1794 A |
1794/1802 előtt A |
1794/1802 előtt. A |
1795 B |
1796 C |
1796 D |
1796/? D |
|---|---|---|---|---|---|---|
[A vers eleje hiányzik, l. a társszövegforrást.]
[…]
Ti pedig, szemeim, ti ide vígyázzátok,
Mit akar ott a’ ti ígéző Nimfátok?
Ni, ni, ruháit le vetette,
’s A’ rozsa’ tövére tette. –
Maga indúl: – most már, most nézzetek!
A’ Nézés’ Istene légyen véletek!
Ahol megy! – – ah melly Isteni képnek kell lenni,
Melly hátúlról is ennyi Grátziákkal kezd jelenni? –
Ah, bár láthatnátok, melly szép
A’ halhatatlan Kép? –
Ah fordúlj erre szép Istenné – – –
Egek! – mi tsuda? – ah, szemeim! mit lát[t]ok? –
Mint reszkettek? –
Mint meredtek? –
Mint fel lobbanátok? –
Már ki pattannátok,
’s Tán golyóbiskátok’
A’ nézés tövéből ki venné? –
Ah, mit látok? – irgalmas Egek! –
Az én Kintsem! – – alig pihegek! –
Vissza fordúlt az én Galambom, – vissza nézett! –
’s Szememet, Szívemet, Lelkemet, mindent meg igézett.
Az én Kedvesem fut amott! –
Ah, mint dobog szívem belől! –
Ah, mint olvadok minden felől! –
Isten! – Egek! – Jaj el fogyok! –
Ne hagyjatok! – mindjárt le rogyok! –
Az én Kedvesem fut amott! –
Ah, őtet – őtet láttam ott! –
Ahol megy! – ah! mit látok? – – mezítelen! –
Irígylem e’ Vidékeknek ezt:
Hogy látják, a’ mi engem öl ’s éleszt, –
’s Szerelem társimmá lesznek illy hirtelen. –
De tsalódom! – ti láttok testén
Valamelly leplet, – – de, melly ritka
Az a’ fedél, melly alatt van szívem’ kies titka,
’s Melly lebeg mez’telen Évám’ Édenén! –
E’ tsalódás játszódtat é titeket,
Vagy tsak ugyan látjátok ezeket?
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak
Fényes szárai,
Márvány tzombjai,
A’ mellyeket fő hajtva,
És utánna sóhajtva
Tsókolnak magok
A’ szép Virágok.
Vajha én most, vajha Virág lennék!
Én is illyen Komplimentet tennék. –
Nézd, a’ vékony patyolat’
Vígály felhője alatt
A’ szerelmes Zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e’ játtzi seregnek!
Némellyik szép lábára tekergőzik,
Eggyik kies mellye alá rejtözik,
Másik márvány óldalára könyököl:
Ah, a’ szerelemféltés, ah, majd meg öl!
Vajha én most, vajha Zefir lennék!
Én is a’ leg szebbik helyre mennék. –
De, látjátok! már a’ Patakba lépett,
Melly kettőssé teszi ezt a’ gyönyörű képet.
A’ hízelkedő habok hozzá tódúlnak,
’s Farkok’ tsóválva lábához simúlnak.
Vetélkednek, az első mellyik légyen,
Melly néki udvarlást tsókolással tégyen?
Már szárait,
Már térdeit,
Már tzombjait,
Tzombtöveit
Nyelik el a’ fajtalan habok. –
Ah, távozzatok, otsmány habok! –
Ha fellyebb viszitek vizeteket:
Menten öszve tördellek benneteket. –
Ah! már meg öltetek! –
Szerelem társsá lettetek. –
Ah, már alig látom szép melyét! –
Ah! mint nyalogatják nyúgodalmam helyét! –
Vajha én most, vajha eggy hab lennék:
Én is szerelmes testén pihennék! –
| Ni ni Szemeim ide nézzetek
Ni e kis rosa bokor hírtelen
Mint meg rezzent amott a víz szélen
Ni ni Szemeim ide nezzetek
Ni mint össze verődtenek
Levelei s ágai
Tovisse s virágai
Ni mind meg billegtenek
___
Fel tzifrázott kevély virágának
Bibor pompái széllyel szóródának
Némellyik le esve el terűlt a dudvák szárain
Némellyek úsznak az itt lengő
És jádzadozva kerengő
Zefirek szárnyain
___
Nini vigyázzatok
De fényetek rezeg pislogva
Hol össze vonúl hol ki düllyed
Most repes víg pattanással forogva
Majd rettenve komor gödribe süllyed
Tán Istent láttatok
Ne zárjátok bé ablaktok[…]
Ott nem haragos Istenség látszik
Ne féljetek ott eggy szép Nimfa jádzik
Nyissátok meg ablaktokat
A rósakon által fénylenek
Sokkal szebb rosái.
Pirosló ortzái
Mellyek titeket meg igéztenek
Ah boldog rosa fa
Be nyájas Ni[m]fa
Nyugszik alatta árnyekodnak
Ah végy be engem eggyik ágadnak
Ti pedig szemeim ti lesve vigyázzátok
Mit akar ott a ti igéző Nimfátok
Ni ni ruháit le vetette
S a rosa tövére tette
Maga indúl – most már most nézzetek
A nézés Istene legyen veletek
Ahol megy – ah melly Isteni képnek kell lenni
Melly hátulról is annyi grátziákkal kezd jelenni
Ah bár lathatnátok melly szép
A halhatatlan kép
Ah fordúlj erre szép Istenné
[…] ah szemeim mit láttok
Mint reszkettek
Mint meredtek
Mint fel lobbanátok
s Tán golyobiskátok’
A nézés töviből ki venné
Ah mit látok? – irgalmas Egek
Az én kintsem! alig pihegek
Vissza nézett az én galambom visszanézett
S szememet szivemet, lelkemet mindent meg igézett
Az én kedvesem fut amott
Ah mint dobog szivem belől
Ah mint olvadok minden felől
Isten Egek jaj el fogyok
Ne hagyjatok mindjárt le rogyok
Az én kedvesem fut amott
Ah őtet őtet láttam ott
Ahol megy. ah mit látok! mezitelen
Irigylem e vidékeknek ezt
Hogy látják a mi engem öl s éleszt
S szerelem társimmá lésznek illy hírtelen
De tsalodom ti láttok testén
Valamely leplet, de melly ritka
Az a fedél melly alatt van szivem kies titka
s Melly lebeg mez’telen Evám Edenén
E tsalódás játzodhat é titeket
Vagy tsak ugyan látjátok ezeket.
Miként pirosolnak.
Mikor meg hajolnak
Márvány tzombjai.
A mellyeket fő hajtva
És utánna sohajtva.
Csokolnak magok
A szép virágok.
Vajha én most vajha virág lennék.
Én is illyen Complimentet tennék.
___
Nézd a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
A szerelmes Zefirek mint enyelegnek
Jaj mint irigylem ezt e játzi seregnek
Nemellyik szép lábára tekergőzik
Másik kies mellye alá rejtőzik
Másik Márvány oldalára könyökől
Ah a szerelem féltés ah majd meg ől
Vajha én most vajha Zefir lennék
Én is a leg szebbik helyre mennék
De látjátok már a patakba lépett
Melly kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet
A hizelkedő habok hozzá mint todúlnak
s Farkok tsoválva lábához simúlnak
Vetekednek az első mellyik legyen
Melly neki udvarlást tsokolással tégyen
Már szárait
Már térdeit
Már tzombjait
Tzomb töveit
Nyelik el a fajtalon habok
Ah távozzatok otsmány habok
Ha fellyebb viszitek vizetek
Menten össze tördellek benneteket
Ah már meg öltetek
Szerelem társsá lettetek
Ah már alig látom szép mejjét
Ah mint nyalogatják nyugodalmam helyét
Vajha én most vajha egy hab lennék
Én is szerelmes testénn pihennék
| Ne feljetek ott egy szép Nymfa játszik
Nyissátok meg ablaktokat
A Rozsakon által fénylenek
Sokkal szebb rósái.
Pirosló ortzai
Mellyek titeket meg igéztenek
Ah boldog rósa-fa
Be nyajjas Nymfa
Nyugszik alatta árnyekodnak
Ah végy bé engem edjik ágadnak
Ti pedig szemeim lesve vigyázzatok
Mit akar ott a ti igéző Nymfátok
Ni ni ruhait le vetette
A Rósa tovére tette
Maga indul most mar nézzetek
A nezes Istene legyen veletek
Ahol megy ah melly Isteni képnek kell lenni
Melly hátul is ennyi gratiakkal kezd jelenni
Ambár láthatnátok melly szép
A halhatatlan kép
Ah fordulj erre szép Istenné
Egek! mitsoda ah szemeim mit látok
Mit reszkedtek mint meredtek
Mint fel lobbanátok
S tán gojobiskátok
A nézés tőviből ki venne
A mit látok irgalmas Egek
Ah én kintsem, alig pihegek
Viszsza nézett az én Galambom vissza nézett
Szememet szivemet lelkemet mindent meg igézett
Az én kedvesem fut amott
Ah mint dobog szivem belől
Ah mint olvadok minden felől
Isten Egek jaj el fogyok
Ne hadjatok mindjárt le rogyok
Az én kedvesem fut amott
Ah őtet, őtet látom ott
Ahol megy ah mit látok? mezitelen
Irigylem e vidéknek ezt
Hogy látják a mi engem ől s éleszt
S szerelem Társaimmá lesznek illy hirtelen
De tsalodom ti láttok testén
Valamelly leplet de melly ritka
Melly lebeg mezitelen Evám Edenén
E csalodás játszottat é titeket
Vagy tsak ugyan látjátok ezeket
Miként pirosolnak
Mikor meg hajolnak
Fényes szárai
Márvány tzombjai
A’ mellyeket fő hajtva
És utánna sohajtva
Tsokolnak magok
A szép virágok
Vajha én most vajha virág lennék
Én is illyen complimentet tennék.
Nézd e vékony patyolat
Vigáj felhöje alatt.
A’ szerelmes Zefirek mint enyelegnek
Ah ezt mint irigylem e játszi seregnek
Nemelyik szép lábára tekergodzik
Másik kies mejje alá rejtődzik
Masik márvány óldalára könyőkől
Ah a szerelem féltés malyd meg ől
Vajha én most vajha Zefir lennék
Én is a leg szebbik hejre mennék
De látjátok már a patakba lépett
Mely kettössé teszi ezt a gyonyőrű képet
A hizelkedö habok hozzá hogy tódulnak
S farkok tsoválva lábához simulnak
Vetélkednek az első mejik legyen
Mely néki udvarlást csokolással tégyen
Már szárait már terdeit
Már tzombjait tzombtőveit
Nyelik el a fajtalon habok
A távozzatok otsmány habok
Ha fejjebb viszitek vizeteket
Menten őszve tördellek benneteket
A már meg őltetek
Szerelem társá lettetek
Ah már alig látom szép mejjét
Ah mint nyalogatják nyugodalmam hejjét
Vajha én most vajha egy hab lennék
En is szerelmes testén pihennék.
| Ni Ni Szemeim ide nézzetek
Ni ekis rosa bokor hirtelen
Mint meg rezzent ott a viz szélen
Ni Ni Szemeim ide nézzetek
Fel tzifrázott kevéj virágának
Bibor pompáji el szorodának
Némellyik le esve el terűlt a dudvák szárain
Nemellyek usznak az itt Lengő
És jádszodozo kerengő
Zefirek szárnyain
Nini vigyázzatok
De fenyetek rezeg pislogva
Hol öszve vonul hol ki dűjjed
Most repes vig pattanással forogva
Majd rettegve komor gödreibe süjjed
Tán Istent Láttatok
Nyissátok meg ablaktokat
Ott nem haragos Isten láttzik
Ne féllyetek ott egy szép Nimfa játtzik
Nyissátok meg ablaktokat
A Rosákon által fénylenek
Sokkal s[z]ebb rosái
Piroslo ortzáji
Mellyek titeket meg igéztenek
Ah boldog Rosa fa
Be nyájas Nimfa
Nyukszik a latta árnyekodnak
Ah végy be engem egyik ágadnak
Ni, ni, ruháit le-vetette,
A’ rózsa’ tövére tette:
Maga indúl: most már, most nézzetek,
A’ Nézés Istene légyen véletek!
Ah, melly Isteni képnek kell lenni,
Melly hátúlról is ennyi grátziákkal kezd jelenni
Ah fordúlj erre szép Istenné!
Egek! mi tsuda? ah, szemeim! mit látok?
Mint reszkettek,
Mint meredtek,
Mint fel lobbanátok,
Már ki pattannátok,
’s Tán golyóbiskátok’
– A’ nézés tövéből kivenné?
Ah, mit látok, irgalmas Egek!
Az én Kintsem – – – alig pihegek. –
Vissza nézett az én galambom, vissza nézett,
’s Szememet, Szívemet, Lelkemet, mindent megigézett.
Az én Kedvesem megy amott, – –
Ah, mint langal szívem belől,
Ah, mint olvadok minden felől,
Isten, Egek! jaj elfogyok,
Ne hagyjatok, mindjárt lerogyok! –
Az én Kedvesem fut amott,
Ah, őtet, őtet láttam ott.
Ő az, de, ah, mit látok? – mezítelen!
Irígylem e’ Vidékeknek ezt,
Hogy látják, a’ mi engem öl ’s éleszt,
’s Szerelemtársimmá lesznek illy hírtelen.
De tsalódom, ti láttok testén
Valamelly leplet, de melly ritka
Az a’ fedél, melly alatt van szívem’ kies titka
’s Melly lebeg mez’telen Évám’ Édenén.
E’ tsalódás játszódtat e’ titeket,
Vagy tsak ugyan látjátok ezeket:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány tzombjai,
A’ mellyeket főhajtva,
És utánna sohajtva
Tsokolnak magok
A’ szép Virágok.
Vajha én most, vajha Virág lennék,
Énis illyen Complimentet tennék! –
Nézd a’ vékony patyolat’
Vígály felhője alatt,
A’ Szerelmes Zefirek mint enyelegnek, –
Ah, ezt mint irígylem e’ játszi seregnek!
Némellyik szép lábára tekergődzik,
Eggyik kies mellye alá rejtődzik,
Másik márvány oldalára könyököl,
Ah, a’ szerelemféltés, ah, majd megöl!
Vajha én most, vajha Zefir lennék,
Énis a’ legszebbik helyre mennék!
Nézd már a’ kristály patakba lépett,
Melly kettőssé teszi ezt a’ gyönyörü képet.
A’ hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
’s Farkok’ tsóválva lábához símúlnak.
Vetélkedvén, az első mellyik légyen,
Melly néki udvarlást tsókolással tégyen.
Már szárait,
Már térdeit,
Már tzombjait,
Tzombtöveit,
Nyelik el a’ fajtalan habok:
Ah, távozzatok fajtalan habok!
Ha feljebb viszitek vizeteket,
Menten öszve tördellek benneteket.
Ah, már meg öltetek,
Szerelemtárssá lettetek! – – –
Oh, már alig látom szép melyét,
Jaj, mint nyalogatják nyúgodalmam’ helyét,
Vajha én most, vajha eggy hab lennék,
Én is szerelmes testénn pihennék! –
| [A vers eleje hiányzik, l. a társszövegforrást.]
[...]
Ti pedig, szemeim, ti lesve vígyázzátok,
Mit akar ott az a’ ti szép Nimfátok?
Ni, ni, ruháit le vetette,
’s A’ rozsa’ tövére tette. –
Maga indúl: – most már, most nézzetek!
A’ Nézés’ Istene légyen véletek!
Ahol megy! – – ah melly Isteni képnek kell lenni,
Melly hátúlról is ennyi Grátziákkal kezd jelenni? –
Vajha láthatnátok, melly szép
A’ halhatatlan Kép? –
Ah fordúlj erre szép Istenné – – –
Egek! – mi tsuda? – jaj! szemeim! mit látok? –
Mint reszkettek? –
Mint meredtek? –
Mint fel lobbanátok? –
Már ki pattannátok,
’s Tán golyóbiskátok’
A’ nézés tövéből ki venné? –
Ah, mit látok? – irgalmas Egek! –
Ah Én Kintsem! – – alig pihegek! –
Vissza nézett, az én Galambom, – vissza nézett! –
’s Szememet, Szívemet, Lelkemet, mindent meg igézett.
Az én Rozáliám fut amott! –
Ah, mint dobog szívem belől! –
Ah, mint olvadok minden felől! –
Isten! – Egek! – Jaj el fogyok! –
Ne hagyjatok! – mindjárt le rogyok! –
Az én Rozáliám fut amott! –
Ah, őtet – őtet láttam ott! –
Ahol megy! – jaj! mit látok? – – mezítelen! –
Irígylem e’ Vidékeknek ezt:
Hogy látják, a’ mi engem öl ’s éleszt, –
’s Szerelem társimmá lesznek illy hirtelen. –
De tsalódom! – ám láttok testén
Valamelly leplet, – – de, melly ritka
Az a’ fedél, melly alatt van szívem’ kies titka,
’s Melly lebeg mez’telen Évám’ Édenén! –
E’ tsalódás játszódtat é titeket,
Vagy tsak ugyan látjátok ezeket?
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak
Fényes szárai,
Márvány tzombjai,
A’ mellyeket fő hajtva,
És utánna sóhajtva
Tsókolnak magok
A’ szép Virágok.
Vajha én most, vajha Virág lennék!
Én is illyen Komplimentet tennék. –
Nézd, a’ vékony patyolat’
Vigály felhője alatt
A’ szerelmes Zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e’ játtzi seregnek!
Némellyik szép lábára tekergőzik,
Eggyik kies mellye alá rejtözik,
Másik márvány óldalára könyököl:
Ah, a’ szerelemféltés, ah, majd meg öl!
Vajha én most, vajha Zefir lennék!
Én is a’ leg szebbik helyre mennék. –
De, látjátok! már a’ Patakba lépett,
Melly kettőssé teszi ezt a’ gyönyörű képet.
A’ hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
’s Farkok’ tsóválva lábához simúlnak.
Vetélkednek, az első mellyik légyen,
Melly néki udvarlást tsókolással tégyen?
Már szárait,
Már térdeit,
Már tzombjait,
Tzombtöveit
Nyelik el a’ fajtalan habok. –
Ah, távozzatok, otsmány habok! –
Ha fellyebb viszitek vizeteket:
Menten öszve gázollak benneteket. –
Ah! már meg öltetek! –
Szerelem társsá lettetek. –
Oh, már alig látom szép melyét! –
Jaj! mint nyalogatják nyúgodalmam helyét! –
Vajha én most, vajha eggy hab lennék:
Én is szerelmes testén pihennék! –
| Ni, Ni, Szemeim! ide nézzetek!
Ni e’ kis roza bokor hirtelen
Mint meg rezzent ott a Viz szelenn:
Ni, Ni, Szemeim! ide nezzetek!
Ni mint öszve veröd tenek –
Levelei, ’s Ágai,
Tövisse, ’s Virágai –
Ni, mint meg billentenek.
Fel czifrazott kevély Viráganak
Bibor Pompai el szorodanak:
Némellyik le esve el terült a Dudvak szárainn,
Nemellyek usznak az itt lengő,
És jádzadozva kereng ő
Zefireknek szárnyainn
Ni, ni, Vigyázzatok! –
De fényetek rezeg pislogva,
Hol öszve vonul, hol ki dullyed,
Most repes vig Patanassal forogva,
Majd rettentve komor Gödrébe sűllyed:
Tán Istent láttatok?
Ne zárjátok be ablakotokat!
Ott nem haragos Istenség láttzik,
Ne féllyetek, – ott egy szép Nimfa játtzik
Nyissátok meg Ablakotokat!
A’ Rosákonn altal láttzanak
Sokkal szebb Rózái,
Pirosló Ortzáji,
Mellyek titeket meg igéztenek. –
Ah, bóldog Róza fa,
Beh, nyajjas Nimfa
Nyugszik alatta Árnyekodnak!
Ah, végy be engem eggyik Ágodnak!
Ti pedig szemeim! ti lesve vígyázzatok,
Mit akar ott az a’ ti szép Nimfátok!
Ni, ni, ruhait le vetette,
A Roza tövére tette;
Maga indul: Most mar, most nézzetek!
A nézés’ Istené legyenn veletek
A hol mégy! – Oh melly Isteni képnek kell lenni,
Melly hátulról is ennyi. Gratziakkal kezd jelenni!
Vaj ha láthatnatok, melly szép
A’ halhatatlan Kép!
Ah, fordully erre, szép Istené!
Egek! mi csuda! – ah, szemeim! mit láttok?
Mint reszkedtek?
Mint meredtek?
Mint fel lobbanátok?
Már ki pattannatok,
’S tán Golyóbiskátok’?
A Nézes töveitől ki venné? –
Ah, mit látok, irgalmas Egek!
Az én Kintsem – – – alig pihegek.
Viszsza nézett az én Galambom, viszsza nézett,
’S Szememet, Szivemet, Lelkemet, mindent meg igézett
Az én Rozáliám fut amott! –
Ah, mint dobog szivem belől!
Jaj, mint olvadok minden felől!
Isten, Egek! – jaj, el fogyok
Ne hagyjatok, mindjárt le rogyok:
Az én Kedvesem fut amott!
Ah őtet, őtet lattam ott!
A hol mégy! jaj mit látok – – mezitelenn!
Irigylem e’ vidékeknek ezt,
Hogy lattyák, a mi engem’ öl ’s éleszt
’S Szerelmes társimmá lész nek illy hirtelen
De csudalom. – Ti lattok Testénn
Valamelly lép let; – de melly ritka
Az a’ fedél, melly alatt van szivem’ – kies Titka,
Melly lebeg mesztelen Evám’ – Edénenn.
Azért e’ szövött köd alatt,
Ki láttzik benne minden Falat;
Söt mennyi szépsége ebbenn
Tündöklik sokkal diszebbenn:
Mint a’ Napnak fényes Tekinteti
Mikor a setét felhökből következik,
Ki derűl, ’s magát szebben kedvelteti,
Ha tsak vékony ködök fedezik.
Oszolly széllyel, kis Pamut köd! tisztúlly fel,
Ne fogd bé Napomat; kis Fellegetske
Bár tégedet drága Penzért tanúltt Kézzel
Szövött az A’siai leg szebb Menyetske.
De ha figyelemmel nézitek,
Azonn keresztűl is szemlélhetitek:
Miként pirossolnak,
Mikor meg hajolnak,
Fényes szárai,
Márvány Tzombjai,
A mellyeket fő hajtva,
És utannok sóhajtva.
Tsókolnak magok
A szép virágok,
Vajha én most, vajha Virág lennék,
Én is illyen Komplimentet tennék!
Nézd a’ vékony Patyolat’ –
Vigálly felhője alatt
A szerelmes Zefirek mint enyelegnek;
Ah, ezt mint irigylem e’ jattzi seregnek!
Nemellyik szép lábára tekerödzik,
Eggyik kies Mellye alá rejtödzik,
Másik Márvány oldalára kőnyököl
Ah, a’ szerelem féltés, ah, majd meg öl!
Valy ha én most, vaj ha zefir lennék,
Én is a leg szebbik helyre mennék:
De lattyátok, már a’ Patakba lépett,
Melly kettössé tészi ezt a gyönyörű képet
A hizelkedő habok hozzá tódúlnak
’S Farkok tsóválva lábához símulnak
Vetélkednek az első mellyik légyen
Mellyik neki udvarlást csokolással tégyen.
Már szárait,
Már térdeit,
Már czombjait,
Czombtöveit,
Nyelik-el a’ fajtalon Habok:
Ah, távozzatok, otsmány Habok!
Jaj már meg öltetek,
Szerelem társsá lettetek:
Oh, már alig látom szép Mellyét,
Jaj, mint nyalogattyák nyugodalmom hellyét!
Vaj ha én most, valyha egy Hab lennék,
Én is szerelmes Testénn pihennék!
| Ni szemeim! ide nézzetek
Ni e’ Rózsabokor hirtelen
Mint megrezzent ott a’ vízszélenn:
Ni szemeim! ide nézzetek.
Ni, mint megbillentenek
Levelei ’s ágai,
Tövisse ’s virágai
Hogy összeverődtenek.
Illatozó biborának
Pompáji elszóródának:
Némellyek ím elterűltek
A’ dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő,
És játszadozva kerengő
Zephíreknek szárnyain.
Ni, ni, most vigyázzatok! –
De fényetek hogy rezeg pislogva,
Hol összvevonúl, hol düllyed,
Most repes katzér pattanással forogva,
Majd rettenve vak gödrébe süllyed: – –
Tán biz’ Istent láttatok?
Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, – ottan egy szép Nimfa játszik:
Nyissátok meg tsak ablaktokat!
A’ rózsákonn által fénylenek
Sokkal szebb rózsái,
Pirosló ortzái,
Mellyek titeket úgy megigéztenek. –
Ah, boldog kis Rózsafa,
Bé nyájas Nimfa
Nyugszik most alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem eggyik ágodnak!
Ti pedig, szemeim! lesve vigyázzátok,
Mit akar ott a’ ti szép Nimfátok!
Ni, ruháit levetette,
’S a’ Rózsa tövére tette;
Maga indúl: Most már, óh most nézzetek!
A’ Nézés istene légyen véletek! –
Ahol megy! – Oh melly égi képnek kell lenni,
Melly távol is Grátziaként kezd jelenni! –
Vajha láthatná mi szép
E’ halhatatlan Kép!
Ah, fordulj tsak erre, szép Istenné! – – –
Egek! mi tsuda! – ah, szemeim! mit láttok?
Mint reszkettek?
Mint meredtek?
Mint fellobbanátok? –
Már kipattannátok,
’S tán golyobiskátok’
A’ nézés tövestől kivenné? –
Ah, mit látok, irgalmas Egek!
Az én kintsem… Alig pihegek.
Viszszanézett szép Galambom, visszanézett,
’S szememet,
Szívemet,
Lelkemet,
Mindent megígézett.
Az én Kintsem fut amott! –
Ah, miként dobog szívem belől!
Ah, mint olvadok minden felől!
Jaj Egek! – jaj, elfogyok!
Ne hagyjatok, – mindjárt lerogyok:
Az én Kintsem fut amott!
Őtet – őtet láttam ott!
Ahol mégy! – Jaj mit látok – – mezítelen!
Irigylem e’ vidékeknek ezt,
Hogy látják, a’ mi engem öl és éleszt,
’S szerelemtársaimmá lesznek illy hirtelen. –
De tsalódom. – Ti láttok testén
Valamelly leplet; – de ah melly ritka
Az a’ fedél, melly alatt van szívem’ kies titka,
’S melly lebeg boldogságomnak Édenén.
Mert ímé a’ szövött köd alatt
Kilátszik benne minden falat;
Sőt égi szépsége ebbenn
Fénylik sokkal díszesebben:
Mint a’ Napnak tündöklő tekinteti
Mikor setét felhőkből kivetkezik,
Kiderűl, ’s magát szebbenn kedvelteti,
Ha tsak vékony ködök fedezik. –
Oszolj széllyel, kis Pamutköd! tisztúlj fel,
Ne fogd bé Napomat, vígály fellegetske!
Bár tégedet drága Pénzért tanult kezekkel
Szövött is Kasmírban a’ legszebb Menyetske.
De ha figyelemmel nézitek,
Azonn keresztűl is szemlélhetitek:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
Kartsú szárai,
Kerek tzombjai,
A’ mellyeket főhajtva
És utánnok sohajtva
Tsókolnak magok
A’ szép Virágok. –
Vajha én most, vajha Virág lennék,
Én is illyen komplimentet tennék!
Ni a’ vékony Patyolat’
Bárány felhője alatt
A’ szerelmes Zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irigylem e’ játszi seregnek!
Némellyik deli lábára tekergődzik,
A másik kies mellye alá rejtődzik,
Amaz márvány oldalára könyököl:
Ah, a’ szerelemféltés, ah, majd megöl! –
Vajha én most, vajha Zefír lennék,
Én is a’ legszebbik helyre mennék.
De látjátok, már a’ folyóvízbe lépett,
Melly kettőssé teszi e’ gyönyörű képet.
A’ hizelkedő habok hozzá tódúlnak,
’S farkok’ tsóválva szép lábához símúlnak;
Vetélkednek, hogy az első mellyik légyen,
Melly néki udvarlást tsókolással tégyen.
Már a’ szárait,
Már a’ térdeit,
Már a’ Tzombjait,
És tzombtöveit
Nyelik el a’ vakmerő habok:
Ah, távozzatok, pajzán habok!
Jaj már-már megöltetek,
Szerelemtársokká lettetek:
Oh már alig látom szép Mejjét,
Jaj, mint csokolgatják nyúgalmam’ helyét! –
Vajha én most, vajha egy hab lennék,
Én is szerelmes testén pihennék!
|