1797 A |
1802 B |
1802-1803/1805 B |
|---|---|---|
Ad Schema Horatianum:
Non Ebur, nec aureum Mea renidet in domo lacunar. &. &. Oh idő! futós idő!
Esztendeink sas-szárnyadon repűlnek.
Vissza már egy nap se jő,
Mihelyt a’ vén Chaosz’ ölébe dűlnek.
Oh idő, te eggy egész!
Nintsen neked se kezdeted se véged.
És tsupán a’ véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szűlt e a’ Világ?
Vagy a’ Világot is te szűlted éppen?
Mert ha tsak nints Napvilág
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.
Hátha tőled, óh idő!
Te, a’ ki mindenünket öszve rontod,
A’ nap is holtszénbe jő,
És lánczodat magad zavarba bontod?
Mert ihol lám mindenek
Bár bírtanak szépséggel és erővel
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe vesztek ők idővel.
Lám az Ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a’ Tsillagokba is
Ki most derűl, ki bé borúl egészen.
Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig földünknek állapatja,
Hogyha a’ feldűllyedett
Tenger vagy Etna lángja szántogatja.
Sok faluk határain
Ma Delfinek tzitzáznak a’ vizekbe:
’S a’ tsigáknak házain
Vadketske-nyáj ugrándoz az hegyekbe.
Sok merő föld már Sziget,
Sok völgyek a’ nagy bértzekig haladtak,
És ahol hegy volt ’s liget
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.
Igy teszel te oh idő
A’ Nemzetek forgó enyészetével:
Most az eggyik nagyra nő,
’S a’ másik el múlik saját nevével.
A’ vitézlő Párthusok
Régolta szolgaság alá kerűltek,
’S a’ bozontos Gallusok
Ma már a’ Hérosok’ sorába űltek.
Már ma ökrök szántanak
Hol Trója a’ Világ’ tsudája állott
És ahol szántottanak,
Most Páris a’ Világ’ tsudája áll ott.
Óh, ha a’ Nagy Nemzetek’
Dolgán hatalmad’ így elő mutattad:
Hát mi gyarló termetek
Mit várhatunk, – mit várhatunk miattad?
Gyermek ifjú ’s vén korunk
A’ bú, öröm, ’s a’ jó ’s gonosz szerentse
Ép ’s beteg voltunk, ’s torunk
Kezedben van, hogy jöttödet jelentse.
Futsz te, nem vársz senkit is,
’S gyakorta sok hosszú reményt le dúlál.
Ím te, míg ezt mondtam is,
Öt hat parányi pertzeken ki múlál.
Nem lehet jelenvaló,
Tsak múlt ’s jövendő pont lehet te benned.
És miként a’ puszta szó
Repten repűl úgy kell veszőbe menned.
Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendő sebes haladva
’S meglehet hogy nékem is
A’ véghatár ma is ki lészen adva.
Ugy se volnék már gyerek,
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem
’S e’ szerént az emberek’
Szűk életének harmadáig éltem.
Vajha már, ha több nem is,
Mind eggyik esztendőmre jutna benne
Egy – tsak eggy órátska is
A’ melly az érdem Templomába tenne:
Kész vagyok meg halni kész
Tsak ezt tegyék siromnak a’ kövére
Utas! itt fekszik Vitéz!
Egy nap huszonnégy óra! ’S ennyit ére.
Ámde hogyha olly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Legyen ditsőítésre még Vitéznek:
Semmi tsak te, óh Lilim!
Te a’ kiért az életet szerettem,
Tsak te, légy Lillám! enyim:
Mindég fogom betsűlni hogy születtem.
És mivelhogy a’ napok
Elűzik a’ legédesebb időket,
Míg az ifjú hónapok
Viritnak; el ne is veszessük őket.
El fut a’ nyájas tavasz
A’ bársonyos hajnalra gyász köd árad,
A’ kinyílt Játzint el asz,
A’ Rozsa szál reggelre is kiszárad:
Így az ifjúság maga
Majd el repűl vidor tekintetedről,
És az Ámor tsillaga
El tűnik ám katsingató szemedről.
Akkor áh rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is
Ah nem tud úgy örűlni és szeretni.
Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom hideg Lilimmal
Úgy napolván mint rideg
’S vén Pellikán ifjúi daljaimmal.
————
Míg tehát az lenne még,
A’ szép időt, óh Lilla! meg ne vessük,
Míg az élet’ lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.
És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zöld babért tetetni
Semmi sem, mind semmi sem
Tsakhogy te Lilla! meg ne szűnj szeretni.
Híremet ’s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi Tartományok,
Más ne tudja síromat,
Te hints virágot rá, ’s az illy Leányok.
| Ó h Idő, futós Idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk eggy se’ jő,
Mind a’ setét Kaósz’ ölébe dűlnek.
Óh Idő, te eggy Egész!
Nintsen neked sem kezdeted, se’ véged;
És csupán a’ véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szűlt e’ a’ Világ?
Vagy a’ Világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs Napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.
Hát ha tőled, óh Idő!
Te a’ ki mindenünket öszverontod,
A’ Nap is hóltszénre fő?
És lánczodat magad zavarba bontod?
Mert ihol lám mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.
Lám az ég’ forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a’ csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.
Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig Főldünknek állapatja,
Hogyha a’ feldűllyedett
Tenger, vagy Etna’ lángja szántogatja?
Sok faluk’ határain
Ma Delfinek cziczáznak a’ vizekben,
’S a’ Csigáknak házain
Most Zergenyáj ugrándoz az hegyekben.
Sok Merőföld már sziget,
Sok völgyek a’ nagy bérczekig dagadtak,
És ahol hegy vólt ’s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.
Így teszel te, óh Idő!
A’ Nemzetek’ forgó enyészetével.
Most az eggyik nagyra nő,
’S a’ másik elmúlik saját nevével.
Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a’ Világ’ csudája, állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a’ világ csudája, áll ott.
Óh ha a’ nagy Nemzetek’
Sorsán hatalmad’ így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?
Gyermek- ifjú- vén korunk,
A’ bú, öröm, ’s a’ jó, gonosz szerentse,
Ép, beteg voltunk, ’s torunk –
Kezedbe’ van, hogy jöttödet jelentse.
Futsz te, nem vársz senkit is.
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím te, míg ezt mondtam is,
Öt hat parányi perczeken kimúlál.
Nem lehet jelenvaló,
Csak múltt, ’s jövendő pont lehet te benned.
És miként a’ puszta szó
Repten repűl, úgy kell veszőbe menned.
Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebess-haladva.
’S meglehet, hogy nékem is
A’ véghatár ma is ki lészen adva.
Úgy se’ volnék már gyerek.
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
’S e’ szerént az emberek’
Szűk életének harmadáig éltem.
Vajha már – ha több nem is –
Mind eggyik esztendőre jutna benne
Eggy – csak eggy órácska is,
A’ melly az Érdem’ oszlopára menne!
Kész vagyok meghalni – kész,
Csak ezt tegyék síromnak a’ kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. –
Ámde, hogyha olly nemes,
Szép tettek életembe’ nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Legyen dicsőítésre még Vitéznek:
Semmi! csak te, óh Lilim!
Te, a’ kiért az életet szerettem,
Csak te légy, Lillám! enyím;
Mindég fogom becsűlni hogy születtem.
És mivelhogy a’ napok
Elseprik a’ legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.
Elfut a’ nyájas tavasz,
A’ bársonyos Hajnalra gyász köd árad,
A’ kinyíltt játzint elasz,
A’ rózsaszál egy délbe’ is kiszárad:
Így az Ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor’ csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.
Akkor, ah! rózsáid is,
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.
Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom hideg Lilimmal,
Úgy napolván, mint rideg
Vén Pellikán ifjúi daljaimmal.
Míg tehát az lenne még,
A’ szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
Míg az élet’ lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.
És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csakhogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.
Híremet ’s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra ’s a’ Leányok.
| Óh Idő, futós Idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk eggy se’ jő,
Mind a’ setét Kaósz’ ölébe dűlnek.
Óh Idő, te eggy Egész!
Nintsen neked sem kezdeted, se’ véged;
És csupán a’ véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szűlt e’ a’ Világ?
Vagy a’ Világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs Napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.
Hát ha tőled, óh Idő!
Te a’ ki mindenünket öszverontod,
A’ Nap is hóltszénre fő?
És lánczodat magad zavarba bontod?
Mert ihol lám mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.
Lám az ég’ forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a’ csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.
Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig Főldünknek állapatja,
Hogyha a’ feldűllyedett
Tenger, vagy Etna’ lángja szántogatja?
Sok faluk’ határain
Ma Delfinek cziczáznak a’ vizekben,
’S a’ Csigáknak házain
Most Zengenyáj ugrándoz az hegyekben.
Sok Merőföld már sziget,
Sok völgyek a’ nagy bérczekig dagadtak,
És ahol hegy vólt ’s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.
Így teszel te, óh Idő!
A’ Nemzetek’ forgó enyészetével.
Most az eggyik nagyra nő,
’S a’ másik elmúlik saját nevével.
Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a’ Világ’ csudája, állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a’ világ csudája, áll ott.
Óh ha a’ nagy Nemzetek’
Sorsán hatalmad’ így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?
Gyermek- ifjú- vén korunk,
A’ bú, öröm, ’s a’ jó, gonosz szerentse,
Ép, beteg voltunk, ’s torunk –
Kezedbe’ van, hogy jöttödet jelentse.
Futsz te, nem vársz senkit is.
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím te, míg ezt mondtam is,
Öt hat parányi perczeken kimúlál.
Nem lehet jelenvaló,
Csak múltt, ’s jövendő pont lehet te benned.
És miként a’ puszta szó
Repten repűl, úgy kell veszőbe menned.
Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebess-haladva.
’S meglehet, hogy nékem is
A’ véghatár ma is ki lészen adva.
Úgy se’ volnék már gyerek.
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
’S e’ szerént az emberek’
Szűk életének harmadáig éltem.
Vajha már – ha több nem is –
Mind eggyik esztendőre jutna benne
Eggy – csak eggy órácska is,
A’ melly az Érdem’ oszlopára menne!
Kész vagyok meghalni – kész,
Csak ezt tegyék síromnak a’ kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. –
Ámde, hogyha olly nemes,
Szép tettek életembe’ nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Legyen dicsőítésre még Vitéznek:
Semmi! csak te, óh LILIM!
Te, a’ kiért az életet szerettem,
Csak te légy, LILLÁM! enyím;
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.
És mivelhogy a’ napok
Elseprik a’ legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.
Elfut a’ nyájas tavasz,
A’ bársonyos Hajnalra gyász köd árad,
A’ kinyíltt játzint elasz,
A’ rózsaszál egy délbe’ is kiszárad:
Így az Ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor’ csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.
Akkor, ah! rózsáid is,
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.
Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom hideg LILIMMAL,
Úgy napolván, mint rideg
Vén Pellikán ifjúi daljaimmal.
Míg tehát az lenne még,
A’ szép időt, óh LILLA! meg ne vessük.
Míg az élet’ lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.
És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csakhogy te, LILLA! meg ne szűnj szeretni.
Híremet ’s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra ’s a’ Leányok.
|