1798 A |
1802-1804/1805 B |
|---|---|
SZERZETTE
CSOKONAY MIHALY.
Aggredere ô magnos, aderit jam tempus, honores,
Pollio! & incipient magni procedere menses.
VIRGILIUS. Ecl. IV. v. 48, Et 12.
PÉTSETT,
Engel Kristina Őzvegy Betűivel. 1798.
Élj! élj! nagy szívü Hazafi! a’ ki szívedre vetted
Sorsunkat és Músámat is unszolva serkengetted.
HORVÁT. Holmi III. v. 25, 26.
Gróf Széchényi Ferentz lesz az én énekem. –
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Ímé e’ fö Grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régolta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két olly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgontz Phantasia! agyvelök’ nimfája,
Te a’ vén Valóság’ piperés lyánykája,
Te lelkesitsd hát meg együgyü énekem’
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.
Van a’ Magyar Haza’ hármasbértze felett
A’ legmagossabbik tetön egy szegelet,
Hová tsak az ollyan nagy Lelkek hághatnak
Kik a’ Haza iránt hüséget mutatnak.
Szent hely ez, a’ Hérók elött szentek’ szente,
Hol szív kell, nem hangrang, sem nem tzifra mente.
Itt áll mohos fala Hazánk’ Templomának,
’S pislogó oltára annak angyalának.
Szent hely a’ Hazáé: mind távol menjenek
Hazám’ szent helyétöl a’ szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba öltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom’ kötözve
Lantolván ekkorig nemhallott éneket
Felnyitom e’ régi szentséges helyeket.
Tömjént mirhát viszek hazám’ oltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a’ Templom’ tornyának tsútsába
Tátra’ sziklájára az ég’ szomszédjába,
Ahol a’ Magyarok’ erös Istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnyt Scytha vitézekkel szembe
Oriási lelket vön gyarló testembe,
Fenn az agg tserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
„Él még a’ szép Nimfa a’ bús Pannónia:
„Örvendj ’s borúlj artzra minden Magyar’ fia.
Meredek kösziklák’ bémohodzott szirtja!
Mellynek vén tüskéjit semmi kéz nem irtja!
Vezess e’ szent Hegyre vezess fel engemet,
Kéméld tántorogni kezdö lépésemet. –
Ím már látom távol a’ köszalak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a’ szent falat,
Már rémlik elöttem szomorú formába
A’ melankóliás erdö’ homályjába. –
E’ néma tsendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom’ hidegenn izzasztja
Közepén a’ sürü nyálkás setétségnek
A’ halotti métsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas Tziprusfák’ gyászszín árnyékába
Egyegy bémohodzott sírkö áll magába,
’S a’ sarlót nem próbált dudva közt hevernek
Eltört darabjai sok régi fegyvernek,
Hol rosdás odvába az elhányt sisaknak
Fészket a’ halálos piripijók raknak.
Szörnyü Környék! mellynek rettent komorsága,
Talám ez a’ halál ’s a’ holtak’ országa. –
Úgy van! ez a’ környék a’ holtak’ lakja lett
De kiket a’ halál halhatatlanná tett,
Kik mikor egynéhány embert megöltenek
Magok halhatatlan életet nyertenek,
Ama’ nagy vitézek, a’ kik hajdanába
Bajnoki érdemet tettek a’ Hazába.
E’ veres márványba bévésett írások,
A’ mint engedhetik a’ bémohodzások,
Mutatják az Árpád’ ’s Hunyadi’ neveit,
Őrzik a’ sok Magyar Vitézek’ tetteit.
E’ vérrel tajtékzó patak’ folyamatja,
Melly sírjok’ oldalát végig harsogtatja,
’S a’ halál’ ölébe alvó setétséget
Fellármázván hátán viszi a’ kétséget,
E’ gazba fejérlö tetem-maradványok,
E’ nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind olly jelek, mellyek a’ szívet serkentik,
’S a’ régi vitézek’ érdemit jelentik.
Olly jelek, mellyeket te állítasz Haza!
Annak, a’ ki téged vérrel oltalmaza.
Rettenetes Környék! hálá végre, hálá,
Hogy elalélt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyillani,
A’ fojtó lélekzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a’ rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín tsergeteg
Szagos virágokkal béborúlt halmokon,
Illatos jázminnal bészött lugasokon
’S pázsitos völgyeken visz az út felfelé
Hazám’ Templomának szent pitvara felé.
Ístenhozzád régi bajnokok’ sírhelye!
Engem hív a’ szelíd békeség’ mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak tsontjait
Kik vérekkel védték Hazám’ köfalait.
Harsogjon nevekkel a’ hír’ trombitája,
Üljön sírhantjokon a’ nemzet’ hálája!
Be’ kellemes vidék nyílik meg elöttem,
Miolta a’ hadi erdöböl kijöttem.
Már itt nyájasabban lengedez a’ szellö,
Ítt a’ sír is vidám, a’ halál is kellö. –
Ím itt az oszlopnál egy márvány lyányka sir
Amott rózsákkal van béhintetve a’ sír.
Ítt árnyékos ’Akász fedi a’ gyász hantot,
Odább a’ fejköbe látok metszve lantot.
Amott egy sír mellöl magát felemeli
Egy patsirta ’s dalját nyersen énekeli.
Túl a’ filemile egy bokor aljába
Kesereg egy lengö ághegyen magába.
Most felsö hangzatja a’ tzédrusgallyra hág
Majd dörgö lejtöje a’ sír’ méllyére vág:
’S mint mikor a’ zápor után a’ sivatag
Köszírtnak gerintzén lehömpörgö patak
Nem férvén arkába a’ duzzadt vízözön,
Orditó lármával görög a’ szirtközön,
Most Cataractaként bög a’ bükkök között,
Mellyekbe nyargaló árja megütközött,
Majd lejtöre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a’ tulsó völgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz tsattogó daljában
A’ kis fülemüle a’ bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétölt gyász trenódiája.
Minn jajgatsz kis dalló? így szollék magamba,
’S felé közeliték andalgó útamba.
És ímé egy új sír szemembe ütközött
A’ sorba ültetett platanusak között.
Egy nagy márványoszlop közte veresellett
’S egy köveder állott ott az oszlop mellett.
Ístenem! melly szép Szüz könyökölt le erre
Sürüen hullatván könyvét a’ vederre.
Felségesen fénylett annak özönéböl
Két szeme, mint a’ nap május’ felhojéböl.
Kérdém okát halkkal illy mélly keservének,
’S hogy mi baja lehet egy illy Istennének?
Ah, úgymond, én vagyok a’ Somogy’ Angyala:
Nézd e’ köt – Sírj teis – Czindery meghala! –
Ah nints többé --- Ennél többet nem szólhatott,
Sohajtott, sürüen könyvezett ’s hallgatott.
Én is hévkönyvekkel áldoztam hamvának,
’S megtsókolám kezét a’ bús angyalkának.
Azomba míg ekként kesereg a’ szép Szüz
Ellepi az erdöt egy fényes égi tüz.
Megdördül az égnek szomszéd boltozatja,
Dördültét a’ Templom visszahármaztatja.
Reng a’ föld, a’ dombok, a’ berkek mormognak,
Két felöl a’ kürtök, trombiták harsognak –
Még egy nagyot dördül fent a’ hegytetöbe,
’S ímé leszáll az Úr egy fényes felhöbe.
Az Angyalok újra hármat kürtölének,
’S minden kürtölésre ekkép éneklének:
Áldott az Úr, ama’ Magyarok’ Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
’El az Úr! a’ Lelkek ekképen zengének,
’El az Úr! ’s a’ bértzek rendre rendülének.
Tsendesség lett. Az Úr végre megszollala,
Szava a’ villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök Könyvét a’ titoknak,
Szent könyvét a’ minket váró fátumoknak,
Mellyben rendre meg van írva a’ jövendö,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendö.
Ezzel egy fö angyal, kit én hajdanába
Láttam melly zokogva sírt Buda várába,
Elöállt, ’s felszóval kizengé azokat
A’ Magyar Hazának írott fátumokat. –
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám – de – de még mostanság titok
Kedves Magyarjaim a’ ti fátumitok.
Elég hogy él az Úr, nem zetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr és régi szennyedböl kikelsz még
Borongós felhökkel gyászoló Magyar ég!
Nem soká felderül ösi ditsöséged,
Ne félj nagy nemzetem! ne félj! nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e’ boldog idö’ pontját megérhetném.
Lehetnék nézöje im ez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a’ pornak.
Hattyúba szállt lelkem síromra felülne,
’S még egyszer a’ Magyar dalra megzendülne.
Bé tevé az angyal a’ könyvet, ’s mindenek
Szentet kiáltottak ’s újra kürtöltenek.
Visszatért egébe Hazánk’ jó Istene,
’S véle a’ Mennyei Sereg is felmene –
Fejet hajtott nékik a’ Somogy angyala,
Tudván hogy derül már napjának hajnala.
Felkél, ’s könnyebbülvén szíve bánatjától
Örömmel indúl meg Czindery’ sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba
Vígadjak ’s menjek bé véle a’ Templomba,
Oh hogy ne engednék, drága Angyal, néked;
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is betsülöm,
’S öröminnepedet magam is megülöm.
Ezt mondám. Ö indúlt; én kísértem nyomba
Vígadtam ’s bémentem véle a’ Templomba.
Pompás volt a’ Templom mind kivül mind belöl,
Oszlopos tornátzok keríték két felöl.
Élö sziklán állott vén fundamentoma,
Mellyet szörnyü terhe ’s alkotmányja nyoma.
Formája Gothika és ollyan volt pontban,
Mint a’ Káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegü kövekböl állott vastag fala,
Toronynyi támaszszal rakva volt oldala.
E’ nyoltzadik százba épült nagy Templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak;
Az égés, pusztítás, aluttvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e’ romlások, sem sok düledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
’S ha az óságból is származhat tisztelet:
Kérkedhet ez sok új filegránok felett.
Az igaz magyarnak. A’ jó hazafinak.
Ílly fennírása volt minden ajtójinak.
Corinthusi rendü oszlopok két felöl
Tartották márványos tarka boltját belöl.
A’ közép sor harmintz oszlopot számlála,
’S minden harmadikán egyegy zászló álla.
Tornyos Sátor formán félrevont kárpitja
Tsillagos bíborba a’ nézést kinyitja
Egész az oltárig, melly meg nem keverve
Merön tsak Körmötzi aranyból van verve.
Átilla’ keretsény tollú bokrétája,
Árpád’ buzoganyja, István’ koronája,
A’ Mátyás’ hollója, és a’ József’ neve
Ez oltárnak legföbb ditsöséget teve.
Kivül ez írás van öntve oldalára,
Magyarok! Szentséges A’ Haza’ Oltára.
A’ mint végig menni mind a’ két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a’ falon,
A’ mellyekbe minden igaz Magyar nagynak
Nevei ’s érdemei felmetszetve vagynak.
De a’ míg ezeket nézkélem gondosan,
’S Festetics! Tégedet olvaslak hosszason:
Bé jön a’ Hazának Szüze a’ Templomba,
Utánna számos nép ’s Grof Széchényi nyomba.
Jobb karján vezette Gróf Csáki Széchényit –
Melly ditsö volt látni Hazánk’ két reményit!
Csáki! Hazánk’ fényje, ösi nagy Magyar vér,
Kibe még a’ Szabolts Kapitány vére vér,
Csáki! egyik híve jó Fejedelmünknek,
Nagylelkü oszlopa dülö nemzetünknek.
Ki olly nagy Disze vagy nagy Famíliádnak,
Mint nagy Famíliád felséges Hazádnak,
Bölts Grof! tsak fiatal Múzsám erösödjön,
’S kitisztúlt lantomban Hazám gyönyörködjön,
Tsak az ég olly lelket ’s eröt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem.
Felhág hát oltára’ pompás gráditsára
A’ szép szüz ’s reá néz Somogy’ nimfájára,
’S elöbb is Széchényit zöld babér’ ágával
Tisztelvén, ’s az érdem’ bíbor palástjával,
Ínt. Mind a’ vivátnak, mind a’ muzsikának
Vége lesz: ’s ő így szólSomogy’ angyalának:
„Kedves vagy az égbe! szíved’ kéreményi
Boldog véget nyertek. Tiéd Gróf Széchényi.
Tiéd ö; és a’ melly szerentsét mind vára
Egész Hazánk, azon örvend Kaposvára.
’S a’ mit óhajtozott ötvenkét Vármegye,
Azzal kérkedhetik most a’ Zselitz’ hegye.
Tiéd Gróf Széchényi! örvend e’ szózaton
Örvend ama’ magyar tenger a’ Balaton.
Örvend a’ Drávának ligetes országa,
Hogy felsö székére Gróf Széchényi hága
Víg hanggal zengedez a’ kunyhó ’s palota,
Vívátoz a’ nemes, tapsol a’ rabota.
Úgy van! harsog a’ bértz’ zengedez a’ lapos
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Ö az, kivel Somogy vigad mint Fö Tiszttel,
Ö az, kit a’ Király betsül ’s Hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midön öt Vármegyét keze alá veve
Midön a’ Drávának mind a’ két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi’ nevénél.
Még ma is azon van mind az öt Vármegye,
Hogy ötet az érdem’ oltárára tegye.
Áldja benne most is régi Föispányját,
Hirdeti jó szívét ’s ritka tudományját,
Ditsekszik óhajtott emlékezetivel:
’S nem vagy é hát nyertes SOMOGY SZÉCHÉNYIVEL?
Jósef is, Hazánknak ama’ bölts királya,
Jósef, a’ virtusnak már megholt példája,
Kitöl helybenhagyást nyerni annyit tészen
Mint minden érdemet béfogni egészen,
Ama’ Tízek közül őt egynek esmerte,
Kikre Magyar Hazánk’ ügyét bízni merte,
Meg is elégedett minden lépésivel:
Nem vagy é hát nyertes Somogy Széchényivel?
Tót, Horvát, ‘s Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem Gróf Széchényi az ö Vice-Bánja.
Az ö kedves nevét emlegetik máig
A’ Drávától fogva ’Adria’ partjáig.
Ez a’ három ország áldja és tiszteli,
Magyar Ország pedig az égig emeli.
Erdély tsudálkozva hirdeti ’s hálával,
Miket tesz a’ Magyar Literatúrával.
Austria bámúlja, vegyül melly szép szerbe
Külföldi galántság Magyar characterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ott-létivel:
’S nem vagy é hát nyertes SOMOGY SZÉCHÉNYIVEL?
Nem nyert é örök díszt Föispányi széked,
Egy olly nagy Hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Ditsöséget szerzett a’ Magyar nemzetnek?
Bámúlva tsudálta Nápoly’ tsínos népe,
Millyen a’ felséges Magyar nemzet’ képe.
’S Ferdinand ki jelen volt a’ Diétában,
Diétánkat benne látta egy Summában.
Bétölt benne nemes Hazánk’ bizodalma,
Függ mellyén a’ Nápoly’ tsillagos jutalma.
Örök ditsöséget szerzett a’ Hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Mellyért a’ negédes Porticsi’ környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki.
’S magok a’ bájoló Tirrhéni szírenek
Az ö virtusiról versent éneklenek,
Bé töltvén Appennint az ö érdemivel:
’S nem vagy é hát nyertes SOMOGY SZÉCHENYIVEL?
Nyertes vagy szép Megye! nints nyertesebb nálod,
Most, a’ mi hijjával valál, feltalálod:
Mert bár nálod lakott a’ böség’ angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. –
Most mikor ötet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerentséd’ hegyére.
Meglett, a’ mit vártál; méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Mellyre én illy kurta verset tenni fogok:
Somogynak Határi Mindenkép boldogok!!!
| (Szereztetett Nagy Mélt. Gr. Szétsényi Ferentz’ Ő Exc. jának a’ N. Somogy Vármegye’ Főispányi székébe Jul. 4-dik napj. 1798. lett béiktatására; kinyomtatódott Pétsett. 1798. 8.)
Van a’ Magyar haza’ hármas bértze felett
A’ legmagossabbik tetőn egy szegelet,
Hová tsak az ollyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a’ Haza iránt hűséget mutatnak.
Szent hely ez, a’ Hérók előtt Szentek-szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem tzifra mente.
Itt áll mohos fala Hazánk’ templomának,
’S pislogó oltára annak angyalának.
Szent hely a’ Hazáé: mind távol menjenek
Hazám’ szent helyétől a’ szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba őltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom’ kötözve
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e’ régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirhát viszek hazám’ oltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a’ Templom’ tornyának tsútsába
Tátra’ sziklájára az ég’ szomszédjába,
Ahol a’ Magyarok’ erős Istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnytt Scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket vőn gyarló testembe,
Fenn az agg tserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
„Él még a’ szép Nimfa a’ bús Pannónia;
„Örvendj, ’s borúlj artzra minden Magyar-fija!
Meredek kősziklák’ bémohodzott szirtja,
Mellynek vén tüskéjit semmi kéz nem írtja,
Vezess e’ szent Hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdő lépésemet! –
Ím már látom távol a’ kőszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a’ szent falat,
Már rémlik előttem szomorú formában
A’ melánkóliás erdő’ homályában. –
E’ néma tsendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom’ hidegen izzasztja:
Közepén a’ sűrű nyálkás setétségnek
A’ halotti métsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas Tziprosfák’ gyászszín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában,
’S a’ sarlót nem próbáltt dudva köztt hevernek
Eltörtt darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhánytt sisak’ rosdás üregében
A’ halálos tsúvik sivákol fészkében.
Szörnyű Környék! mellynek rettent komorsága,
Talám ez a’ halál’ ’s a’ holtak’ országa?
Úgy van! ez a’ környék a’ holtak’ lakja lett,
De kiket a’ halál halhatatlanná tett.
Ők ama’ vitézek, a’ kik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a’ hazában.
E’ veres márványba bévésett írások,
A’ mint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád’ ’s Hunyadi’ neveit
Őrizik a’ Magyar vitézek’ tetteit.
E’ vérrel tajtékzó patak’ folyamatja, –
Melly sírjok’ oldalát végig harsogtatja,
’S a’ halál’ ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a’ kétséget –
E’ gazban fejérlő tetemmaradványok,
E’ nagy diadalmi kapuk és bálványok,
Mind olly jelek, mellyek a’ szívet serkentik,
’S a’ régi vitézek’ érdemit jelentik.
Olly jelek, mellyeket te állítasz, Haza!
Annak, a’ ki téged vérrel oltalmaza.
Rettenetes Környék! hálá végre, hálá
Hogy elaléltt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyillani,
A’ fojtó lélekzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a’ rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín tsergeteg.
Szagos virágokkal béterűltt halmokon,
Illatos jázminnal bészőtt lugasokon,
’S pázsitos vőlgyeken visz az út felfelé
Hazám’ Templomának szent pitvara felé.
Istenhozzád régi bajnokok’ sírhelye!
Engem hív a’ szelíd békeség’ mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak tsontjait,
Kik vérekkel védték hazám’ kőfalait.
Harsogjon nevekkel a’ hír’ trombitája,
Űljön sírhantjokon a’ nemzet’ hálája!
Melly kellemes vidék mosolyog előttem
Miolta a’ hadi erdőből kijöttem.
Már itt nyájasabban lengedez a’ szellő,
Itt a’ sír is vídám, a’ halál is kellő.
Ím itt az oszlopnál egy márvány lyánka sír,
Amott rózsákkal van béhintetve a’ sír:
Itt árnyékos ákász fedi a’ gyász hantot,
Odább a’ fejkőbe látok metzve lantot:
Amott egy sír mellől magát felemeli
Egy patsirta ’s dalját nyersen énekeli.
Túl a’ fülemüle egy bokor’ aljában
Kesereg egy lengő ághegyen magában;
Most felső zengzete a’ tzédrusgallyra hág,
Majd dörgő alhangja a’ sír’ méllyére vág.
’S mint mikor a’ zápor után a’ sivatag
Kőszirtnak gerintzén lehömpörgő patak,
Nem férvén árkába a’ duzzadtt vízözön,
Ordító lármával görög a’ szirtközön;
Most kataraktaként bőg a’ bükkök között,
Mellyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtőre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a’ tulsó vőlgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz tsattogó daljában
A’ kis fülemüle a’ bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétőlt gyász trenódiája.
Minn jajgatsz kis dalló? így szólék magamban,
’S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé egy új sír szemembe ütközött
A’ sorba űltetett platanusfák között:
Egy nagy márvány oszlop közte veresellett,
’S egy kőveder állott ott az oszlop mellett.
Istenem! melly szép Szűz könyökölt le erre,
Sűrűen hullatván könnyét a’ vederre;
Felségesen fénylett annak özönéből
Két szeme, mint a’ Nap Május’ felhőjéből.
Kérdém okát halkal illy mélly keservének,
’S hogy mi baja lehet egy illy Istennének?
„Ah, úgymond, én vagyok a’ Somogy’ angyala;
„Nézd e’ Kőt – Sírj te is – CZINDERY meghala. –
„Ah nints többé.... Ennél többet nem szólhatott,
Sohajtott, sűrűen könnyezett, ’s hallgatott.
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
’S megtsókolám kezét a’ bús Angyalkának.
Azomban, még ekként kesereg a’ szép Szűz,
Ellepi az erdőt egy fényes égi tűz;
Megdördűl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördűltét a’ Templom visszahármaztatja;
Reng a’ főld, a’ dombok, a’ berkek mormognak
Kétfelől a’ kürtök, trombiták harsognak. –
Még egy nagyot dördűl fentt a’ hegytetőben,
’S ímé – leszáll az Úr egy fényes felhőben.
Az Angyalok újra hármat kürtölének,
’S minden kürtölésre ekképp’ éneklének:
„Áldott az Úr, ama’ Magyarok’ Istene,
„Ki árva népének ismét megjelene.”
„Él az Úr!” a’ Lelkek ekképpen zengének,
„Él az Úr!” ’s a’ bértzek rendre rendűlének.
Tsendesség lett. Az Úr végre megszólala,
Szava a’ villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök Könyvét a’ Titoknak,
Szent könyvét a’ minket váró fátumoknak,
Mellyben rendre meg van írva a’ jövendő,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendő.
Ezzel egy Fő-angyal, kit én minapában
Láttam melly zokogva sírt Buda’ várában,
Előállt, ’s felszóval kizengé azokat
A’ Magyar hazának írott fátumokat. –
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám – de – de még mostanság titok,
Kedves Magyarjaim, a’ ti fátumitok:
Elég hogy él az Úr, nemzetünk’ Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedből ki kelsz még,
Borongós felhőkkel gyászoló magyar Ég!
Nem soká felderűl ősi ditsőséged;
Ne félj, nagy Nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e’ boldog idő’ pontját megérhetném,
Lehetnék nézője ím-ez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a’ pornak,
Hattyúba szálltt lelkem síromra repűlne,
’S még egyszer a’ magyar dalra megzendűlne. –
Bétevé az Angyal a’ könyvet ’s mindenek
Szentet kiáltottak ’s ujra kűrtöltenek.
Visszatért egébe Hazánk jó Istene,
’S véle a’ mennyei Sereg is felmene. –
Fejet hajtott nékik a’ Somogy’ Angyala,
Tudván hogy derűl már napjának hajnala.
Felkél, ’s könnyebbűlvén szíve’ bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery’ sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba,
Vígadjak, ’s menjek bé véle a’ Templomba.
„Óh hogy ne engednék, drága Angyal, néked!
„Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
„Ez ajánlásodat nagyra is betsűlöm,
„’S öröminnepedet magam is megűlöm.”
Ezt mondám. Ő indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam, ’s bémentem véle a’ Templomba.
Pompás volt a’ Templom mind kívűl, mind belől;
Oszlopos tornátzok keríték kétfelől.
Élő sziklán állott vén fundamentoma,
Mellyet szörnyű terhe ’s alkotmánya nyoma.
Formája Gothika, és ollyan volt pontban,
Mint a’ Káptalannak temploma Pozsonban.
Négyszegű kövekből állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E’ tíz székulumnál idősebb Templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aluttvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e’ romlások, sem sok dűledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
’S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
AZ IGAZ MAGYARNAK. A’ JÓ HAZAFINAK.
Illy fennírása volt minden ajtajinak.
Mennyezete nyúgodt márvány oszlopokon,
Tíz ország’ zászlóji lobogtak azokon;
’S a’ mint elvégződött ez oszlopsikátor,
Ezüst tsillagokkal bé szőtt bíbor Sátor
Tűndöklött a’ végén, és két oldalra vált
Szép kárpitjaival szabad nézést tsinált
Egész az oltárig, melly meg nem keverve
Merőn tsak körmötzi aranyból volt verve.
Átilla keretsény tollú bokrétája,
Árpád’ buzogányja, István’ koronája,
A’ Mátyás’ hollója, és a’ József’ neve
Ez oltárnak legfőbb ditsőséget teve.
Kivűl ez írás volt metszve oldalára:
„MAGYAROK! SZENTSÉGES A’ HAZA’ OLTÁRA.
A’ mint végig menni mind a’ két oldalon,
Vastag gyémánttáblák függenek a’ falon,
A’ mellyekbe minden igaz magyar Nagynak
Neve ’s érdemei felmetszetve vagynak.
De a’ míg ezeket nézkélem gondosan,
’S FESTETITS! tégedet olvaslak hosszason:
Béjön a’ Hazának Szűze a’ Templomba,
Utánna számos nép ’s Gróf SZÉTSÉNYI nyomba.
Jobb-kézen vezette Gróf CSÁKI SZÉTSÉNYIT –
Melly ditső volt látni Hazánk’ két szemfényit! –
CSÁKI! Hazánk’ dísze, ősi nagy Magyar vér,
Kiben még a’ Szabolts Kapitány’ vére vér;
CSÁKI! egyik híve jó Fejedelmünknek,
Nagylelkű támassza dűlő nemzetünknek;
Ki olly nagy dísze vagy nagy Famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges Hazádnak;
Bőlts Gróf! tsak fiatal Múzsám erősödjön,
’S kitisztúltt lantomba hazám gyönyörködjön,
Tsak az ég olly lelket ’s erőt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. – –
Felhág hát oltára’ pompás gráditsára
A’ szép Szűz, ’s reá néz Somogy’ Nimfájára;
’S előbb is SZÉTSÉNYIT zőld babérágával
Tisztelvén, ’s az érdem bíbor palástjával;
Int: Mind a’ vivátnak, mind a’ muzsikának
Vége lesz, ’s ő így szól Somogy’ nimfájának:
„Kedves vagy az égben: szíved’ kéreményi
„Boldog véget nyertek: tiéd Gróf SZÉTSÉNYI!
„Tiéd ő; és a’ melly szerentsét mind vára
„Egész hazánk, azon örvend Kaposvára:
„’S a’ mit óhajtozott ötvenkét vármegye,
„Azzal kérkedhetik most a’ Zselitz’ hegye.
„Tiéd Gróf SZÉTSÉNYI! örvend e’ szózaton,
„Örvend ama’ magyar Tenger a’ Balaton:
„Örvend a’ Drávának ligetes Országa,
„Hogy főfő székére Gróf SZÉTSÉNYI hága.
„Úgy van! harsog a’ bértz, örvendez a’ lapos,
„Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
„Ő az, kivel Somogy díszlik mint Fő Tiszttel,
„Ő az, kit a’ Király betsűl, ’s Hazánk tisztel.
„Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
„Midőn öt Vármegyét keze alá veve;
„Midőn a’ Drávának mind a’ két szélénél
„Nem volt semmi nagyobb SZÉTSÉNYI’ nevénél.
„Még ma is azon van mind az öt Vármegye,
„Hogy őtet az érdem’ oltárára tegye.
„Áldja benne most is régi Főispányját,
„Hírdeti jó szívét, ’s ritka tudományját,
„Ditsekszik óhajtott emlékezetivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„József is, Hazánknak ama’ bőlts Királya,
„József, a’ Virtusnak már megholtt Példája.
„Kitől helybenhagyást nyerni annyit tészen,
„Mint minden érdemet béfogni egészen,
„Ama’ TÍZEK közzűl őt egynek esmerte,
„Kikre Magyar hazánk’ ügyét bízni merte;
„Meg is elégedett minden lépésivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„Tót, Horvát, Dalmata ország ma is bánja,
„Hogy nem Gróf SZÉTSÉNYI az ő Vitzébánja.
„Az ő kedves Nevét emlegetik máig
„A’ Drávától fogva Ádria’ partjáig.
„Ez a’ három ország áldja és tiszteli,
„Magyarország pedig az égig emeli.
„Erdély tsudálkozva hírdeti ’s hálával,
„Miket tesz a’ Magyar Literatúrával.
„Ausztria bámúlja, vegyűl melly szép szerbe,
„Kűlföldi galántság magyar karakterbe.
„Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„Nem nyert é örök díszt Főispányi széked,
„Egy olly nagy Hazafi adattatván néked,
„Ki Nápolyba menvén országos követnek,
„Ditsőséget szerzett a’ Magyar nemzetnek?
„Bámúlva tsudálta Nápoly’ tsínos népe,
„Millyen a’ felséges Magyar nemzet’ képe.
„’S Ferdinánd, ki jelen volt a’ Diétában,
„Diétánkat benne látta egy summában.
„Bétőlt benne nemes Hazánk’ bizodalma,
„Függ mellyén a’ Nápoly’ tsillagos jutalma.
„Örök ditsőséget szerzett a’ Hazának,
„Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
„Mellyért a’ negédes Porticsi’ környéki
„Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
„’S magok a’ bájoló Tirrhéni Szírenek
„Az ő virtusiról versent éneklenek,
„Bétőltvén Apennint az ő érdemivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„Nyertes vagy szép Megye! nints nyertesebb nálod,
„Most, a’ mi híjjával valál, feltalálod:
„Mert bár nálod lakott a’ bőség’ Angyala,
„Szegény valál, mert még SZÉTSÉNYID nem vala. –
„Most mikor őtet is megnyerted végtére,
„Új hegyet tetéztél szerentséd’ hegyére.
„Meglett, a’ mit vártál: méltán örvendhetel,
„Méltán Diadalmi-Kaput emelhetel,
„Mellyre én illy kurta verset tenni fogok:
„SOMOGYNAK HATÁRI MINDENKÉPP’ BOLDOGOK!!!”
|