1796 |
1793–1794 |
|---|---|
Ertelek én szivem jól!
’S tudom e’ dobogás.
Azon tett zokogás:
Hogy szerettz magad.
Ah, halgass fajdalmidról!
Ah, türd el kinaidat!
Halgass! indulatimat
El ne árujjad! –
De mit? – hát halgatva emésztődjunk mindég?
Ah, nem – a mérőkőn segit Amor ’s az ég.
Tudja az én kintsem hogy én meg szerettem;
És azt töllem tudja – én meg jelentettem. –
Meg mondom hogy tüzem szemeit vádojja
Hogy a’ könyörülést a’ természet szojja
Meg mondom – – – A’ kevéj hát ha meg neheztel? –
Hát ha ki vér? – ’s kemény szitókkal ereszt el.
Oh Egek! mondani akarom is, nem is
Hogy én ott szeretem – Ah ime felem is! –
Tsendes kis Zefiretske.
Ha rád talál ama szépetske.
Mondjad hogy sohajtás vagy.
De meg ne mond kié?
Tiszta kis Tsermellyetske
Ha ö elödbe akad.
Sirásnak mond magad.
De meg ne vald vized illy nagy
Vizze mi szem tevé. –
| Mit akarsz, én Szívem? Mi támasztja fel te benned azon eddig nem esmért zűrzavarokat? Most kiszélesíted magadat, és az én szoros Kebelém nem elégséges tégedet egészenn béfogni: Most öszveszorítod magadat, és nem talál[l]ak meg tégedet a’ Kebelembenn. Most fázol, most égsz, most a’ Lángnak és a’ Fagynak tsudállatosann eggyesedett extremum Effectumit tapasztalod. De mit akarsz? Kínlódol, vagy örűlsz? Mersz, vagy félsz? Ah, azt tudom, emlékezem arra a’ Napra, arra a’ Szempillantásra, mellybenn én vígyázatlan láttam eggy kellemetes Szembenn szikrázni azt a’ Fáklyát, mellyről most meggyúladtam. Ah, valóba nagyonn tudom azt. Én Szívem, értelek tégedet.
„Értelek tégedet, igenis, én Szívem. Illy nagy Dobogással tudom, hogy panaszkodol, hogy szerető vagy.
Ah, hallgasd el a’ te Fájdalmadat: ah, tűrd el a’ te Kínodat: Hallgasd el azt: és elne árúld az én Indúlatimat.”
De mit! Hallgatva lankadnod így kellene mindég? Ah nem; a’ merőknek kedvez Ámor. Tudja meg az én Kintsem, hogy én őtet szeretem. És azt tudja meg én tőlem. Megfogom mondani, hogy az ő Szemei bűnösök az én Mérészségembe: hogy a’ Természetnek a’ Törvénye kérni Szánakozást: Megfogom mondani – – – De ha a’ kevély megharagszik rám? És ha engem elűz? Óh Istenek! Akarnám megmondani néki, hogy én őtet szeretem: és nem akarnám.
„Tsendes Zeffiretske, ha megtalálod azt a’ kedves Tárgyat, mondd meg néki, hogy sóhajtás vagy; de meg ne mondd néki Kié.
Tiszta Patakotska, ha valamikor elébe vetődöl néki; mondd meg néki, hogy Sírás vagy. De nem mondd meg néki, mitsoda szem nevelt téged meg ennyire.” –
|