1795 |
1793–1794 |
|---|---|
[...]
Nem dobog már tőbbé szivem,
Mikor látlak Tégedet.
Álmodok, de mind szüntelen
Álmomba nem szemléllek.
Fel serkenek de elsöbenn
Nem te rólad eszmélek.
Meszsze vagyok, ’s viszsza megint
Nem ohajtlak őlembe:
Veled vagyok, ’s kedvet vagy Kint
Nem tsinálhatsz szivembe
Szépségidet emlegetem
Még sem gyengűlök jobbann:
Kinaimra emlékezem
Haragom még se lobban
Meg nem haborodom még is
Ha elöttem szemléllek:
Sött szeretö társammal is
Rolad gyakrann beszéllek.
Ám szivesenn hányd ennékem
Ám kevélyen szemedet:
Meg vetésed fel sem vészem,
Fel sem vészem kedvedet.
El mult szokott Birodalma
Rajtam szép ajjakidnak;
Nem nyilik meg szívem’ útja
Tőbbé Pillantásidnak.
Az a mi most örvendővé
Vagy szomorúvá tészen,
Nem a te jóságod tőbbé
Nem a te vétked lészen:
Mert tettszik nálad nélkűl is
Az Erdö mező, Halom;
Minden meg únt Hely veled is
Szintugy tsupa unalom.
Halgass igaz Mondásomra: –
Most is szépnek tartalak;
De nem ugy ám, hogy ne vólna
Hozzád hasonló alak,
Es, – az Valo, meg ne sértsen
Most már olly hibát láttam
Szép képedbe; mellyet régenn
Szepség gyanánt imádtam.
Mikor Nyilad’ törtem széllyel:
Meg vallom, bár szemérem,
Azt véltem hogy szivem tört el
’S tán Halálomat érem:
De Sziveről a sok jajt, Bajt
Ki el kívánja vetni,
’S a magáé lenni ohajt;
Mindent el szenvedhetni.
A’ Lepbe, mellybe a Madár
Veletlen esett bele,
A’ Tollát is ott hagyja már:
De szabaddá leszsz vele.
El hulltt Tollát kevés nappal
Meg nyeri mindenestől;
Okossá lessz a’ kár által
Messze kerűl a’ Lestől.
Tudom nem hiszed hogy régi
Langomat meg óltottam;
Mert nem tudom el hallgatni,
’S Már annyiszor mondottam:
Bennem az a’ Természeti
Erö ontja Szavait,
Melly szerént minden beszélli
El mult Baját ’s kinjait;
Igy beszélli a Katona
A Kegyetlen Hartzokat,
A Had utan igy mutatja
A sok forradásokat
Igy mutatja el oldatvan
A Rab örömmel tele
A’ kegyetlen Lantzot osztan
Mellyet hajdan visele:
Beszéllek – de meg nyugtatni
Tsak magamot kivánom;
Beszéllek de fogsz é hinni
Már azt nem sokat bánom
Beszéllek. – de nem kérdezem
Azt milyennek itéled.
’S valyon tsendes vagy é, vagy nem,
Mikor beszéllek véled?
En eggy tsalfa szivtől, és te
Eggy Hivtöl fogsz meg válni:
Nem tudom előbb örömre
Mellyikünk fog találni?
Tudom, hogy olly hiv szerelmest
Nitzé tőbbé nem lelhet;
De más tsalfa Leanyt a’ rest.
Keresö is őlelhet.
| „Hálá a’ te Szédítésidnek, valahára megpihenek, oh Nitze: valahára eggy szerentsétlenhez kegyelmesek vóltak az Istenek. – Érzem, az ő Tőreiből, érzem hogy Lelkem ki fejtőzött: nem álmodok mostmár eggyszer, nem álmodok Szabadságot.
Megtsökkent hajdani Tüzem: és tsendes vagyok nyílván, mert én bennem nem talál Neheztelést, hogy elrejtse magát Ámor. – Nem változtatom többé Színemet, mikor a’ te Nevedet hallom: mikor szemlélem Ortzádat, többé nem vér az én Szívem.
Álmodom; de tégedet nem szemléllek szűntelen az én Álmaimban: felserkenek: és Te nem vagy az én legelső Gondolatom. – Messze tőled el megyek, ’s soha téged nem óhajtlak: Veled vagyok: és nékem se Gyötrelmet, se Gyönyörűséget nem tsinálsz.
A’ te Szépségedről beszéllek, ’s még sem érzem hogy gyengűlök: Az én Kínzásimra emlékezemmeg, és nem tudok neheztelni magamra. – Háborodott már nem vagyok, mikor közel jössz hozzám: az én Szerelem társammal magával tudok Rólad beszéllni.
Fordíts rám fínnyás Tekíntetet, beszéllj hozzám nyájas Ortzával: a’ te Megútálásod semmisem, és semmisem a’ te Szívességed: – Mert többé a’ szokott Hatalmat nem tartják rajtam azon Ajakak; azon Szemek többé nem tudják Útát e’ Szívnek.
Az, a’ mi most engem kedveltet, és nem tetszik, ha víg, vagy szomorú vagyok most, már többé nem a’ te Ajándékod, már nem a’ te Vétséged: – mert Nálad nélkűl tetszik Énnekem az Erdő, a’ Halom, a’ Rét: Minden kedvetlen, Szállás unalmas nékem tevéledis.
Hallgass rám, ha igazán szólok: mostis szép vagy Előttem, de nem a’ vagy Előttem, kinek mássa nintsen. – És (meg ne ütközz az Igazba) a’ te ékes Tekíntetedbe’ most látok valami Fogyatkozást, melly előttem Szépségnek tetszett.
Mikor a’ Nyílat eltörtem, (megvallom az én Szégyenemet) azt véltem, Szívemet töröm el, nékem Halálnak látszott. – De, a’ Jajokból, ki menni, a’ Magát elnyomva; nem látni a’ magát vissza nyerni kívánó, mind el tűrheti.
A’ Lépbe’, mellybe botlott, a’ Madárka ollykor Tollait ott hagyja, de Szabadságra jut. – Azután elvesztett Tollait kevés Napra megújjítja; vígyázóvá lesz a’ Veszedelem által, és többé meg nem ejteti magát.
Tudom, nem hiszed, hogy elaludt bennem a’ régi Tűz, minthogy olly sűrűnn mondom azt, minthogy hallgatni nem tudok. – Az a’ természeti Ingerlet, ösztönöz Engem Nitze a’ Beszédre, mellyért minden az ő által ment Veszedelmeiről beszéll.
Kegyetlen Bajtétele utánn, a’ Katona azáltal ment Haragokat így beszélli, az ő Sebeinek a’ Jeleit így mutogatja. – Igy mutogatja a’ megvídúlt Martalék, a’ ki a’ Tömlötzből kijött, a’ fene Lántzokat, mellyeket húzott némelly Nap?
Beszéllek; de beszéllésemmel tsak Magamnak ígyekezek eleget tenni: Beszéllek; de semmi gondom rá, hiszel é nékem. – Beszéllek; de nem kérdezem, valyon helyben hagyod-é az én Mondásimat, sem hogy tsendes vagy é Rólam beszéllvén.
Én elhagyok eggy állhatatlan, Te elvesztesz eggy igaz Szívet: nem tudom Közűlünk először ki fog megvigasztalódni. – Tudom, hogy eggy illyen hív Szerelmest nem fog többé találni Nitze; míg eggy más ámító Asszonyt könnyű találni. –
|