1798 A |
1798 B |
1798/1802 előtt B |
1802-1804/1805 C |
|---|---|---|---|
Héj ha tudná kedves Lélek!
Az Úrért mint pihegtsélek!
Ha rám szemesben ügyelne:
Bennem sok titkot fel lelne.
Megesmérné Lelkem’ kínját,
’S lelkem’ kínjának a’ tsínját,
Tapasztalná mint forr vérem
’S mint küszködik a’ Szemérem.
Azok a’ kézszorítások
Sohajtások, pillantások
Nem módiból ’s galántságból
Estek, hanem forróságból.
Melly édesen beszéllgettem
Ha ollykor szembe lehettem
Ezt is Ámor tselekedte: –
Mért az Úr el nem értette?
Ha elértette mért ment el
Ollyan hideg complimentel
Rám mért jobban nem vígyázott
Mikor szemem úgy szikrázott.
Jaj be nagy kín a’ hevesség
S még nagyobb a’ Szemérmesség
E’ halgatna, ama szolna,
Tsak mindenik baj ne volna.
Kőszív volt abb’a’ férjfiba
Ki béhozta a’ modiba,
Hogy ő bátran szóljon járjon,
A’ Dáma tsak kéztől várjon.
Ha ki valljuk hogy szeretűnk
Az Ifjaktól meg vettetűnk,
Ha szolni meg nem kívánunk
Az ördög se jár utánnunk.
Égni kínos szolni szégyen
Már hát az ember mit tégyen.
Óh férjfiak’ vas törvényje,
Melly alatt nyög sok szív kényje.
De én bizony nem bánom már
Szóljon akárki a’ Tatár
Még is az Úrnak megvallom,
Mert a’ sok tűrést sokallom.
Megvallom hogy úgy kedvelem
Hogy még helyemet se lelem
Étem sints tsak nyújtozhatnám
Az Ur karjára vágyhatnám.
Álmaim is mind nehezek
Tsak kísértéset érezek,
Az éjjel is a’ setétbe
Megnyomtak az Úr’ képébe
Ha pedig az Urat látom
Ásítozok számat tátom
Tsiklándik bennem minden rész
Hogy majd az eszem is elvész.
Szóljak é vagy hallgassak é? –
E’ mind kettő ollyanoké,
Kik örömest hallgatnának,
Hallgatnának, ha tudnának.
Szívemnek nem lévén nyugta,
Hallgatás zárját felrugta;
’S Kiis volna, ki ne szolna,
Ha illy kínok között volna?
Édes ugyan a’ Szerelem;
De keserűn bánik velem,
Ha mézét ollykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.
Kedvel Szívem egy szép legényt,
De nem vár abból vőlegényt
Én szeretem; de hijába
Nem fogad a’ grátziába.
Szavát sem úgy szokta tenni
Mint ha el akarna venni
Hozzám eddig tsak úgy szíta
Mint Gavallér ’s Favoríta.
Sokszor várom, de tsalódom
Sokszor látom de nints módom
Szól, szól, de egy hév Dámának
Kényjei többre vágynának.
Én pedig ha néki volnék
Inkább olly szívhez hajolnék,
Mellyen már a’ lágyság nyilván
Látszik mint az érett gilván.
De Néki sokkal kedvesebb
A’ ki kőszívű ’s kényesebb.
Ő a’ vadegrest szereti
Az asszúszőllőt meg veti.
De bár ő illyen légyen is,
Bár másokért meg vess[z]en is,
Nem tsügged nálam a’ remény,
Mert tsakugyan jobb a’ kemény. –
|
Szóljak é vagy hallgassak é? –
E’ mind a’ kettő ollyaké,
Kik örömest hallgatnának;
Hallgatnának; ha tudnának.
De Szívemnek nintsen nyugta,
Hallgatás’ zárját felrugta,
Ki is volna; ki ne szólna,
Ha illy kínok között volna?
Édes ugyan a’ Szerelem:
De keserűn bánik velem,
Ha mézzét ollykor mutatja
Üvegenn által nyalatja
Kedvel szívem egy Szép Legényt,
De nem vár abból vőlegényt,
Én szeretem de hijjába
Nem fogad grátziájába.
Szavát sem úgy szokta tenni
Mintha el akarna venni
Hozzám eddig tsak úgy szíta
Mint Gavallér, ’s Fávoríta
Sokszor várom, de tsalódom
Sokszor látom de nints módom
Szól szól de egy hév Dámának
Kényjei többre vágynának.
De néki sokkal kedvesebb
A’ ki kőszívű, ’s kényesebb
Ő a’ vadegrest szereti
Az Asszúszőlőt megveti.
Én pedig ha néki volnék,
Inkább olly szívhez hajolnék
Mellyen már a’ lágyság nyilván
Megtetszik mint az értt gilván.
De bár ő márvány légyen is
Bár másokért megvessen is.
Nem tsügged nálam a’ remény
Mert tsakugyan jobb a’ kemény. – –
Héj ha tudná kedves Lélek
Az Úrért mint pihegtsélek
Ha rám szemesben ügyelne
Bennem sok titkot fellelne.
Megesmérné Lelkem’ kínját
Lelkem’ kínjának a’ tsínját
Tapasztalná mint forr vérem
’S mint küszködik a’ Szemérem.
Azok a’ Kézszorítások
Sohajtások pillantások
Nem módiból galántságból
Estek hanem forróságból. –
Melly édesen beszéllgettem
Ha ollykor szembe lehettem
Ezt is Ámor tselekedte
Mért az Úr el nem értette?
Ha elértette mért ment el
Ollyan hideg Complimenttel?
Rám mért jobban nem vígyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?
De tsak elnéztem zokogva
Tegnap is a’ tántztól fogva
Melly hidegen tractál vélem
Bár én a’ Szót nem kímélem.
Az Úr keze mikor tántzolt
Az enyímhez képest Jég volt
’S bár melly heven szorongattam
Szíves költsönt nem kaphattam.
’S bátor mást akármit tészek
Érte jutalmat nem vészek
Sőt sokszor el sem fogadja
’S ha mit kezd is abba hagyja
Azt veszem már észre éppen
Hogy nem tűrhet semmiképpen
Mert minden fordúlásinál
Velem ellenkezőt tsinál.
Elfordúl ha mégyek felé
Feláll, mihelyt űlök mellé
Ha mit tzélzok mindjárt fel süt
Majd hogy a’ guta meg nem üt.
Ha valamelly Társaságba
Kezdek véle nyájasságba
Mindjárt serios ’s valódi
Az sem szívesség sem módi.
Ennyi kínon ha meglátná
’s Ujját sebembe botsátná
Tudom hozzám lágyabb lenne
Szűkségemről mindjárt tenne.
Jaj be nagy kín a’ hevesség
S még nagyobb a’ szemérmesség
Ez hallgatna ama’ szólna
Tsak mindkettő baj ne volna.
Kőszív volt abb’ a’ férjfiba
Ki béhozta a’ módiba
Hogy ő bátran szoljon ’s járjon
A’ Dáma tsak kéztől várjon.
Ha kivalljuk hogy szeretünk
Az Ifjaktól megvettetünk
Ha szólni meg nem kívánunk
Az ördög se jár utánnunk.
Égni kínos szólni szégyen
Már hát az ember mit tégyen?
Óh Férjfiak’ vastörvényje
Melly alatt nyög sok Szív’ kényje!
De én bizony nem bánom már
Szóljon akárki a’ tatár
Még is az Úrnak megvallom
Mert a’ sok tűrést sokallom
Megvallom hogy úgy kedvelem
Hogy még helyemet sem lelem
Étem sints tsak nyújtozhatnám
Az Úr’ karjára vágyhatnám.
Ha pedig az Urat látom
Ásítozok számat tátom
Tsiklándik bennem minden rész
Hogy majd az eszem is elvész.
Álmaim is mind nehezek
Mind tsak kísértést érezek
Az éjjel is a’ setétbe
Megnyomtak az Úr képébe.
Bámúlásra méltó vennem
Hogy lehet olly erő bennem
Hogy gyarló Lyánka létemre
Halál nem jön életemre.
Azt sints honnan magyaráznom
Hogy bennt égek kinnt meg fázom,
’S két kerek dombotska alatt
Olly nagy Aetna hogy lángolhat.
Mert ha szívemet tserébe
Tehetném az Úr’ mellyébe
Hogy egy nap ott Szikrádzana
Az Úr a’ kútba ugrana.
De bár kutba ugranék is
Bár benne nyakig állnék is
Még sem alunna el langom
Mellytől gyúlad tűzbarlangom.
Ha nem, ha tán, mint szokásba
Van minden nagyobb városba
Vízi-puskával oltanák
Tüzem’ letsillapitanák.
| Héj ha tudná, kedves Lélek!
Az Úrért mint pihegtsélek:
Ha rám szemesben ügyelne,
Bennem sok titkot fellelne.
Megesmérné lelkem’ kínját,
Lelkem’ kínjának a’ tsínját;
Tapasztalná mint forr vérem,
’S mint küszködik a’ szemérem.
Azok a’ kézszorítások,
Sohajtások, pillantások
Nem módiból, galántságból
Estek, hanem forróságból. –
Melly édesen beszéllgettem,
Ha ollykor szembe lehettem!
Ezt is Ámor tselekedte:
Mért az Úr el nem értette?
Ha elértette: mért ment el
Ollyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vígyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?
De tsak elnéztem zokogva
Tegnap is a’ tántztól fogva,
Melly hidegen traktál vélem,
Bár én a’ szót nem kímélem.
Az Úr keze mikor tántzolt,
Az enyímhez képest jég volt;
’S bár melly heven szorongattam,
Szíves költsönt nem kaphattam.
’S bátor mást akármit tészek
Értte jutalmat nem vészek.
Sőt sokszor el sem fogadja,
’S ha mit kezd is, abba hagyja.
Az Úrnak sokkal kedvesebb,
A’ ki kőszívű, ’s kényesebb;
Ej! a’ vadegrést szereti,
’S az Asszúszőlőt megveti.
Sokszor várom; de tsalódom.
Sokszor látom; de nints módom.
Szól, szól: de egy hév Dámának
Kényjei többre vágynának.
Azt veszem már észre éppen;
Hogy nem tűrhet semmiképpen;
Mert minden fordúlásinál
Velem ellenkezőt tsinál.
Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihelyt űlök mellé:
Ha mit tzélzok, mindjárt fel süt.
Majd hogy a’ guta meg nem üt!
Ha valamelly Társaságba’
Kezdek véle nyájasságba:
Mindjárt serioz ’s valódi.
Az sem szívesség sem módi!
Ezer kínom’ ha meglátná,
’S ujját sebembe botsátná:
Tudom hozzám lágyabb lenne,
Szükségemről mindjárt tenne.
Jaj, be nagy kín a’ hevesség,
S még nagyobb a’ szemérmesség!
Ez hallgatna, ama’ szólna;
Tsak mindkettő baj ne volna.
Kőszív volt abb’ a’ férjfiba’,
Ki béhozta a’ módiba,
Hogy ő bátran szoljon ’s járjon,
A’ Dáma tsak kéztől várjon.
Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az Ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg nem kívánunk,
Az ördög se jár utánnunk.
Égni kínos: szólni szégyen.
Már hát az ember mit tégyen?
Óh Férjfiak’ vastörvényje,
Melly alatt nyög sok Szív’ kényje!
De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a’ tatár;
Még is az Úrnak megvallom.
Mert a’ sok tűrést sokallom.
Már Szívemnek nintsen nyugta,
Hallgatás’ zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha illy kínok között volna?
Édes ugyan a’ Szerelem:
De keserűn bánik velem,
Ha mézzét ollykor mutatja
Üvegenn által nyalatja.
Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni.
Hozzám eddig tsak úgy szíta,
Mint Gavallér, ’s Fávoríta.
Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Étem sints, tsak nyújtozhatnám,
Az Úr’ karjára vágyhatnám.
Ha pedig az Urat látom:
Ásítozok, számat tátom,
Tsiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.
Álmaim is mind nehezek:
Mind tsak kísértést érezek.
Az éjjel is a’ setétbe’
Megnyomtak az Úr képébe.
Bámúlásra méltó vennem,
Hogy lehet olly erő bennem,
Hogy gyarló Lyánka létemre
Halál nem jön életemre?
Azt sints honnan magyaráznom,
Hogy bennt égek, kinnt meg fázom;
’S két kerek dombotska alatt
Olly nagy Aetna hogy lángolhat?
Mert ha szívemet tserébe’
Tehetném az Úr’ mellyébe,
Hogy egy nap ott Szikrádzana:
Az Úr a’ kútba ugrana.
De bár kutba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Még sem alunna el langom,
Mellytől gyúlad tűzbarlangom:
Ha nem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb városba,
Vízi-puskával oltanák –
Tüzem’ letsillapitanák.
| – – – – –
– – – – –
– – – – –
– – – – –
Ha elértette: mért ment el
Ollyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vígyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?
De tsak elnéztem zokogva
Tegnap is a’ tántztól fogva,
Melly hidegen traktál vélem,
Bár én a’ szót nem kímélem.
Az Úr’ keze mikor tántzolt,
Az enyímhez képest jég volt;
’S bár melly heven szorongattam,
Szíves költsönt nem kaphattam.
’S bátor mást, akármit, tészek,
Értte jutalmat nem vészek
Sőt sokszor el sem fogadja,
’S ha mit kezd is, abba hagyja.
Az Úrnak sokkal kedvesebb,
A’ ki kőszívű, ’s kényesebb;
Éj! a’ vadegrest szereti,
’S az asszúszőlőt megveti.
Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig tsak úgy szíta,
Mint Gavallér, ’s fávoríta. –
Sokszor várom; de tsalódom,
Sokszor látom; de nints módom.
Szól, szól; de egy hév Dámának
Kényjei többre vágynának.
Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem tűrhet semmiképpen;
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkezőt tsinál.
Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihellyt űlök mellé:
Ha mit tzélzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a’ guta meg nem üt!
Ha valamelly társaságba’
Kezdek vélle nyájasságba:
Mindjárt szérioz ’s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! –
Ezer kínom’ ha meglátná,
’S ujját sebembe botsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemről mindjárt tenne.
Jaj, be nagy kín a’ hevesség,
Még nagyobb a’ szemérmesség!
Ez hallgatna, ama’ szólna;
Tsak mind kettő baj ne vólna.
Kőszív volt abb’ a’ férjfiba’,
Ki bé hozta a’ módiba,
Hogy ő bátran szóljon ’s járjon,
A’ Dáma tsak kéztől várjon.
Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg’ nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánnunk.
Égni kínos: szólni szégyen.
Már hát az ember mit tégyen?
Óh férfiak’ vastörvényje,
Melly alatt nyög sok szív’ kénnye!
De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a’ tatár;
Még is az Úrnak megvallom.
Mert a’ sok tűrést sokallom.
Már szívemnek nintsen nyugta,
Hallgatás’ zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha illy kínok között vólna?
Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Étem sints, tsak nyújtózhatnám,
Az Úr’ karjára vágyhatnám.
Ha pedig az Urat látom:
Ásítozok, számat tátom,
Tsiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.
Álmaim is mind nehezek:
Mind tsak kísértést érezek.
Az éjjel is a’ setétbe’
Megnyomtak az Úr’ képébe.
Édes ugyan a’ szerelem:
De keserűn bánik velem,
Ha mézzét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.
Bámúlásra méltó vennem,
Hogy lehet olly’ erő bennem,
Hogy gyarló Lyánka létemre
Halál nem jön életemre?
Azt sints honnan magyaráznom,
Hogy bentt égek, kinnt meg’ fázom;
’S két – – – – – – –
Olly nagy Etna hogy lángolhat?
Mert ha szívemet tserébe’
Tehetném az Úr’ mellyébe,
Hogy egy nap’ ott szikrádzana:
Az Úr a’ kútba ugrana.
De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Még sem alunna el lángom,
Mellytől gyúlad – – – –.
Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb Városban,
– – – – – – – –
– – – – – – – –.
|