1802 A |
1802 B |
1802/1803 B |
1802 C |
1802-1803/1805 C |
|---|---|---|---|---|
1 Hamar követje a’ tavasznak,
Hímes pillangó, idvez légy!
Még nints rózsa: ’s te a’ kopasznak
Mégis tsókolására mégy?
Miért szállsz ama’ puszpángokra?
Hiszen nem a’ víg Kikelet
Adott még új kantust azokra,
Át zőldellik ők a’ telet.
2 Menj inkább a’ setét rögökbe,
Állhatatlan selyem madár!
És súgd az ő dugúltt fülökbe
Hogy élet és tavasz van már.
Látd még a’ főldben szúnyókálnak
A’ Flóra’ gyenge szűzei
’S a’ Napra félve kandikálnak
A’ tsirák nedves szemei.
3 Nézd tsak, az orgonák’ tövébe
Mi szép szagok lehellenek,
Menj fuss a’ szellők ellenébe
Tán a’ violák feslenek!
Eredj! ’s egy hosszú tsókkal szídd-ki
Zefír elől illatjait,
És szárnyad zőrgésével hídd ki
A’ napra kísded húgait..
4 De violákról violákra
Osztod te tséltsap tsókodat:
Be boldog vagy! hogy egy virágra
Nem kötöd indúlatodat.
De én tsak egy rózsát szerettem,
Ah tsak egy bírta szívemet,
’S miólta már ezt elvesztettem
Örök tél borít engemet.
5 Az én lelkem is hajdanában
Könnyű, vídám, ’s eleven volt,
Míg ifjúságom’ tavasszában
A’ virágzó Lilla bájolt.
De most lomha, ’s hernyó modjára
Mászkál a’ setét bánaton,
És a’ mások múlatságára
Magának vers koporsót fon.
6 Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét ’s az ő bánatjait,
És a’ Psyche gyötrő bánatja
Tulajdon lelkem’ kínjait.
Ő is Ámor’ arany várában
Egykor édes nektárral élt
És A’ Grátziák’ rózsássában
Kedvet ’s örök Tavaszt remélt.
7 De egy bűbájos hang neszére
E’ Víg scénák eltűntenek,
’S az ő halálos gyötrésére
Ég, főld, mind felesküdtenek.
Óh! mikor lesz, hogy bús kínjában
Letőltöm hernyóéltemet,
És szemfedelem púpájában
Kialszom szenvedésemet?
8 Mikor lesz, hogy Lelkem letévén
A’ testnek gyarló kérgeit,
’S angyali pillangóvá lévén,
Lássa Olympus’ kertjeit,
Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
’S a’ tsillagokban nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?
| Hamar követje a’ Tavasznak
Hímes Pillangó áldott légy!
Még nints Rózsa, ’s te a’ kopasznak
Még is tsókolására mégy?
Miért szállsz ama’ puszpángokra?
Hiszen nem a’ víg Kikelet
Adott még új kantust azokra,
Át zöldellik ők a’ telet.
Menj inkább a’ setét rögökbe,
Állhatatlan selyem Madár!
És súgd az ő dugúltt fülökbe
Hogy élet és tavasz van már.
Látd még a’ földben szúnyókálnak
A’ Flóra gyenge Szűzei,
’S a’ napra félve kandikálnak
A’ tsirák’ nedves szemei.
Nézd, nézd! az orgonák’ tövébe
Melly szép szagok lehellenek:
Menj, fuss a’ szellők’ ellenébe,
Tán a’ violák fejlenek.
Eredj, ’s egy hoszszú tsókkal szívd ki
Zefir elől illatjait,
És szárnyad’ zörgésével hívd ki
A’ napra kisded húgait....
Mit? Violákról violákra
Osztod te, tséltsap, tsókodat:
Be’ bóldog vagy, hogy egy virágra
Nem kötöd indúlatodat!
De én tsak egy Rózsát szerettem,
Ah! tsak egy bírta szívemet:
’S miólta már ezt elvesztettem
Örök tél dúlja létemet.
Az én Lelkem is hajdanában,
Mint te, vídám ’s eleven vólt,
Míg ifjúságom’ tavaszszában
A’ virágzó LILLA bájolt:
De most lomha, ’s hernyó módjára
Mászkál a’ fanyar bánaton,
És a’ mások’ múlatságára
Magának vers-koporsót fon.
Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét, ’s az ő bánatjait,
És a’ Psyché gyötrelmes bánatja
Tulajdon Lelkem’ kínyait.
Ő is Ámor’ arany várában
Egykor édes nektárral élt,
És a’ Grátziák’ rózsássában
Kedvet ’s örök tavaszt reméllt.
De egy bűbájos hang’ neszére
E’ víg Scénák eltűntenek,
’S az ő halálos gyötrésére
Ég, föld, mind felesküdtenek. –
Óh! mikor lesz, hogy bús kínjában
Letöltöm hernyó-éltemet,
És szemfedelem’ púpájában
Kialszom szenvedésemet?
Mikor lesz, hogy Lelkem letévén
A’ testnek gyarló kérgeit,
’S angyali pillangóvá lévén
Járja Olympus’ kertjeit,
Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a’ Tsillagokba’ nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?
| 1.
Hamar követje a’ Tavasznak
Hímes Pillangó idvez légy!
Még nints Rózsa, ’s te a’ kopasznak
Még is tsókolására mégy?
Miért szállsz ama’ puszpángokra?
Hiszen nem a’ víg Kikelet
Adott még új kantust azokra,
Át zöldellik ők a’ telet.
2.
Menj inkább a’ setét rögökbe,
Állhatatlan selyem Madár!
És súgd az ő dugúltt fülökbe
Hogy élet és tavasz van már.
Látd még a’ főldben szunyókálnak
A’ Flóra gyenge Szűzei,
’S a’ napra félve kandikálnak
A’ tsirák nedves szemei.
3.
Nézd, nézd! az orgonák’ tövébe
Mi szép szagok lehellenek;
Mennj, fuss a’ szellők’ ellenébe,
Tán a’ violák fejlenek.
Eredj, ’s egy hoszszú tsókkal szívd ki
Zefir elől illatjait,
És szárnyad’ zörgésével hívd ki
A’ napra kisded húgait...
4.
Mit? Violákról violákra
Osztod te, tséltsap! tsókodat:
Be’ bóldog vagy, hogy egy virágra
Nem kötöd indúlatodat!
De én tsak egy rózsát szerettem,
Ah! tsak egy bírta szívemet;
’S miólta már ezt elvesztettem
Örök tél dúlja létemet.
5.
Az én Lelkem is hajdanában,
Mint te, vídám ’s eleven vólt,
Míg ifjúságom’ tavaszszában
A’ virágzó LILLA bájolt;
De most lomha; ’s hernyó módjára
Mászkál a’ fanyar bánaton,
És a’ mások’ múlatságára
Magának vers-koporsót fon.
6.
Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét, ’s az ő bánatjait,
’S a’ Psyché gyötrelmes bánatja
Tulajdon Lelkem’ kínjait.
Ő is Ámor’ arany várában
Egykor édes nektárral élt,
És a’ Grátziák’ rózsássában
Kedvet ’s örök tavaszt reméllt.
7.
De egy bűbájos hang’ neszére
E’ víg Scénák eltűntenek,
’S az ő halálos gyötrésére
Ég, föld, mind felesküdtenek. –
Óh! mikor lesz, hogy bús kínjában
Letöltöm hernyó-éltemet,
És szemfedelem’ púpájában
Kialszom szenvedésemet?
8.
Mikor lesz, hogy Lelkem letévén
A’ testnek gyarló kérgeit,
’S angyali pillangóvá lévén
Járja Olympus’ kertjeit,
Hol őtet eggyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
’S a’ Tsillagokba nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?
| De most lomha, ’s hernyó’ módjára
Mászkál a’ fanyar bánaton,
És a’ mások’ múlatságára
Magának vers-koporsót fon. – –
Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét, ’s az ő bánatjait,
És a’ Psyche’ gyötrő bánatja
Tulajdon Lelkem’ kínjait.
Ő is Ámor’ arany várában
Egykor édes nektárral élt,
És a’ Grátziák’ rózsássában
Kedvet ’s örök tavaszt reméllt:
De egy bűbájos hang’ neszére
E’ víg Scénák eltűntenek,
’S az ő halálos gyötrésére
Ég, föld, mind felesküdtenek. –
Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
Letöltöm hernyó-éltemet,
És szemfedelem’ púpájában
Kialszom szenvedésemet?
Mikor lesz, hogy Lelkem letévén
A’ testnek gyarló kérgeit,
’S angyali pillangóvá lévén,
Lássa Olimpus’ kertjeit,
Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a’ Sphaerákban nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?
|
HAMAR-KÖVETJE a’ Tavasznak,
Hímes Pillangó, idvez légy!
Még nincs rózsa; ’s te a’kopasznak
Mégis csókolására mégy?
Miért szállsz ama’ puszpángokra?
Hiszen nem a’ víg Kikelet
Adott még új kantust azokra;
Át-zőldellik ők a’ telet.
Menj inkább a’ setét rögökbe,
Állhatatlan selyem-madár!
És súgd az ő dugúltt fülökbe,
Hogy élet és tavasz van már.
Lát’d még a’ főldben szúnyókálnak
A’ Flóra’ gyenge szűzei,
’S a’ Napra félve kandikálnak
A’ csirák’ nedves szemei.
Nézd csak, az orgonák’ tövébe’
Melly kellő szagok lengenek;
Menj, fuss a’ szellők’ ellenébe.
Tán a’ Violák fejlenek. –
Eredj, ’s egy hosszú csókkal szídd ki
Zefir elől illatjait,
És szárnyad’ zörgésével hídd-ki
A’ Napra kisded húgait....
Mit? Violákról violákra
Osztod te, csélcsap, csókodat?
Be boldog vagy, hogy egy virágra
Nem kötöd indúlatodat!
De én csak egy Rózsát szerettem;
Ah! csak egy bírta szívemet.
’S miolta már ezt elvesztettem,
Örök tél dúlja létemet.
Az én lelkem is hajdanában,
Mint te, vídám ’s eleven volt;
Míg ifjúságom’ tavasszában
A’ virágzó LILLA bájolt:
De most lomha, ’s hernyó’ módjára
Mászkál a’ fanyar bánaton,
És a’ mások’ múlatságára
Magának vers-koporsót fon. – –
Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét, ’s az ő bánatjait,
És a’ Psyche’ gyötrő bánatja
Tulajdon Lelkem’ kínjait.
Ő is Ámor’ arany várában
Egykor édes nektárral élt,
És a’ Grátziák’ rózsássában
Kedvet ’s örök tavaszt reméllt:
De egy bűbájos hang’ neszére
E’ víg Scénák eltűntenek,
’S az ő halálos gyötrésére
Ég, főld, mind felesküdtenek. –
Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
Letöltöm hernyó-éltemet,
És szemfedelem’ púpájában
Kialszom szenvedésemet?
Mikor lesz, hogy Lelkem letévén
A’ testnek gyarló kérgeit,
’S angyali pillangóvá lévén,
Lássa Olimpus’ kertjeit,
Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a’ Sphaerákban nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?
|