1794 B |
1795 C |
|---|---|
Oh, ne háborodj meg, óh Nitze! előttem
Ne reszkess, ne borzadj! – én nem azért jöttem,
Hogy újra szerelmes szókkal terheljelek,
Néked az nem tettzik: ne félj! nem sértelek.
Nézd, mint borítja el eggy felhő az Eget!
Látd, ez eggy váratlan szélvészszel fenyeget!
Ha akolra készűlsz verni nyájatskádat:
Egyedűl én jöttem segélni munkádat. –
Óh! tehát ne rettegj! – nézz fel! – nézz tsak erre!
Lásd, miként setétűl bé az Ég eggyszerre. –
Nézd ezt a’ mormolva zúgó forgószelet,
Mint veri fel a’ port, ’s az elszórt levelet! –
A’ megborzadt berkek’ rettentő morgása,
A’ madarak’ szerteszéllyel kóválygása,
E’ vígályos tseppek, mellyek ránk hullanak:
A’ veszélynek, Nitze! postái vóltanak.
Hát nem mondtam é meg, óh Nítze! ezt régen? –
Imé! – már villámlik – már dörög az Égen!
Mit tsinálsz? – fogadj szót! – jer! – már hová mehetsz? –
Nints idő! – nyájaddal már semmit sem tehetsz.
E’ kősziklák alá jer, öblösek ezek,
Pihend ki magadat! – Én te Veled leszek!
De te reszketsz, óh, én Kedves Kintsem!
De te dobogsz, szívem! még is:
Ne félj! ím itt vagyok én is, –
’s Szerelmet nem beszéllek.
Míg villámlik, míg a’ menykő hull:
Veled leszek, szerelmes Nítze!
’s Ha az Ég újra fel tisztúl:
Hál’adatlan Nítze! én el megyek. –
Űlj le! legyél tsendes és bátor lélekkel!
Itt e’ kő: ne gondolj semmi szélveszekkel.
Ennek öblét semmi villám meg nem hatja,
Soha semmi menykő által nem szaggatja.
Ezt eggy sűrű laurus erdő árnyékozza,
Melly az Ég’ haragját körűl határozza.
Űlj, én szép bálványom! űlj le, és pihenj meg! –
Bátorítlak! – – mégis szíved szorúl, ’s remeg;
És ha tőled futni akarok: kezemet
Kezed közé fonva tartóztatsz engemet. –
A’ le rohanó Ég vívik a’ szelekkel:
Ne essél kétségbe, ne félj, – nem megyek el.
Illy víg Napját szívem mindég óhajtozta:
De ezt ijjedésed – ’s nem szerelmed hozta. – –
Ah! ne tsalogasd, ne, óh Nítze! szívemet; –
Ki tudja? tám mindég szerettél engemet?
A’ te keménységed meg vetni nem akart,
’s Ezen ijedésed tám szerelmet takart? – –
Szóljál – no, mit mondasz? – no, hát? hát, nem igaz,
A’ mit én mondottam? – – te nem felelsz! – mi az? –
Le sütöd szemérmes ortzádat mellettem –
Pirúlsz – mosolyodol. – Értettem, értettem! –
Ne szólj, én reményem! – e’ pirúlásodból
És nevetésedből szíved eléggé szól. –
És ím a’ szélveszek közt
Találtam tsendességre:
Ah, többé Napfény az égre
Ne készűljön derűlni! –
Ez nekem minden Napok
Között legtisztább napom:
Élni így óhajtok,
Így óhajtok halni! –
| Óh ne háborodj meg, szép Nitze! előttem
Ne reszkess, ne borzadj! – én nem azért jöttem,
Hogy újra szerelmes Szókkal terhellyelek,
Néked az nem tetszik: ne félly! nem sértelek.
Nézd mint borítja el eggy Felhő az Eget!
Lásd; ez eggy iszonyú Szélvésszel fenyeget!
Ha Akolra készűlsz verni Nyájatskádat:
Imé én eljöttem segélni Munkádat. –
Óh! tehát ne rettegj! – néz’ fel! néz’ tsak erre!
Lásdd, miként setétűl bé az Ég eggyszerre. –
Nézd ezt a’ süvőltve zúgó Forgószelet
Mint veri fel a’ Port, ’s az elszórtt Levelet!
A’ megborzadtt Berkek’ rettentő Zúgása,
A’ Madarak’ szerteszéllyel Kóválygása,
E’ vigályos Tseppek, mellyek ránk szemzenek
Sebessen repülő Veszélyt jelentenek. –
Hát nem mondtam é meg, óh Nitze! ezt régen?
Imé! – már villámlik – már dörög az Égen!
Mit tsinálsz? fogadj Szót! – jer! – már hová mehetsz.
Nints Idő! – Nyájaddal már semmit sem tehetsz.
E’ Kősziklák alá jer, öblösök ezek,
Pihend ki magadat! – én te veled leszek.
De te reszketsz, óh én kedves Kíntsem!
Óh mint dobog Szíved, még – is, –
Ne félly! im itt vagyok én is,
’S Szerelmet nem beszéllek.
Míg villámlik, míg a’ Mennykő húll,
Veled leszek szerelmes Nitze!
’S ha az Ég újra feltisztúl:
Háladatlan Nitze! én elmegyek. –
Ülly le! legyél tsendes és bátor Lélekkel
Itt e’ Kő: ne gondolly semmi Szélveszekkel.
Ennek Öblét semmi Villám meg nem hattya,
Soha semmi Mennykő által nem szaggattya
Ezt eggy sűrű Lauruserdő árnyékozza,
Melly az Ég’ Haragját körűlhatározza.
Űlly le szép Bálványom! űlly le és pihenny meg!
Bátorítlak!... még is szíved szorúl ’s remeg;
És ha tőled futni akarok, Kezemet
Kezed közzé fonva tartóztatsz engemet. –
A’ lerohanó Ég vívik a’ Szelekkel:
Ne essél Kétségbe, ne félly – nem megyek el.
Illy víg Napját Szívem mindég óhajtozta:
De ezt Ijjedésed – ’s nem Szerelmed hozta. –
Áh! ne tsalogasdd ne, óh Nitze! Szívemet.
Ki tudja, tán mindég szerettél engemet?
A’ te érző Szíved megvetni nem akartt,
’S ezen Ijjedésed tán Szerelmet takartt!
Szóllyál – no mit mondasz? kérlek! hát nem igaz,
A’ mit állítottam – te nem felelsz: mi az?
Le sütöd szemérmes Szemeid’ mellettem,
Pirúlsz – mosolyodol – óh érzesz érettem.
Ne szólly Eggyetlenem! e’ Pirúlásodbol,
’S Háborodásodból Szíved eléggé szóll. –
És im a’ Szélvészek köztt
Találtam Tsendességre!
Ah! többé Napfény az Égre,
Ne készűllyön derűlni! –
Ez nékem minden Napok
Között, legtisztább Napom
Élni így óhajtok,
Így óhajtok halni! –
|