalázatba miképpen toszitják
Bolond, kűlömboző Fantaszta a’ neve
Vad gyűlőlségeknek ki tárgyává leve
Gonosz szorgalommal mind addig áskálnak
Mig ennek virtusinn motskot nem találnak
Ekkor nagy az öröm szivek rejtekébe
Ezt sugják gunyolva egymás vad fűlébe
„Ismét meztelenek társunk gyengeségi
„Éljenek a’ jámbor virtus ellenségi
Jobbitás hellyett az el tévejedetnek
Leg kissebb hibát is a’ szemére vetnek
Ezt a’ világ előtt mentenn hirbe hozzák
Nagyitják, szépitik, ki raffinirozzák
Az el tántorodott gúnyolása végett
Elő vesznek minden sovány ellenséget
Az el estet gonosz lábakkal gázolják
Sárt vesznek, és azzal jobban bé mázolják
Ha a’ kéttségbeesés a’ lágy szivet vérzi
’S egy szegény fájdalmit élesebben érzi
Hazugság igy szólnak e bánat érzése
Csak egy Poëtai kőltő ész képzése
Mi is szint oly nagyra szűlettünk mint mások
Még sintsenek bennűnk ilyen lázzadások
Mikor a’ szegénység csendes kunyhójába
El fogodik az én szivem busultába:
Mikor egy harmadik ember társam jajja
Szememből a’ könnyek özönit ki csalja:
Mikor a’ mim vagyon, fel derűlt lélekkel
Osztanám meg az ok nélkűl szegényekkel
Istenem! te tudod, érzem é szivembe?
Azt a’ mit a’ könnyek mondanak szemembe,
De a’ szivek, mellyek, kéreg közt hevernek
Látják ezt, ’s nem hisznek az érző embernek.
Sovány jegyzéseket tésznek a’ szivére
’S bal magyarázatot cselekedetére,
Román- ’s enyelgésnek nevezik el őket
Érzékenykedőknek hivják az érzőket.
Mikor a’ mászkáló hamisság a’ polgárt
Nyomja- ’s a’ szegénynek az igazság is árt
Mikor a’ gazdagnak a’ Plutó zászlója
Minden dólgaiban hiv bóldogitója:
Mikor a’ szűletés ’s a rang méltósága:
’S az alatson arany mindenhatósága
A’ vakmerő vétket meg menti magától –
A bosszulló villám méltó haragjától.
Mikor a’ meg gyilkoltt virtus vég nyögése
’S ’Az Imádó arany bájoló pengése.
Eggyűt hangzanak fel a virtus sirjából
’S Könnyet csavarhatnak a’ nem érző fából;
Mikor egy dobzodó vendégség pompája
Által-el töretik a’ Biró páltzája
A’ fontot le nyomja a’ hamisság czélja
’S viasszá válik az Ástrea atzelja.
Mikor egy Királynak hiu kegyelmeért
Egy bájos szerető meg ejthetéséért
El adják (óh szegény) a’ szűz Igazságot
El fedik a’ vétket és a’ hamisságot
Óh! óh! Ti nagy Lelkek ugyan próbáljátok
A’ virtus veszéllyét fennyenn sirassátok
A Világ – ezt fogják nevetve felelni
Nem Ideal nem kell ellene ki kelni
Óh! oh! egy szivemnek szótalan fájdalma
Melytől emésztetik Lelkem nyugodalma
Átkozott légyen e Világ ’s ennek tagja
Átkozott az ember a’ Viperák fajja!
Ki bár tegnap ölelt testvéri karokkal
Ma meg öl tégedet a’ több gyilkosokkal
A’ kik között ha tudsz hazudni, gyalázni
Tettetni – árulni – a’ virtust alázni
Ha tudsz hizelkedni, ’s a’ rágalmozásnak
Szavát által tudod szépenn adni másnak.
Ha tudsz a’ tűz közzé olajat lotsolni
A’ jámbor esetén tudsz vigan tombolni
Ha tudod a’ tiszta virtust jó módjával
Szaggattatni a’ vad Irigység szavával
Ha a’ fiut Attya vérébe fereszted
Testvérjevel a’ más testvért öszve veszted
A kegyesség szinét fel tudod rád venni
Igy az emberek köztt emberré tudsz lenni
x x x
Óh! mert ki adhatja vissza lételemnek
Leg első óráját teremtetésemnek!
Mikor még emberi éltem csirájába
Nem tudva lappangék valamely plántába
Mikor öröm ’s kinok nélkűl minden reggel
Ki nyiltam mint virág a’ nyájas meleggel
Mikor a’ fiatal Tavasz pompájának
Zőldellő részeim ujjabb diszt adának
Mig nem egy kérődző állat utóljára
Plánta életemnek végére nem jára
Igy mind plantáló nedv, vérré ’s tejjé váltam
’S Az engem meg evő embert igy tápláltam
Elsőbb állapotom el vétetvén tőllem
Ama nemző erő szármozott belőllem
Mely a gyönyörűség dühös hagymázzába
Nemzet[t] bé – ’s vetett e nyomorult hazába
x x x
Végzés! mért nem lehet te veled perelnem
Óh! miért nem lehet ellened ki kelnem
Meg eggyeztem é én planumod titkába
Teremtetésembe, ’s az élet kinjába?
Mikor a’ Légyen szót ki mondtad felőllem
Teremtő! óh! ugyan meg kérted é tőllem?
Vajon e maroknyi gyönyörüség mellett
A’ mejjet Teremtő Lelked rám lehellett
Kész vagyok é élni e jajj Világába
’S tsűggedetlen élni e kinok kohába
Jó lesz é ki jönnöm a’ semmi méhéből
A’ magam-nem tudás boldog éjjeléből
Hogy itt lassan lassan gyötrődjön egésszen
Az ujjabb ujjabb kin végre meg emésszen
x x x
x x
x
Óh! hát kegyelemért kell é ott kóldúlnom
A’ hol a’ tartozott jushoz szabad nyúlnom –
– Nem! – nem! – még szenvedek ’s panaszim el zárom
És tőlled tartozott jutalmomat várom
Adós vagy én nékem halhatatlansággal
Nézd kivánom tőlled nyugodtt bátorsággal. –
|