1801 A |
1802-1804/1805 A |
|---|---|
Dóris! míg úgy virágzottál
Mint egy Májusi Szép Fa;
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú’ hajára.
Én is, más is, szaggathattunk
Rólad friss virágokat,
Árnyékod alatt szíhattunk
Újító balzsamokat.
De virághúllta szépséged
Hozván már gyümőltsöket;
Kerűlünk, óh Doris, téged
’S álomtalan tsőszödet.
Már most tsak az ő számára
Kell neked virítani,
Katsi! a’ más’ almájára
Számot sem kell tartani.
A’ Szűz – ’s Mátróna – a’ szemnek
Vét más-más tekintetet.
Tavasz van a’ Szerelemnek,
Hideg ősz a’ tisztelet.
Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már: komoly virtusodra
Bőlts fázással ügyelünk.
Sovány lelkem-titulussal
Bé kell érni néked már,
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgy e bár?
Az a’ boldog Kor eszébe
Asszonyságodnak jut é,
Midőn ledér szerelmébe’
Olly sok ifjú tégeté?
Doris! Doris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe’ is,
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
Már bút terem barázdáján
Asszonyságod’ homloka,
Már kartsú nyakad’ símáján
Hasat ereszt a’ toka.
Már, ahol domború voltál,
Lapos vagy, és négyszegű:
Ollyan állásra hajoltál,
Mint a’ bőgő-hegedű.
Már tzédrussa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár,
Egy pár narantsa mellyednek
Sárgadinnye forma már –
Doris! Doris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj a’ kit szerettél
Hanyatlani kezd az is.
Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nékem is roskadtt erőmmel
Szívem meggémberedett.
Régi lángom’ ellotsolta
Cipris’ pajzán gyermeke,
Virgontz kedvem’ elgázolta,
Tsak füstöl szövétneke.
Elmém is, melly hajdanában
Az égnek tág boltjain
Át-lövellt egy minutában
A’ Pégazus’ szárnyain,
Lassodik, ’s hogy megjárhassa
A’ szomszédság’ vőlgyeit,
Mankót fog, és megolvassa
Minden tippenéseit
Most is, hogy tréfás versembe’
Játszhatnak még húrjaim,
Az, hogy ti juttok eszembe
Régi kedves napjaim.
Sőt, Doriskám! ha nem volna,
Párod, Úgy áldjon az ég,
Szívem szívedhez [...];
’S megifjodnám egyszer még.
| DÓRIS! míg úgy virágzottál,
Mint egy Májusi szép Fa;
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú’ hajára.
– – – – – – – –
– – – – – – – –
– – – – – – – –
Újító balzsamokat.
De virág hullta szépséged
Hozván már gyümőltsöket,
Kerűlünk, óh Dóris, téged
’S álomtalan tsőszödet.
Már most tsak az ő számára
Kell neked virítani;
Katsi! a’ más almájára
Számot sem kell tartani.
A’ Szűz – ’s Mátróna – a’ szemnek
Vét más-más tekíntetet. –
Tavasz van a’ szerelemnek
Hideg ősz a’ tisztelet.
Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már komoly virtusodra
Bőlts fázással űgyelünk.
Sovány lelkem titulussal
Bé kell érni néked már,
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgye bár?
Az a’ boldog Kor eszébe
Asszonyságodnak jut é,
Midőn ledér szerelmébe’
Olly sok ifjú tégeté?
Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe’ is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
Már bút terem barázdáján
Asszonyságod’ homloka,
Már kartsú nyakad’ símáján
Hasat ereszt a’ toka.
Már, a’ hol domború voltál,
Lapos vagy és négy-szegű:
Ollyan állásra hajoltál,
Mint a’ bőgő-hegedű.
Már tzédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egypár Narantsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már. –
Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj a’ kit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.
Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nekem is roskadtt erőmmel
Szívem meggémberedett. –
Régi lángom’ ellotsolta
Cipris’ pajzán gyermeke,
Virgontz kedvem’ elgázolta,
Tsak füstöl szövétneke.
Elmém is, melly hajdanában
Az égnek tág boltjain
Át lövelt egy minutában
A’ Pégazus’ szárnyain,
Lassodik, ’s hogy megjárhassa
A’ szomszédság’ vőlgyeit,
Mankót fog, és megolvassa
Minden tippenéseit.
Most is hogy tréfás versembe’
Játszhatnak még húrjaim,
Az hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.
Sőt, Dóriskám! ha nem volna
Párod, úgy áldjon az ég –
Szívem szívedhez hajolna,
’S megifjodnám egyszer még.
|