1797-1798 A |
1801 B |
|---|---|
A’ ti szavatokra Lelkem fel hevűle
ÉS Vásárhely kies halmára repűle,
Mellyről végig nézvén a’ Székely földeken
A’ hűs forrásokon a’ fenyves bértzeken,
E’ felséges Vidék úgy magához ragadt,
Hogy szűk elmém éppen a’ felhőkig dagadt,
Szinűltig tőlt édes Hazámnak képévél
És a’ történetek’ zajgó tengerével.
Sőt kijjebb tsapongván a’ Népek’ sorsára,
Hol örűlt, hol búsúlt, mint Világ’ polgára.1
Cosmopolita.
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
Mint, ha az emberség’ tüzétől fellobban,
’S úgy nézvén e’ főldet mint azonegy tanyát,
ÉS a’ természetet, mint egy közös anyát,
Az emberiségnek sorsán gondolkozik,
’S az Egek’ tisztébe belé avatkozik? –
Óh Emberi szívnek állhatatlan volta!
(Igy szollék magamban) Oh már a’ miolta
E’ földön értelmes porképek mozganak,
Mennyi változások, hány scénák voltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek’ szíve,
Hogy ő a’ jóltévő Mennyeiek’ míve;
De miatta hányszor kellett e’ Világnak
Piatzává lenni minden gonoszságnak.
Ha egy Ember támadt, a’ ki áldást ontott
Embertársaira; száz volt a’ ki rontott.
Ha sok század alatt egy Nép addig hága
Hogy már mennyországgá lett az ő országa;
Egy nap a’ hódító véget vetett néki
’S ma tsak bús pusztákra rogynak omladéki.
–––––––––––––––––––––––––
Keletről fú a’ Szél... az éjszin haboknak2
Éjszin Tenger, Pontus Euxinus.
Tseppjei lomozó szárnyáról tsorognak,
Arról jő, a’ mellyről e’ Dákok’ főldjére
A’ Scythák’ bajuszos tábora bétére.
Mondd meg nékem komoly fuvallat! látád é
Azt a’ Volga’ síkját melly volt az Árpádé?
Vannak é ott, kik még Mogorúl szóllanak? –
Sohajtasz – elsuhansz – Értem – elmúltanak!
Elmúltak, bédűltek abb’ a’ sirhalomba
Mellyhez közelitűnk mi is minden nyomba.
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik
Hogy a’ Páris helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő Tudóssai,
’S Fókákkal pesegnek London’ tört tornyai.
Hátha még ez a’ vár, mellyen andalgok most,
Vagy ledűl, vagy őriz messze földi lakost?
Vagy nagy birodalom’ fényétől súgároz,
Vagy benne két három medvefi kopároz?
Tsuda gondolatok, kétséges jövendők,
Változó országok, emberek, esztendők!!!
Musák! kik e’ várnak allyát megűltétek,
Elbugyantt elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi fő oka annak
Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt a’ vidék puszta, ott terem ’s mosolyog,
Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak ’s gályák a’ partokon,
Ott hólt tsendesség űl az omladékokon?
Gyarló tudatlanság! Zablátlan indúlat!
Két Dæmon, melly minden szépet jól feldúlat,
Melly a’ Kegyetlennek botot ád kezébe,
’S gyáva félelmet önt a’ gyengék’ szívébe,
Melly a’ babonának felhozván fellegét
Elzárja a’ Napnak fényit és melegét,
’S Hídeg homályjában olly tsudákat tészen,
Mellyek az Ész tsirát elfojtják egészen.
Tsak a’ tudatlan fő, tsak a’ zablátlan szív,
A’ mi téged, Ember, magad’ kárára hív
A hol a’ szív feslett, a’ fő meg agyatlan,
Ott az emberi sors megsirathatatlan. –
Musák! most olly hellyen elmélkedem, a’ melly
A’ Világ’ abroszán legcriticusabb helly,
Melly a’ tsinos nyúgot, ’s a’ durva kelet közt
A’ hatalmas észak ’s tehetetlen Dél közt
Közép pontba lévén, tisztán kimutatja
Millyen még az ember ’s főldűnk ábrázatja.
Itt van a’ legvégső oltára Pallásnak
Az emberiségnek, a’ tsinosodásnak,
Ezen túl Keletre nevet a’ szép Moldva
De a’ termés-elme nints mással megtoldva,
Tovább, túl az Éjszín tengernek habjain,
Vad Tatár lovagol gazos pallagjain
Túl a’ zömök Kálmuk hordja sátor fájit,
Tul a’ Mongol járja salétrom pusztájit,
Azon túl lakoznak a’ Mandschuk’ fijai,
A’ tarka tigrisek ’s a’ Hajnal’ lovai.
Ezek mind okosok, emberek; de vadak,
Kiknek, Őseink-ként, főtzéljok a’ hadak,
Kikben az hódítás’ nemtelen szerelme
Elfojtja, a’ mit hoz a’ jó főld ’s szép elme.
És ki az, ki végig nézvén e’ népeket,
E’, Világunk’ felén elnyúló főldeket,
Ne borzadna, vagy is ne sírna ezekre
A’ még boldogtalan félig-emberekre!
Fordúlj tehát elmém boldogabb Táj felé,
Hol már a’ népeket az ész fel nevelé,
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
Hol érzeni kezdik már a’ napvilágot,
Járd el Germania’ hajdani Bakonnyát,
És tsudáld most benne a’ Muzsáknak honnyát,
Lépj a’ Frantziáknak kimivelt kertébe
’S a’ Pérui Kintsek’ negédes tsűrébe,
Hol a’ másik Tenger’ kékellő kárpitja
A’ leszálló Napnak ágyát ki- ’s -bényitja.
Nem kezd é szívedbe nemes öröm szállni,
Látván hogy az ember emberré kezd lenni?!!
Nézd a’ munkás Észak, mint nyűzsög és zsibong,
’S Dolgos méh módjára Keskeny kassába dong,
Az Észak a’ köpű, a’ Világ az a’ rét,
Mellyben a’ kintseket kurkássza szerteszét,
Sőt számos rajt botsát a’ messzi határra
A’ Bengala ’s Boszton virágzó partjára:
De túl a’ szelid Dél áldott határain
Nézd a’ barna népet forró homokjain,
Vagy hever ’s éhezik a’ Paraditsomba,
Vagy kódúl, vagy lop öl, ’s prédál alattomba.
Rongyos birtokossi ők a’ gyémántoknak
Mord ’s paraszt kertésszi a’ fűszerszámoknak.
Te vagy, hát óh Maros’ jámbor Magyar vára,
Hol összefut a’ jó ’s a’ gonosz határa
Te vagy a’ pont, mellynél a’ vadság eltűnik
Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vígyázz! mert közel van a’ Homálynak partja,
Elnyél, ha az Észnek fénnye meg nem tartja,
A’ kinek díszére építsél Templomot,
És a’ vakság ellen hányj több-több ostromot.
Tele olly lelkekkel termékeny kebeled,
Kikben meg meg annyi Mentorid’ tiszteled,
Kiket a’ nemzetnek és a’ két Hazának
A’ biztató Egek gyámolúl adának.
Rajta Nemes Lelkek! álljunk ki a’ gátra,
Már Europában tsak mi vagyunk hátra,
Hivnak magok után a’ többi nemzetek:
„Magyarok! derék Nép! mit késtek? jöjjetek!
Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
Forr szívetekben a’ Ditsőség’ szerelme,
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok
’S a’ Békeség édes hasznát munkáljátok,
A’ durvaság ellen közös kötést fonjunk,
’S Átlástól Pontusig örök sántzot vonjunk.”
Mégyünk, Nagy Nemzetek! íme Dáciának
Tulsó határinn is már megindúlának
Törjük az akadályt, mellytől nem mehetünk,
’S Mind Az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai
A’ Meddig terjednek a’ Pontus habjai
Magyar Koronánknak árnyékába menne
’S a’ Tsángó Magyar is Polgártársunk lenne!!!
|
A’ ti szavatokra Lelkem felhevűle,
És Vásárhely’ kies halmára repűle,
Mellyről végig nézvén a’ Scythia földeken,1
I.) Székelyek.
)
A’ hűs forrásokon, a’ fenyves bértzeken,
E’ Felséges Vídék úgy magához ragadt,
Hogy szűk elmém éppen a’ felhőkig dagadt;
Színűltig tőlt édes Hazámnak képével,
És a’ Történetek’ zajgó tengerével:
Sőt kijjebb tsapongván a’ Népek’ sorsára,
Hol örűlt, hol búsúlt, mint Világ’ polgára.2
2.) Cosmopolita.
)
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
Mint, ha az Emberség’ tüzétől fellobban.
’S úgy nézvén e’ Földet mint azon egy tanyát,
És a’ Természetet mint egy közös Anyát,
Az Emberiségnek sorsán gondolkozik,
’S az Egek’ tisztébe belé avatkozik? –
Óh emberi szívnek állhatatlan vólta!
(Így szóllék magamban) óh már a’ miólta
E’ földön értelmes porképek mozganak,
Mennyi változások, hány scénák vóltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek’ szíve
Hogy ő a’ jóltévő Mennyeiek míve:
De miatta hányszor kellett e’ Világnak
Piattzává lenni minden gonoszságnak.
Ha egy Ember támadt, a’ ki áldást ontott
Embertársaira: ezer vólt ki rontott.
Ha sok század alatt egy Nép arra hága
Hogy már Mennyországgá lett az ő országa:
Egy nap a’ hódító véget vetett néki,
’S ma tsak bús pusztákra rogynak omladéki. –
Keletről fú a’ szél . . az Éjszín haboknak3
3.) Éjszín Tenger, Pontus Euxinus, mind színére, mind nemére nézve.
)
Gőzzei loholó szárnyáról tsorognak…
Arról jő, a’ merről e’ Dákok’ földjére4
4.) Dacusok.
)
A’ Scythák’ bajuszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fuvallat, látád é
Azt a’ Volga’ síkját, melly vólt az Árpádé?
Vannak é ott, kik még Mogorúl szóllanak?5
5.) Volga, (vagy Atil, Atel, Etel) és Jaik (II. Katalin és Pugatsew’ idejétől fogva Ural) vize körűl laknak a’ régi Mogorok, Magyarok.
)
Sohajtol… elsuhansz… Értem: elmúltanak.
Elmúltak! bédültek abb’ a’ sirhalomba
Mellyhez közelítünk mi is minden nyomba. –
Tán nem is! Ki tudja? egyszer megeshetik
Hogy a’ Páris’ helyét gonddal keresgetik
Trója’ és Babylon’ jövő Tudóssai;
’S Phocákkal pezsegnek London’ törtt tornyai?
Hátha még ez a’ Vár, mellyen andalgok most,
Vagy ledűl, vagy őriz meszsze földi lakost,
Vagy nagy Birodalom’ fényétől súgároz,
Vagy benne két három medvefi kopároz?
Tsuda gondolatok, kétséges jövendők,
Változó Országok, emberek, esztendők!
Múzsák! kik e’ Várnak allyát megűltétek,
Elbugygyantt elmémet, kérlek, segítsétek;
Mondjátok meg nékem, mi az oka annak
Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt puszta a’ vidék, ott terem ’s mosolyog,
Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog;
Itt kastélyok állnak ’s gályák a’ partokon,
Ott hóltt tsendesség űl az omladékokon? –
Gyarló Tudatlanság!Zablátlan indúlat!
Két Daemon, melly minden szépet jól feldúlat;
Melly a’ kegyetlennek botot ád kezébe,
’S gyáva félelmet önt a’ gyengék’ szívébe;
Melly a’ babonának felhozván fellegét
Elzárja a’ Napnak fényit és melegét,
’S hideg homállyában olly tsudákat tészen,
Mellyek az Ész-tsirát elfojtják egészen.
Tsak a’ tudatlan fő, tsak a’ zablátlan szív,
A’ mi téged, Ember, magad’ kárára hív.
A’ hol a’ szív feslett, a’ f ő meg agyatlan:
Ott az emberi sors megsírathatatlan. –
Múzsák! most olly Hellyen, gondolkodom, a’ melly
A’ Világ’ abroszán a’ legrendesebb Helly:
Melly a’ tsínos Nyúgot ’s a’ durva Kelet köztt,
A’ hatalmas Észak ’s az erőtlen Dél köztt
Középpontba lévén, tisztán kimutatja
Millyen még az ember ’s földünk’ ábrázatja. –
Itt van a’ legvégső oltára Pallásnak,
Az emberiségnek, a’ tsínosodásnak:
Ezen túl keletre nevet a’ szép Moldva,
De a’ termés-elme nints mással megtóldva;6
6.) Termés-arany, termés kő; termés-elme.
)
Tovább, túl az Éjszín tengernek habjain,
Vad Tatár lovagol gazos parlagjain;
Túl a’ zömök Kálmuk hordja sátorfáit;
Túl a’ Mongol járja salétrom-pusztájit;
Azon túl lakoznak a’ Mándsuk’ fijai,
A’ tarka tigrisek, ’s a’ Hajnal’ lovai. –7
7.) A’ Mandsuk’ földén vadászsza a’ tigriseket a’ Mandschu nemzetből való Chinai Császár: leg-végső föld az N. keleten.
)
Ezek mind okosok, emberek, – de vadak,
Kiknek, Őseink-ként, fő tzéljok a’ hadak,
Kikben a’ hódítás nemtelen szerelme
Elfojtja, a’ mit hoz a’ jó főld, szép elme.
És ki az, ki végig nézvén e’ pusztákat,
E’, Világunk’ felét ellepő hordákat,8
8.) Horda a’ hordozóskodó (nomadizáló) népeknek egy falkája.
)
Ne borzadna, vagy is ne sírna ezekre
A’ még szerentsétlen félig-emberekre? –
Fordúlj azért, Elmém, bóldogabb táj felé,9
9.) Napnyúgot felé.
)
Hol már a’ népeket az Ész felnevelé:
Szemléld végig Erdélyt és Magyar-országot,
Hol érzeni kezdik már a’ napvilágot;
Járd el Germania’ hajdani bakonnyát,
És tsudáld most benne a’ muzsáknak honnyát;
Lépj a’ Frantziának kimivelt kertjébe;
’S a’ Potosi kintsek’ büszke örvényjébe,10
10.) A’ Potosi, átaljába Pérui, kintseket Spanyol Ország nyeli el; mikor az Ánglusok az Ezüst-flottát el nem tsiperítik.
)
Hol a’ másik Tenger kékellő kárpitja
A’ le-nyugvó Napnak ágyát ki- ’s bé nyitja.
Nem kezd é szívedbe édes öröm szállni,
Látván hogy az ember emberré kezd válni? –
Nézd a’ munkás Észak mint nyüzsög és zsibong,
’S dolgos méh módjára keskeny kassába dong;
Az Észak a’ köpü, a’ Világ az a’ rét,
Mellyben a’ kintseket kurkászsza szerteszét,
Sőt számos rajt11
11.) Coloniákat.
) botsát a’ meszszi határra, A’ Bengala’ ’s Boszton’ virágzó partjára. –
De túl a’ szelíd D é l áldott határain,
Nézd a’ barna népet forró homokjain;
Vagy hever ’s éhezik a’ Paraditsomba,
Vagy kóldúl, vagy öl, lop, ’s prédál alattomba.
Rongyos birtokossi ők a’ gyémántoknak,
Mord ’s paraszt kertészszi a’ fűszerszámoknak.
Te vagy hát óh Maros’ jámbor Magyar Vára,
Hol öszvefut a’ jó’ ’s a’ gonosz határa:
Te vagy a’ Pont, mellynél a’ vadság eltűnik,
Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vígyázz! mert közel van a’ homálynak partja,
Elnyél, ha az Észnek fénye meg nem tartja,
A’ kinek díszére építtsél Templomot,
És a’ Vakság ellen hányj több több ostromot.
Tele olly Lelkekkel termékeny kebeled,12
12.) A’ Királyi Tábla, a’ R. Catholicum és Reformatum Gymnasiumok, és a’ Magyar Tudós Társaság.
) Kikben meg-megannyi Mentorid’ tiszteled,
Kiket a’ Nemzetnek és a’ két Hazának
A’ bíztató Egek gyámolúl adának.
Rajta, Nemes Lelkek! álljunk ki a’ gátra,
Már Európában tsak mi vagyunk hátra.
Hívnak magok után a’ többi Nemzetek:
„Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
„Forr szívetekben a’ ditsősség’ szerelme:
„Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok,
„’S a’ békesség’ édes hasznát munkáljátok.
„A’ durvaság ellen közös kötést fonjunk,
’S Atlástól Pontusig örök sántzot vonjunk. –”
Mégyünk, nagy Nemzetek! Ímé Dáciának
Túlsó határin-is már megindúlának:
Törjük az akadályt, mellytől nem mehetünk,
’S mind az Emberiség’ kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
A’ meddig terjednek a’ Pontus habjai,
Magyar koronánknak óltalmába menne,
’S a’ csángó Magyar is13
13.) A’ Moldvában lakó törzsökös Magyarok így nevezik magokat: ezekhez járúlnak még az újjabb időkben egyszer mászszor ki-vándorlott Magyar és Székely familiák; a’ Bessarábiában, Krimeában és Uj Serviában lakó régibb és újjabb Magyarok. Polgártársunk lenne!!! |