1803 A |
1803 B |
1802-1803/1805 C |
|---|---|---|
Zokoghat még egy betűtskét
Belőlem a’ fájdalom?
Ejthetek még egy könyűtskét
Utánnad, szép Angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik,
Tsak kíván, sohajt, gyötrődik –
Édes fojtó Képzetek! –
Mind ez, a’ mit tehetek.
A’ természet a’ törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a’ reménnyel;
’S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a’ Bőltsességnek
Előttem hijába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.
Óh mennyit vivok kínommal!
Küszködésim melly nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadtt inaim tsüggednek.
Hát olly bűn a’ gyengeség,
Hogy megverné azt az Ég?
Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Benn rekedtt indúlatimtól
Szívem dobog, mellyem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem holtbeteg.
Menny, főld, kintsem, botsáss meg!
Kínálkoztak ortzájáról
A’ fejlő rózsabimbók,
Czukorral folyt ajjakáról
Minden szó és minden tsók
Annak a’ főldi Kellemnek;
Ki asszonya vólt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lántza ’s karja köztt valék.
Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, ’s gyógyított más felől.
Tiszta hószínnel tündöklött
Mellye mind kivűl belől:
Lelke vídám, mint a’ Hajnal,
Szíve jó volt, mint az Angyal.
’S ah, ez a’ Paraditsom,
Melly engem a’ sírba nyom.
Boldog Órák! a’ mellyekben
Szíve’ Kúltsát bírhatám,
’S a’ meghitt enyelgésekben
Lelke’ langját szíhatám.
Midőn ezer tördeltt szókkal,
Ezer petsételő csókkal
A’ hit egymáshoz tsatolt;
’S gyanúnk még is édes volt.
Gondolván hogy boldogságunk
Még tsak kezdő félbe ment,
’S már is ki nyilt Mennyországunk
Egymás karján ide lentt:
Mint a’ szőlő támasszával,
Mint a’ repkény a’ bikkfával,
Egymásba tsimpajkozánk;
’S Ég, főld, mind mosolyga ránk.
Már azt hittem, hogy, ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
’S én a’ Lilláé lészek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom’ kormányán űlve
Kergettem a’ drága Jót, –
’S a’ révnél törtem hajót!
Hah! e’ szépség’ ritka mívét
Prédára kell tartanom,
És szívemhez forradtt szívét
Vérrel ki szakasztanom.
Óh ne hagyjatok Szerelmek!
Vagy öljetek meg Gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni ’s halni tud.
Most a’ tenger’ sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A’ haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Ohajtalak, messzi partok!
De tőletek még is tartok.
A’ mit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.
Hah! mint dördűlnek, ropognak
A’ Világ’ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A’ mendörgés’ szárnyai:
Ah, gyászos fény! látom, látom
A’ puszták köztt szép Sajátom’:
Jajgat az elhervadtt Hív,
Kútsoltt kézzel engem hív.
Látom unszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikoltását:
De az Egek siketek.
Állj meg! állj te irgalmatlan!
Illy nemes rabra méltatlan
A’ te ólom kebeled:
Ámort miért terheled?
Hasz’talan! – Csúfol futtában,
És gázolja szívemet,
’S a’ törvény bújnyik-várában
Lebékózza Kintsemet.
Engem pedig, ah! egyszerre
A’ zaj Bétsap a’ tengerre.
Jaj nekem víz, néki tűz!
Szegény Ifjú! Szegény Szűz!
Óh, mért nem hagyod véremmel
Lántzát felolvasztani?
’S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló! megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama’ Sárkán
A’ szép arany almák’ árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?
Vagy mért nem ölsz meg méreggel;
Hogy ne látnám kínjait,
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem’ lángjait?
Úgy is rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk;
Akkor rajtad truttzolunk.
Óh, túl fog ez, sír halmunkon
Túl is fog lángolni ez,
A’ mi most indúlatunkon
Olly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A’ Sír’ nyálkás bóltozatja.
Ámor égi Istenség:
Néki mind egy, föld vagy Ég.
Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A’ Természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Illyen a’ Gyöngy, melly magába
Vervén gyökeret a’ fába,
Véle él, és véle hal,
’S emészti sarjaival.
Már – kétségem’ törtt hajója
A’ zőld partonn nyugszik már,
’S Istenségem’ Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Fére kintsek, és nektárok!
Én a’ mennyek felett járok. –
Óh remény! oh Szerelem!
Tégyetek jól én velem!!
| Zokoghat még egy betűtskét
Belőlem a’ Fájdalom?
Ejthetek még egy könnyűtskét
Utánnad, szép Angyalom?
Bús elmém rajtad tünődik,
Tsak kíván, sohajt, gyötrődik –
Édes fojtó Képzetek! –
Mind ez, a’ mit tehetek.
A’ Természet a’ Törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a’ reménnyel;
’S nem hiszi hogy vétkezik.
Lámpási a’ Bőlcsességnek
Előttem hijjába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.
Óh mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok:
De, jaj, nem bírok, magammal!
Érzem hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadtt inaim tsüggednek.
Hát olly bűn a’ gyengeség,
Hogy meg verné azt az Ég?
Velőt szívó Lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl,
Benn rekedtt indulatimtól
Szívem dobog, mellyem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Tsak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem, hólttbeteg:
Menny, föld, Kintsem, bocsáss meg!
Kínálkoztak ortzájáról
A’ fejlö rózsabimbók,
Czúkorral folyt ajjakárol
Minden szó és mínden tsók
Annak a’ földi Kellemnek,
Ki Asszonya vólt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lántza ’s karja köztt valék.
Szeme bíztatott, öldöklött,
őlt, ’s gyógyított más felől;
Tiszta hószínnel tündöklött
Mellye mind kívűl belől;
Lelke vídám mint a’ Hajnal,
Szíve jó vólt mint az Angyal.
’S ah, ez a’ Paraditsom,
Melly éngem a’ Sírba nyom.
Boldog órák! a’ mellyekben
Szíve’ kúltsát birhatám,
’S a’ meghitt enyelgésekben
Lelke’ lángját szívhatám.
Midőn ezer tördeltt szókkal,
Ezer petsételő Csókkal
A’ hit egymáshoz tsatolt;
’S gyanúnk mégis édes vólt.
Gondolván, hogy boldogságunk
Még tsak kezdő-félbe ment;
’S már is kinyílt Mennyországunk
Egymás’ karján ide-lentt:
Mint a’ szőllő támaszával,
Mint a’ repkény a’ bikkfával,
Egymásba csimpajkozánk;
’S Ég, főld, mind mosolyga ránk.
Már azt híttem hogy, ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Rózsim enyím lészen,
’S én a’ Rózsié, leszek.
Megvakúlva, siketűlve
Szándékom’ kormányán űlve
Kergettem a’ drága Jót, –
’S a’ révnél törtem hajót!
Ha! e’ Szépség’ ritka mívét
Prédára kell tartanom,
És szívemhez forradtt Szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh ne hagyjatok Szerelmek!
Vagy ölljetek meg gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni ’s halni tud.
Most a’ tenger’ sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A’ haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, meszszi partok!
De tőllettek mégis tartok.
A’ mit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.
Hah! mint dördűlnek, ropognak
A’ világ’ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A’ mendörgés’ szárnyai:
Ah, gyászos Fény! látom, látom,
A’ puszták köztt szép Sajátom’:
Jajgat az elhervadtt Hív,
Kútsoltt kézzel engem hív.
Látom unszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az Egek siketek.
Álly meg! állj te irgalmatlan!
Illy nemes Rabra méltatlan
A’ te ólom kebeled:
Ámort miért terheled?
Hasztalan! – Csúfol futtában,
És gázolja Szívemet,
’S a’ törvény’ bújnyik-várában
Lebékozza Kintsemet.
Engem pedig, ah! egyszerre,
Bétsap a’ Zaj a’ tengerre.
Jaj! nekem víz, néki tűz!
Szegény Ifjú! szegény Szűz!
Óh mért nem hagyod véremmel
Lántzát felolvasztani?
’S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló! megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama’ Sárkán
A’ szép arany Almák’ árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?
Vagy mért nem ölsz meg méreggel;
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem’ lángjait?
Úgy is rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet míg meghalunk;
Akkor rajtad truttzolunk.
Óh túl fog ez, Sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
A’ mi most indúlatunkon
Olly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A’ Sír’ nyálkás boltozatja.
Ámor égi Istenség:
Néki mind egy, Föld vagy Ég.
Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A’ Természet szokta vetni
Szívünkben Szent magvait.
Illyen a’ Gyöngy,*) melly magába
Vervén gyökeret a’ Fába,
Véle él, és véle hal,
’S emészti sarjaival.
Érzem, hogy a’ Vas Törvénynek
Szükség meghódolni már,
Söt hogy még a’ jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Rózsiért vér a’ Szívem,
Hogy lelkem benne lehell;
Éreznem és tűrnöm kell.
Sírok én; de tsak keblembe
Húllnak néma könnyeim,
’S a’ magános gyötrelembe’
Legelnek képzéseim,
Senkihez sints bizodalmam,
Hogy tűrje, ’s mentse siralmam:
Ah! minden Boldogtalan
A’ Földön megvetve van!
Mit tesz sűrű Sohajtásom,
Mellyet felszítt már az Ég,
Ha kebledben nyúgovásom’
Az oltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szűnetlen,
Mint egy mélly tenger, megoszt?
És a’ rózsáktól megfoszt?
Óh Halál, ki a’ Szerelmet
Nyájas színnel követed,
És szívéről a’ gyötrelmet
Egy szerre leűlteted,
Ládd mind hárman búval élünk;
Végy el egyet tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.
Jobb, hogy engemet választol,
Ki legrontsoltabb vagyok,
Egy szellőddel elszárasztol,
Egy ujjodtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
A’ mi véget vét kínomnak.
Ha élve nem alhatok;
Aluva meghalhatok.
’S akkor e’ gyönyőrűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán ’s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet. –
Majd ha dombom’ megtekinti,
’S hervadtt rózsáit rá hinti
Két sohajtó Szerető;
Ezt mondja: Itt fekszik Ő!
És te Szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az Ég.
Édes Kintsem! Más’ rózsája!
Isten hozzád! Itt a’ vég!
Telyesítsd kötelességed’
Ahoz, ki fogva tart téged.
Szíved’ javát nem – de – nem
Meg tarthat’d még is nekem?
Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Ortzád’, karod’, szemedet.
’S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah! boldognak érzem
Ezt az Árnyék életet –
Oh Rózsi! óh Szeretet!
Élj soká! ’s légyen világod
Jobb mint az én Életem.
’S ha zavarná boldogságod’
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a’ sírba’ fetrengem,
Léthe’ vizét iszom már;
Mégis elmém Rózsin jár.
De, mit láttatsz a’ Jövendő’
Tűkörében, kék Remény?
Óh felrózsázott Esztendő –
Óh mennyből szálltt Tűnemény –
Óh szívet olvasztó hangok –
Óh oltári fáklyalangok –
Óh élet – óh Szerelem –
Óh ne játszatok velem!
Óczeánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
’S elhullott könnye Rózsimnak
Mind Gyöngyökké változik.
A’ kővár’ gyomra szét-dűllyed,
A’ rabló zúg, hörög, sűlyed:
Én úszok, az Ég segéll:
Rózsi int, és nékem él.
A’ haboknak ormózatján
Látszik egy dombos Sziget,
És a’ dombok’ boltozatján
Egy meghitt rózsás liget.
Itt száz Szerelmek danolnak,
Itt száz Grátiák tántzolnak;
A’ tántz Rózsit gyújtja fel;
A’ Dal engem érdekel.
Már kétségem’ törtt hajója
A’ zöld parton nyugszik már,
’S Istenségem’ Kalipszója
Örök Ifjúságra vár.
Fére kintsek, és nektárok!
Én a’ mennyek felett járok. –
Óh remény! – óh szerelem!
Tégyetek jól én velem.
|
ZOKOGHAT még egy betűtskét
Belőlem a’ fájdalom?
Ejthetek még egy könyűtskét
Utánnad, szép Angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik,
Tsak kíván, sóhajt, gyötrődik –
Édes fojtó képzetek! –
Mind ez, a’ mit tehetek.
A’ természet a’ törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a’ reménnyel;
’S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a’ Bőltsességnek
Előttem hijába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.
Óh mennyit vívok kínommal!
Küszködésim melly nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadtt inaim tsüggednek.
Hát olly bűn a’ gyengeség,
Hogy megverné azt az Ég?
Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Benn rekedtt indúlatimtól
Szívem dobog, mellyem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Tsak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hóltbeteg.
Menny, főld, kintsem, botsáss meg!
Kínálkoztak ortzájáról
A’ fejlő rózsabimbók,
Czúkorral folyt ajakáról
Minden szó, és minden tsók,
Annak a’ főldi Kellemnek,
Ki asszonya vólt szívemnek,
Míg én, bóldog martalék,
Lántza ’s karja köztt valék.
Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, ’s gyógyított más felől.
Tiszta hószínnel tündöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a’ hajnal,
Szíve jó vólt, mint az Angyal:
’S ah, ez a’ Paraditsom,
Melly engem a’ sírba nyom.
Bóldog órák! a’ mellyekben
Szíve’ kúltsát bírhatám,
’S a’ meghitt enyelgésekben
Lelke’ lángját szíhatám.
Midőn ezer tördeltt szókkal,
Ezer petsételő tsókkal
A’ hit egymáshoz tsatolt;
’S gyanúnk még is édes vólt.
Gondolván, hogy bóldogságunk
Még tsak kezdő-félbe ment,
’S már is kinyílt Mennyországunk
Egymás’ karján ide lentt:
Mint a’ szőlő támasszával,
Mint a’ repkény a’ bikkfával,
Egymásba tsimpalykozánk;
’S Ég, főld, mind mosolyga ránk.
Már azt hittem, hogy, ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én LILLÁM enyím lészen,
’S én a’ LILLÁÉ leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom’ kórmányán ülve
Kergettem a’ drága Jót, –
’S a’ révnél törtem hajót!
Hah! e’ szépség’ ritka mívét
Prédára kell tartanom,
És szívemhez forradtt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok szerelmek!
Vagy öljetek meg gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Tsak szeretni, ’s halni tud.
Most a’ tenger’ sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A’ haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek még is tartok.
A’ mit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.
Hah! mint dördűlnek, ropognak
A’ világ’ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A’ menydörgés’ szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A’ puszták közt szép Sajátom’,
Jajgat az elhervadtt Hív,
Kútsoltt kézzel engem hív.
Látom unszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az Egek siketek.
Állj meg! állj te irgalmatlan!
Illy nemes rabra méltatlan
A’ te ólom kebeled:
Ámort miért terheled?
Hasz’talan! – Csúfol futtában,
És gázolja szívemet,
’S a’ törvény bújnyikvárában
Lebékózza Kintsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A’ zaj bétsap a’ tengerre.
Jaj nekem víz, néki tűz!
Szegény Ifjú! szegény Szűz!
Óh, mért nem hagyod véremmel
Lántzát felolvasztani,
’S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló! megváltani?
M’ért állsz őrt, mint ama’ Sárkán
A’ szép arany almák’ árkán?
Nem ízled te azokat;
M’ért marsz el hát másokat?
Vagy m’ért nem ölsz meg méreggel;
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem’ lángjait?
Úgy is rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truttzolunk.
Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
A’ mi most indúlatunkon
Olly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A’ Sír’ nyálkás bóltozatja.
Ámor égi Istenség,
Néki mind egy, főld, vagy Ég.
Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A’ Természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Illyen a’ gyöngy, melly magába
Vervén gyökeret a’ fába,
Véle él, és véle hal
’S emészti sarjaival.
Érzem, hogy a’ vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt hogy még a’ jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy LILLÁÉRT vér a’ szívem,
’S hogy lelkem benne lehell;
Éreznem és tűrnöm kell.
Sírok én; de tsak keblembe
Húlnak néma könnyeim,
’S a’ magános gyötrelembe’
Legelnek képzéseim,
Senkihez sints bizodalmam,
Hogy tűrje ’s mentse siralmam:
Ah, minden Bóldogtalan
A’ főldön megvetve van!
Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Mellyet felszítt már az Ég,
Ha kebledben nyúgovásom’
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen,
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mélly tenger megoszt,
És a’ rózsáktól megfoszt?
Óh Halál! ki a’ Szerelmet
Nyájas színnel követed,
És szívéről a’ gyötrelmet
Egyszerre leülteted,
Ládd, mind hárman búval élünk,
Végy el eggyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.
Jobb, hogy engemet választol,
Ki legrontsoltabb vagyok.
Egy szellőddel elszárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
A’ mi véget vét kínomnak.
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.
’S akkor e’ gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet;
Hogy tisztán ’s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd, ha dombom’ megtekínti,
’S hervadtt rózsáit rá hinti
Két sóhajtó szerető;
Ezt mondja: Itt fekszik Ő!
És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az Ég.
Édes Kintsem! Más’ rózsája!
Istenhozzád! Itt a’ vég!
Tellyesítsd kötelességed’
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved’ javát nem – de –n em
Megtarthat’d még is nekem?
Istenhozzád! Áldlak hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Ortzád’, karod’, szemedet.
’S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, bóldognak érzem
Ezt az árnyék életet –
Óh LILLA! óh Szeretet!
Élj soká! ’s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
’S ha zavarná bóldogságod’
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a’ sírban fetrengem,
Léthe’ vizét iszom már;
Még is elmém LILIN jár.
De mit láttatsz a’ jövendő’
Tűkörében, kék Remény?
Óh felrózsázott Esztendő –
Óh Mennyből száltt Tűnemény –
Óh szívet olvasztó Hangok –
Óh Óltári fáklyalangok –
ÓH élet – óh Szerelem –
Óh ne játszatok velem!
Ótzeánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
’S elhullott könnye LILIMNAK
Mind gyöngyökké változik.
A’ Kővár’ gyomra széttdüllyed,
A’ rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segéll:
LILLA int, és nékem él.
A’ haboknak ormózatján
Látszik egy dombos Sziget,
És a’ dombok’ bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz Szerelmek danolnak,
Itt száz Grátziák tántzolnak;
A’ tántz LILLÁT gyújtja fel,
A’ dal engem’ érdekel.
Már kétségem’ törtt hajója
A’ zőld parton nyugszik már,
’S Istenségem’ Kalipszója
Örök Ifjúságra vár.
Fére kintsek, és nektárok!
Én a’ Mennyek felett járok. –
Óh remény! oh Szerelem!
Tégyetek jól én velem!!
|