1794 A |
1796 B |
1802-1804/1805 C |
|---|---|---|
Nagy Méltóságú.
Vásonkői
Gróf Zichÿ Károlÿ Urnak
Sz. István’ Apostoli Király’ Rendje’
Nagy Keresztes Vitézének,
Felséges Tsászári és Apostoli Királyi Felség’
Kamarássának,
Valóságos Belső Státus’ Tanátsosának,
Magyar Ország’ Bírájának,
Tekíntetes Nemes Győr Vármegye’
Fő Ispánjának,
A’ Fels. K. Helytartó Tanáts’ Tanátsosának,
és Fels. K. Hét-személyi Tábla’ Bírájának,
’s a’ t.
Ő Excellentiájának.
ÉsNagy Méltóságú
Nagy Károlyi
Gróf Károlÿ Jó’sef Úrnak,
A’ Nagy-Károlyi, Erdődi, Bélteki,
Etsedi, Fűzéri, Radványi, Csongrádi, Megyeri,
Surányi Birtokok’ Őrőkős Urának,
A’ Felséges Tsászári és Apostoli Királyi Felség’
Kamarássának,
’s a’ t.
Mint a’ Tekíntetes Nemes Szathmár Várme-
gye’ instellálandó Fő Ispánjának,
Ő nagyságának.
A’ Nagy GRÓF KÁROLŸ JÓ’SEFET, ’s Isteni
Fényű Virtusait kezdem énekleni.
Legszentebb Igazság! hagydel az Égeket,
Szálljle, ’s ujjaiddal illesd ez Éneket!
’s Engedd, hogy a’ Kőltő’ vék’nyan szőtt Meséje
Lehessen ártatlan Fejed’ piperéje.
Mondd meg: a’ Ditsőség’ halmán’ KÁROLŸNAK
Mint adódott fényes Széke Atyjainak.
Tsak alig virágzott ifjúsággal képe,
Már az Érdem’ köves bértzére fellépe.
’s Követvén Ősinek ditső nyomdokait,
Botlás nélkűl járta darabos hantjait.
Bár a’ most serdűlni kezdő Áltzídesnek
Sokan sok akadályt ’s leseket keresnek:
De mégis, hogy útját emberűl megfussa,
Van eggy kézen fogva vivő Frónimussa.
A’ Gyönyörűségnek, melly a’ Virtust veszti,
Bádgyasztó karjai közé nem ereszti.
Tudván, hogy e’ tsalárd énekű Sírenek
Sok Nagyot halálos sírba temettenek.
Megvetvén hát ifjú szíve’ puha kényjét,
Mászkálja a’ Virtus’ és Érdem’ ösvényjét
’s Végre kimerített erővel, izzadtan
A’ meredek bértznek szélére felpattan.
Hol a’ Tiszteletnek űlvén hintajába
Az Érdemmel eggyütt megy ditső Várába.
Itt elkopott útas ruhájit leveti,
Bársony palástjába’ Hónor őltözteti.
Letörölvén izzadtt tseppjeit ujjával,
Éleszti az Égből szállt Ambróziával. –
Azután tsókokat ortzájára vetvén
Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén
Viszi a’ Ditsőség’ fényes Templomába,
Melly a’ Hegytetőnn fűgg az Ég’ szomszédjába’.
A’ Halhatatlanság’ pitvara, ’s mennyei
Éltűnknek itt nyílnak örök esztendei.
Itt a’ Ditsőségnek vezeti elébe
KÁROLŸT, ’s ajánlja Ősei’ rendébe.
Őseinek; a’ kik már a’ Ditsőségnek
Egén első fényű ragyogással égnek.
Kiknek már Neveik a’ Templom’ falába’
Mettzve tűndöklenek adamás táblába.
’s Lelkeik eggy fényes ködből font fellegnek
Szárnyain a’ többi Hérókkal lebegnek.
A’ JÓ’SEF’ Nevétis Ezek után vágja,
Hogy az Idő’ irígy foga meg ne rágja. –
Ekkor a’ Ditsőség’ Székébe űltette,
Isteni kezeit rá áldással tette.
Mennyei súgárral ragyogtatta szemét,
Melly világosabbá tégye nagy érdemét. – –
Végre a’ Templomból mindnyájan kijőnek,
Viszi karon fogva eggy laurus erdőnek,
Melly a gyémántokkal fénylő falak mellett
Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.
A’ Héróknak sírja eggy tsendes berekbe’
Szent borzadást öntött a’ néma Lélekbe.
A’ mint fekűvének itt a’ Hazafiak’
Örök áldására méltó KÁROLŸAK:
Tisztes hamvaikon’ borostyánok nőttek,
’s Felettek szentséges árnyékokat szőttek.
Mellyek a’ nékiek áldozó Hazának
Sóhajtásaitól gyengén susogának.
’s A’ bennek pihegő Ekhónak kebele
A’ sír felé bádgyadt hangal nyögdétsele. –
A’ Ditsőség eggyik laurusra felhága,
’s Róla eggy pár legszebb ágatskát levága.
Melly a’ fáról függő és ellenséges vért
Izzadó fegyverek’ vasához még nem ért.
Még most-is könnyekkel tsorgott ágatskája,
Mellyet sok Hazafi hullatott reája.
Meleg vólt még most-is a’ hív Magyaroktól
Levelére méllyen raggatott tsókoktól.
Ezt kötötte öszve, ’s a’ mindég mellette
Őrt álló ZICHŸNEK kezébe engedte.
Nem lévén senki-is Nála méltóbb erre,
Hogy laurust tehessen eggy Illyen Emberre.
Meglett: ’s ekkor eljött ZICHŸ KÁROLŸVAL,
A’ Haza’ sokféle rendű Fijaival. – –
Mellyet látván Pallás, a’ megkoszorúzott
GRÓFnak Múzsáival örömnótát húzott.
Kérvén térdhajtással annyi Grátziáját,
Hogy végye kedvesen vékony hederáját
Mellyet az örvendő Magyar Hélikonnak
Ártatlan Leányi tisztelettel fonnak.
’S Ámbár ékesíttse ditső borostyánja:
Ez is homlokait tsókolni kivánnja;
Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,
Mellyel eránta a’ Múzsák viseltetnek.
––––––––
Én-is itt a’ Hegy tövében,
Hol nem igen meredek;
NAGYSÁDNAK magam nevében
Apró violát szedek;
Es laurusához kaptsolva,
Bémutatom kéz’ tsókolva:
Végye tőlem kegyesen!
––––––––
Az élő nyelven tett köszöntés.
Eljöttetek hát, óh, Haza’ Nagyjai!
Ditső Személyek! a’ kiket a’ mai
Idők örömmel énekelnek
’s Glória’ Vára felé emelnek.
Nagy Nemzetűnknek Tsillaga, GRÓF ZICHŸ!
Dítséretinknek érdeme tsak kitsi’:
Es így talám homályosítjuk,
Majd ha Nagy Erdemidet nagyítjuk.
Nagy GRÓF, Ditső Vér, KÁROLŸ! Nagy Nemed’
Nagyobbra fogja vinni Nagy Érdemed:
Mi hát, kik e’ kis vőlgybe’ űlűnk,
Mélly özönébe nem-is merűlünk.
Köszönni még-is Tiszteletűnk vezet,
Tsókolni légyen hát szabad e’ Kezet!
Hadd zengjen illyen szíves Ének
A’ Magyarok kegyes Istenének:
Ditső Hazánknak Nagyjai, Éljetek!
Járjék az Érdem’ Istene Véletek,
A’ Virtus értz bástyája légyen
’s Több Koszorút Fejetekre tégyen.
Múzsánk’ vegyétek Isteni szárny alá,
Ezt már sok árva Múzsa tapasztalá;
Hogy védjen illy hatalmas Aegis’
Béfedezése alatt az Ég-is!
Az énekek.
Phoebus
a’ Hónortól, Pallástól, és Hírtől kísértetve
a’ MÚZSÁKHOZ.
Phoebus.
Múzsák! ’kik a zőld Tempében
Múlattok a’ Hegy’ tövében,
Jertek vígan énekelő
Lanttal elő!
Kezdjetek újj éneket,
A’ most jött Fő Rendeket
Vélek tisztelvén.
Múzsák.
Óh, mi nem hallottuk még
Melly Méltóságos Vendég :/:
Peng ittenn a’ Hír’ nyelvén’? :/:
Phoebus.
Itt Országunk’ Fő Bírája,
Kit méltán tisztel Hazája,
Eljött Hazánk’ Nagyjaival,
’s KÁROLŸVAL.
Múzsák.
GRÓF ZICHŸT, GRÓF KÁROLŸT,
A’ Thémis Apostolit
Látja Pallásunk.
Phoebus.
Tiszteljétek énekkel!
Múzsák.
Ekhózzon hát Nevekkel :/:
Örvendező Szállásunk! :/:
Phoebus.
Nohát hárfátok’
Ha leraktátok,
Szedjétek kezetekbe.
Tágúlt húrjait
Hangoztassa itt
E’ kies berekbe’.
Mondjatok mindnyájan tátott
Torokkal hangos Vívátot,
’s E’ két Méltóság’ Nevének
Zengjen Pinduson az Ének.
Múzsák.
Éljen ZICHŸVEL
’s Kísérőivel
Éljen KÁROLŸNK, éljen!
Mi térd’ hajolva
És kéz’ tsókolva
Mind tiszteljűk méllyen.
Azt kívánja e’ Vívátunk,
Mellyet az Égre botsátunk,
Azt kívánja Debrecennel,
Azt Nemzetűnkben mindennel:
Hogy sok időkig,
Sok esztendőkig
Tartsa meg őket az Ég!
Mert mindnyájának
Szíve Hazának
Szeretetivel ég.
Phoebus.
Rekesszük mindnyájunkat NAGYSÁGOK’ kegyes Szívébe.
Múzsák.
Rekesztjük mindnyájunkat NAGYSÁGTOK’ kegyes Szívébe!
Elesztgessen bennűnket annak szeretetivel.
Phoebus.
Óh, ne vessen el!
Múzsák.
Óh, ne vessen el!
Phoebus.
Fedje Pindusunkat!
Múzsák.
Fedje Pindusunkat!
NAGYSÁGTOKNAK szenteljük fel mindnyájunkat.
| El jöttetek hát, óh HAZA’ NAGYJAI,
Ditső Személyek! – TIK, kiket a’ mai
Idők örömmel énekelnek,
’S Glória’ vára felé emelnek! –
NAGYSÁGTOK’ élő Érdemi mind nagyok,
De én tsak eggy kis Múzsa-leány vagyok:
És így talám homályosítnám
Majd ha nagy Érdemitek’ nagyítnám.
Elég tsudálnom Bennetek a’ Nemet.
’S ezt díszesítő százszeres Érdemet:
Én hát, ki e’ kis vőlgybe űlök,
Mélly özönébe nem is merűlök.
TI a’ nagy Árpád’ nagy Maradékai,
Nagy Nemzetünknek légyetek Atyjai!
Hadd zengjen illyen szíves Ének
A’ Magyarok’ kegyes Istenének:
Ditső Hazánknak RENDEI éljetek,
Lakjék az Érdem’ Lelke Közöttetek;
Hogy a’ Ditsőség szárnyra végyen,
’S több koszorút Fejetekre tégyen!”
Így zengedez már a’ Duna’ partja is,
Illy hanggal ekhóz Karpatus’ alja is:
Én is tehát Pindus’ tövében
Lantolok illy Haza’ innepében.
’S bár Tempe’ vőlgyén még fiatal vagyok,
Hárfám’ erőtlen húrjai sem nagyok,
Hogy ennyi HÉRÓST énekeljen,
’S illy NAGYOK’ Érdemivel be teljen:
Még is hogy ezzel tiszteletet tegyek,
NAGYSÁGTOK’ áldott Szárnya alá megyek;
Hadd mentsen illy hatalmas Aegis’
Béfedezése alatt az Ég is.
| (Elmondták, és elénekelték N. Mélt. Vázsonkövi Gróf Zitsy Károly Ő Excellentziája, és Mélt. Nagy-Károlyi Gróf Károlyi Jó’sef Ő Nagysága ’s a’ több jelenlévő Uraságok előtt a’ Debretzeni Poéták 1794. eszt. Júliusnak 5dik napján; midőn Ő Excellentziája Gróf Károlyinak a’ Szathmári Fő-Ispánságba lejendő béiktatására Debretzenen keresztűl útazván véle s több Uraságokkal a’ Ref. Collegiumot meglátogatni méltóztatta.)
I. Ének.
Fébus. Múzsák! kik a’ hegy’ tövében,
Múlattok a’ zőld Tempében,
Jertek vígan énekelő
Lanttal elő.
Kezdjetek új éneket,
A’ most jött Főrendeket
Vélek tisztelvén.
Múzsák. Óh mi nem hallottuk még,
Melly méltóságos Vendég
Peng itten a’ hír’ nyelvén?
Fébus. Itt’ Országunk’ Főbírája,
Kit méltán tisztel Hazája;
Eljött Hazánk’ Nagyjaival
’S KÁROLYIVAL.
Múzsák. Gróf ZICSIT, Gróf KÁROLIT,
A’ Thémis’ Apostolit
Látja Pallásunk.
Fébus. Tiszteljétek énekkel.
Múzsák. Ekhózzon hát nevekkel
Örvendező szállásunk.
II. Ének.
Fébus. Nohát hárfátok’
Ha leraktátok,
Szedjétek kezetekbe,
Tágúltt húrjait
Hangoztassa itt’
E’ kies berekbe’.
Mondjatok mindnyájan tátott
Torokkal hangos vívátot;
E’ két Méltóság’ Nevének
Zengjen Pinduson az Ének.
Múzsák. Éljen ZICSIVEL,
’S kísérőivel
Éljen KÁROLY, éljen!
Mi térdhajólva
És kéztsókolva
Mind tiszteljük méllyen,
Azt kívánja e’ Vívátunk,
Mellyet az Égre botsátunk,
Azt kívánja Debretzennel
Azt Nemzetünkben mindennel:
Hogy sok időkig,
Sok esztendőkig
Tartsa meg őket az Ég:
Mert mindnyájának
Szíve Hazának
Szeretetivel ég.
BESZÉD.
GRÓF KÁROLYI JÓ’SEF lesz az én énekem.
Vajha elég erőm volna hozzá nekem!
Legszentebb Igasság hagyd el az egeket;
Szálly le ’s újjaiddal illesd ez éneket.
’S engedd hogy a’ Kőltő’ vék’nyan szőtt meséje
Lehessen ártatlan fejed’ piperéje,
Mond meg a’ ditsősség halmán KÁROLYINAK
Mint adódott fényes széke Atyjainak:
Tsak alig virágzott Ifjúsággal képe,
Már az Érdem’ köves bértzére fellépe.
’S követvén Ősinek ditső nyomdokait,
Botlás nélkűl járta darabos hantjait.
Mint mikor az Ifjú Alkmene’ fijának
Edonís’ Nimfái leseket hányának,
Hogy a’ Virtus útját emberűl megfussa,
Vólt egy kézen fogva vívő Tronimussa,
Ki a’ gyönyörűség mellől elvezette,
’S bádgyasztó karjai közzűl kifejtette;
Tudván, hogy e’ tsalárd énekű Sírenek
Sok Nagyot halálos sírba temettenek:
Úgy ez ifjú Grófot első Virágjába
A’ Virtus vezette Elei’ útjába,
Hol félre kerűlvén a’ Puhák’ táborát
Követte Attyait ’s oktató Mentorát.
Megvetvén hát ifjú szíve’ puha kényjét,
Mászkálja a’ Virtus’ és Érdem’ ösvényjét:
’S végre kimerített erővel, izzadtan
A’ meredek bértznek szélére felpattan:
Hol a’ Tiszteletnek űlvén hintajába
Az Érdemmel együtt megy ditső várába,
Ki elkopott útas ruháit leveti,
Bársony Palástjába talpig őltözteti,
Letörli izzadó tsepjeit újjával,
Éleszti az Égből szált Ámbróziával;
Azután tsókokat ortzájára vetvén
Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén
Viszi a’ Ditsősség’ fényes templomába,
Melly a’ hegytetőn áll az ég’ szomszédjába’.
Itt a’ Ditsősségnek vezeti elébe
’S ajánlja boldogúlt Ösei’ rendébe,
Öseinek, a’ kik már a’ Ditsősségnek
Egén első fényű ragyogással égnek,
Kiknek már Neveik a’ templom’ falában
Metzve tündöklenek adamás táblában.
’S lelkeik egy fényes ködből font fellegnek
Szárnyain a’ többi Hérókkal lebegnek.
Jó’sefnek nevét is ezek után vágja
Hogy az idő’ irigy foga meg ne rágja.
Magát a’ Ditsősség’ székébe ülteti,
Isteni kezeit rá áldással veti,
Mennyei súgárral ragyogtatta szemét,
Melly világosabbá tégye Nagy Érdemét – –
Ekkor a’ templomból kihozván fényesen,
Egy babérerdőnek viszi egyenesen,
Melly a’ gyémántokkal fénylő falak mellett
Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.
A’ Héróknak sírjok e’ tsendes erdőbe
Szent borzadást önt a’ néma szemlélőbe.
A’ mint feküvének itt a’ Hazafiak’
Örök áldására méltó KAROLYINAK:
Tisztelt hamvaikon borostyánok nőttek,
’S felettek szentséges árnyékokat szőttek,
Mellyek a’ nékiek áldozó Hazának
Sóhajtásaitól gyengén susogának,
’S a’ bennek pihegő Ekhónak kebele
A’ sír felé bádgyadt hangal nyögdétsele.
A’ Ditsősség edgyik babérra felhága,
’S róla egy pár legszebb ágatskát levága,
Melly a’ fáról függő, és ellenséges vért
Izzadó fegyverek’ vasához még nem ért.
Még most is könnyekkel tsorgott ágatskája,
Mellyet sok Hazafi hullatott reája:
Meleg vólt még most is a’ hív Magyaroktól,
Levelére méllyen raggatott tsókoktól.
Ezt kötötte öszve; ’s a’ mindég mellette
Őrtálló ZICSINEK kezébe engedte;
Nem lévén senki is Nálla méltóbb erre,
Hogy koszorút tégyen egy illyen Emberre.
Meglett; ’s ekkor eljött ZICSÍ, KÁROLIVAL
’S a’ Haza’ sokféle rendű Fiaival:
Mellyet látván Pallás, a’ megkoszorúzott
GRÓFNAK Múzsáival örömnótát húzott.
Kérvén térdhajtással annyi grátziáját,
Hogy végye kedvesen vékony hederáját,
Mellyet az örvendő magyar Helikonnak
Ártatlan Leányi tisztelettel fonnak.
’S ámbár ékesíttse ditső borostyánja,
Ez is homlokait tsókolni kívánja;
Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,
Mellyel eránta a’ Múzsák viseltetnek.
III. É n e k.
Fébus. Rekesszük mindnyájunkat NAGYSÁGOK’ kegyes Szívébe.
Múzsák. Rekesztjük mindnyájunkat NAGYSÁGOK’ kegyes Szívébe.
Élesztgessen bennünket annak szeretetivel.
Fébus. Óh ne vessen el!
Múzsák. Óh ne vessen el!
Fébus. Fedje Pindusunkat!
Mindnyájan. NAGYSÁGTOKNAK szenteljük fel mindnyájunkat.
|