1794 A |
1794 A |
1795 B | A Dél 1796 B |
?1802 C |
1802–1803/1805 D |
|---|---|---|---|---|---|
Fel állott már a’ nap a’ Dél hév pontyára
Egyenesenn omlik le felé sugára.
Tuzesűl a’ bádjatt levegö ég ’s hevül
Fel forrott az egész természet merevül.
A barmok terepélly tserfák alá mennek
Hives árnyekjokban lihegve pihennek.
A madarkák tsüngnek a’ híves ágakról
Le száratt a’ nóta el titkatt torkokról
Az útazó ki már tsak alig lehellett
Oltya szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arato le dül izzatt fövel
Hogy majd dolgát kezdje meg ujjult erövel
Tsupann tsak a’ munkás apro méhek dongnak
Szellyel az illatos rétekenn szibongnak
Tsupánn tsak az apro bokorkák tövébenn
Zeng a tsörgö prütsök a’ nap melegébenn
A rezzent gyikotska a’ gaz között tsereg
Meg áll, liheg, száraz torokkal sziszereg
Sok száz szötske ugrál pattanó lábainn
A hévtöl el aszott füveknek szárainn
Egyebek mind hives hejekenn pihennek
A Dél forró heve elöl fére mennek:
Alusznak még magok a’ hives szellök is
El tikkattak a’ nap hevétől tán ök is.
Tsak némelly enyelgö zefirek játtzanak
Mellyek a’ levelek alóll ki ugranak
Tzitzáznak kerengö szárnyal a’ bokrokonn
Lassan el enyésznek a’ liliomokonn
Jertek ki, óh nyájas fúvallatók jertek
Kik az ambróziás rószák közt hevertek
Bujjatok ki bársony ágyaból bújjatok
El bádjatt kebelem piheg utánnatok
Szedjetek mennyei illatot szeggyetek
E vídám gesztenye alá ugy jöjjetek
| Fel hágott már a’ nap a’ dél hév pontjára
Egyenesen omlik le felé sugára
Tűzesűl a’ bádgyadt levegő ég ’s hevűl
Fel forrad az egész természet merevűl
A’ barmok terepély tserfák alá mennek
Hives árnyékokba lihegve pihennek.
A’ madarkák tsűngnek ’a hűves ágakrol
Le száradt a’ nota el tikkadt torkokrol
Az utazo ki már tsak alig lehellett
Oltja szomját a’ hűs forrás vize mellett
A’ lankadt arato le dűlt izzadt fővel
Hogy majd dolgát kezdje meg ujult erővel
Tsupán tsak a’ munkás apro méhek dongnak
Széllyel az illatos réteken zsibongnak
Tsupán tsak az apro bokrotskák tővében
Zeng a’ tsőrgő ptrűtsők ’a nap melegében
A’ rezzent gyikotska a’ gaz kőzőtt tsereg
Meg ál liheg száraz torokkal sziszereg
Sok száz szűtskő ugrál pattano lábain
A’ hévtől el aszott fűveknek szárain
Egyebek mind hives helyeken pihennek
’s A’ Dél forro heve elől félre mennek
Alusznak még magok a’ hives szellők is
El tikkadtak annak hevétől tám ők is
Tsak némelly enyelgő Zephirek láttzanak
Mellyek a’ levelek alol ki ugranak
Tzitzáznak kerengő szárnyal a’ bokrokon
Lassan el enyésznek a liliomokon
Jertek ti oh nyájas fuvallatok jertek
Kik az Ambrosiás rozsák kőzt hevertek
Bujjatok ki bársony ágyábol bujjatok
El bádjadt kebelem piheg utánnatok
Szedjetek Mennyei illatot szedjetek
E’ vidám gesztenye fa alá jőjjetek.
| Fel hágott már a’ nap a’ dél hév pontjára
Egyenesenn omlik le felé súgára.
Tuzesűl a’ bágyadt levegő ég ’s hevűl,
Fel forrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
Híves árnyékjokban lihegve pihennek.
A madarkák tsüngnek a’ híves ágakról,
Le száradt a’ nóta el tikkadt torkokról.
Az útazó, ki már tsak alig lehellett,
Oltja szomját a’ hűs forrás’ vize mellett.
A’ lankadt arató le dűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje meg újjúlt erővel
Tsupán tsak a’ munkás méhetskék szibongnak
Széllyel az illatos rétek között dongnak
Tsupán tsak az apró bokrotskák’ tövében
Zeng a zörgő prütsök a’ nap’ melegében.
A rezzent gyíkotska a’ gaz között tsereg,
Meg áll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szűtske ugrál pattanó lábain,
A hévtől el aszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A’ dél forró heve elől félre mennek:
Alusznak még magok a’ híves szellők is,
El tikkadtak a’ nap’ hevétől tán ők is.
Tsak némelly enyelgő zefirek játtzanak,
Mellyek a’ levelek alól ki ugranak;
Tzitzáznak kerengő szárnyal a’ bokrokon,
Lassan el enyésznek a’ liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fúvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsák közt hevertek
Bujjatok ki bársony ágyából, bújjatok,
El bádjadt kebelem piheg utánatok.
Szedjetek mennyei illatot, szedjetek,
E’ vídám gesztenye alá úgy jöjjetek.
Hol e’ néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem’ a’ forró szerelem.
Ah! mostis az a’ nap forog az eszembe,
Mellyen leg először lobbant fel szívembe;
Mellyenn rám tsillámlott Rózi’ szempillája,
’S tüzétől fel gyúladt az Ámor’ fáklyája.
Ah azólta nintsen semmi nyúgudolmam,
Még sints e’ kínomért leg kissebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mind úntalan;
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, ’s égésimet ortzámon mutatom;
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sirok; de sirásom nints kit érdekeljen:
Panaszlok; de arra nints a’ ki feleljen.
Ah kínos állapot! bár tsak valahára
Ennyi kínaimnak lehetne határa.
Átkozott pertz vólt az, a’ mellyben mellettem
Elmenvén, kegyetlen! reád tekíntettem,
’S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből
E’ kegyetlen lángot szíttam ki szemedből.
Vajha az ég vagy olly angyali szemeket
Vagy olly tigris szívbe illő érzéseket
Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett vólna:
Most szívem illy szörnyü tűzbe nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy a’ ki mást éget, maga jeges legyen?
Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy – Vagy a’ te hitvány törvényed hibázik.
Vagy tám – – – Mit gondolok? – Balgatag szózatok!
Hisz’ égek lám, mégis víz tseppet hullatok.
Ollyan tűz ez, mellyet gerjeszthet a’ jégis
És lángokkal égvén vizet áraszt még is.
Jupiter is mikor essőzik leg jobban
Lángozó villámja mindég akkor lobban.
Hát ugyan ezt Ámor nem vihetné végbe
Holott ő a’ leg főbb Istenség az égbe.
És így hideg lehet Rozi bár szívem ég, – – –
Félre az eszemből Oskolai kétség!
Ámor’ tanátsából még-még meg kérlelem?
Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem!
Sirok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, ’s térdre esek
Le festem kínomat sáppadtan, ’s mint fél hólt,
Kintsemnek mondom, és – – – Ah! de már ez mind vólt.
Még is eggy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt ’s én eggy néma kőnek reménykedtem.
Vad Szűz! gonosz Ámor! ’s te vagy ég istene?
Nem– nem – az erynnis szűlt téged’, óh fene!
’S tám e’ nimfádat is a’ stiksznél nemzetted,
’S Belé az Alekto’ vad szívét űltetted.
Vesszetek, vesszetek! – Mit mondok! – Ah, talám
Mind kettőt méltatlan szitkokkal káromlám.
Ki tudja? ah, talám bennem van a’ hiba,
Járatlan vagyok még Ámor’ titkaiba.
Itt ülök, ’s a’ Napis el hágy már engemet,
’S a’ lelketlen fáknak mondom keservemet
Pedig tám a’ kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel nyájas Zefirek, keljetek
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek
| Fel hágott már a nap a Dél hév pontyára.
Egyenesen omlik le felé sugára.
Tüzesűl a bádjadt levegö ég ’s hevül.
Fel forrt az egész természet merevül
A barmok terepély bik fák alá mennek.
Hives árnyékjokban lihegve pihennek.
A’ madárkák csűngnek a’ hives ágakról.
Le száradt a’ nota el tikkadt torkokról.
Az utazo ki már csak alig lehellett
Oltja szomjat a hüs forrás vize mellett.
A lankadt arato le dül izzadt fövel
Hogy majd dolgát kezdje meg ujjult erövel.
Csupán csak a munkás méhetskék zsibongnak.
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apro bokrotskák tövében
Zeng a csörgö prützök a nap melegében.
A rezzent gyikotska a gaz között csereg.
Meg áll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok szaz szűtske ugral pattano lábain.
A hevtöl el aszott füveknek szárain.
Egyebek mind hives hejeken pihennek.
A Dél forro heve elöl fére mennek.
Alusznak magok is a hives szellök is.
El tikkadtak a nap hevetöl tán ök is.
Csak némely enyelgö Zefirek játtzanak
Melyek a’ levelek alol ki ugranak.
Czitzáznak kerengö szarnyal a’ bokrokon.
Lassan el enyésznek a liliomokon.
Jertek ki oh nyájas fuvallatok jertek.
Kik az Ambroziás rosák közt hevertek.
Bujjatok ki bársony ágyábol bujjatok
El bádjadt kebelem piheg utannatok.
Szedjetek menyei illatot szedjetek.
E vidám gesztenye alá ugy jöjjetek.
Hol a néma fáknak sirva eneklem.
Mint égeti mellyem a forro szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszembe,
Melyben leg elöször lobbant fel szivembe.
Mellyen rám csillamlott Rozi szem pillája.
Tüzétöl fel gyuladt az Amor fáklyája.
Ah! azolta nintsen semmi nyugodalmom.
Meg sints e’ kinomért leg kissebb jutalmam.
Könyörgök esdeklek néki mind untalan.
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek; s égesimet ortzámon mutatom.
De az orvaslásra ötet nem hajthatom.
Sirok; de sirasom nints kit érdekejjen.
Panaszlok; de arra nints a’ ki feleljen.
Ah! kinos allapot bár tsak valahára.
Ennyi kinaimnak lehetne határa.
Atkozott Pertz volt az a melyben mellettem.
El menvén kegyetlen Reád tekintettem.
’S Amor mosojogván szelid nézésedbol
E kegyetlen lángot szittam ki szemedböl.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket
Vagy ojj Tigris szivbe illö érzéseket
Beléd szép kegyetlen ne teremtett volna
Most szivem ily szörnyü tüzbe nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen.
Hogy a ki mást éget maga jeges légyen.
Vagy Rózi is igy ég, vagy szivem is fazik.
Vagy a te hitvány törvényed hibázik.
Vagy tám – – – Mit gondolok? – Balgatag szozatok!
Hisz égek lám még is viz cseppet hullatok.
Ollyan tüz ez mellyet gerjeszhet a jég is.
És lángokkal égvén vizet áraszt még is.
Jupiter is mikor esözik leg jobban.
Lángozo villámja mindeg akkor lobban.
Hát ugyan-ezt Amor nem vihetné végbe.
Holott a leg föbb Istenség az égbe.
Es igy hideg lehet Rozi bár szívem ég
Félre az eszemből oskolai kétség. –
Ámor tanátsábol még öt meg kérlelem.
Ki tudja tán gyengébb szivvel bánik velem!
Sirok panaszkodom uj szokat keresek.
Elötte könyörgest tészek térdre esek
Le festem kinomat sáppadtan mint fél hólt
Kintsemnek mond és – – – Ah! de már ez mind volt
Még is egy jó nézést tölle nem nyerhettem.
El tünt, – én egy néma könek reménykedtem.
Vad szűz! gonosz Amor! ’s te vagy ég Istene?
Nem nem az Erynnis szült teged oh fene!
Tám a’ nimfádat is a Styxnál nemzeted.
’S […] az Alecto vad szivét ültetted.
Vesszetek! vesszetek! – – Mit mondok! – – – Oh talám
Mind kettöt meltatlan szitokkal káromlám.
Ki tudja? ah talám bennem van a hiba.
Járatlan vagyok meg Amor titkaiba. – –
Itt ülök már a nap el is hágy engemet.
A lelketlen fáknak mondom keservemet
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe
Most sugall leg többet artatlan szívembe. –
Kejjetek fel nyájas Zefirek kejjetek!
Mondjátok meg néki hogy hozzá sietek. –
| Fel hágott már a nap a Dél hév pontyára.
Egyenesen omlik le felé sugára.
Küszködik a bádjadt levegö ég ’s hevül.
Fel fortyant az egész természet merevül
A barmok terepély bik fák alá mennek.
Hives árnyékjokban kérődzve pihennek.
A’ madárkák csűngnek a’ hives lombokról.
Le száradt a’ nota el tikkadt torkokról.
Az utazo ki már csak alig lehellett
Oltja szomjat a hüs forrás vize mellett.
A lankadt arato le dül izzadt fövel
Hogy majd dolgát kezdje meg ujjult erövel.
Csupán csak a munkás méhetskék zsibongnak.
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apro bokrotskák tövében
Zeng a csörgö prützök a nap melegében.
A rezzent gyikotska a gaz között csereg.
Meg áll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok szaz szűtske ugral pattano lábain.
A hevtöl el aszott füveknek szárain.
Alusznak magok is a hives szellök is.
El tikkadtak a nap hevetöl tán ök is.
Csak némely enyelgö Zefirek játtzanak
Melyek a’ levelek alol ki ugranak.
Czitzáznak kerengö szarnyal a’ bokrokon.
Lassan el enyésznek a liliomokon.
Jertek ki oh nyájas fuvallatok jertek.
Kik az Ambroziás rosák közt hevertek.
Szedjetek menyei illatot keblekbe.
’S úgy jöjjetek hozzám e’ sűrű berekbe
Hol a néma fáknak sirva eneklem.
Mint égeti mellyem a forro szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszembe,
Melyen leg elöször lobbant fel szivembe.
Mellyen rám csillamlott Rozsi szem pillája.
Tüzétöl fel gyuladt az Amor fáklyája.
Ah! azolta nintsen semmi nyugodalmom.
Meg sints e’ kinomért leg kissebb jutalmam.
Könyörgök esdeklek néki mind untalan.
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek; s égesimet ortzámon mutatom.
De az orvaslásra ötet nem hajthatom.
Sirok; de sirasom nints kit érdekeljen.
Panaszlok; de arra nints a’ ki feleljen.
Ah! kinos allapot bár tsak valahára.
Ennyi kinaimnak lehetne határa.
Atkozott Pertz volt az a melyben mellettem.
El menvén kegyetlen Reád tekintettem.
’S Amor mosojogván szelid nézésedbol
E kegyetlen lángot szittam ki szemedböl.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket
Vagy ojj Tigris szivbe illö érzéseket
Beléd szép kegyetlen ne teremtett volna
Most szivem ily szörnyü tüzbe nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen.
Hogy a ki mást éget maga jeges légyen.
Vagy Rózsi is igy ég, vagy szivem is fazik.
Vagy – vagy a te hitvány törvényed hibázik.
Vagy tám – – – Mit gondolok? – Balgatag szozatok!
Hisz égek lám még is viz cseppet hullatok.
Ollyan tüz ez mellyet gerjeszhet a jég is.
És lángokkal égvén vizet áraszt még is.
Jupiter is mikor esözik leg jobban.
Lángozo villámja mindeg akkor lobban.
Hát ugyan-ezt Amor nem vihetné végbe.
Holott a leg föbb Istenség az égbe.
Es igy hideg lehet Rozi bár én égek
Félre az eszemből sejtelmes kétségek. –
Ámor tanátsábol még öt meg kérlelem.
Ki tudja tán gyengébb szivvel bánik velem!
Sirok panaszkodom uj szokat keresek.
Elötte könyörgest tészek térdre esek
Le festem kinomat sáppadtan mint fél hólt
Kintsemnek mond és – – – Ah! de már ez mind volt
Még is egy jó nézést tölle nem nyerhettem.
El tünt, – én egy néma könek reménykedtem.
Vad szűz! gonosz Amor! ’s te vagy ég Istene?
Nem nem az Erynnis szült teged oh fene!
Tám e’ nimfádat is a Styxnál nemzeted.
’S Belé az Alecto vad szivét ültetted.
Vesszetek! vesszetek! – – Mit mondok! – – – Oh talám
Mind kettöt meltatlan szitokkal káromlám.
Ki tudja? ah talám bennem van a hiba.
Járatlan vagyok meg Amor titkaiba. – –
Itt ülök a nap is el hágy már engemet.
’S A lelketlen fáknak mondom keservemet
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe
Most sugall leg többet artatlan Szépembe. –
Kejjetek fel nyájas Zefirek kejjetek!
Mondjátok meg néki hogy hozzá sietek. –
|
FELHÁGOTT már a’ Nap a’ Dél’ hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a’ bággyadtt levegő ég, ’s hevűl;
Felforrtyant az egész Természet merevűl.
A’ lankadtt Arató ledűl izzadtt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújjúlt erővel.
Az Útazó, ki már csak alig lehellett,
Oltja szomját a’ hűs forrás’ vize mellett.
A’ barmok terepély bikkfák alá mennek,
A’ híves árnyékban kérődzve pihennek.
A’ madarkák csüngnek a’ setét lombokról;
Leszáradt a’ nóta eltikkadtt torkokról.
Csupán csak a’ munkás méhetskék zsibongnak,
Széllyel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrotskák’ tövében
Zeng a’ zörgő ptrücsök a’ Nap ellenében.
A’ rezzentt gyíkotska a’ gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz Szűtske ugrál pattanó lábain
A’ hévtől elaszott fűszálak’ szárain.
Egyebek mind híves hellyeken pihennek,
A’ Dél’ forró heve elől fére mennek.
Alusznak magok is a’ híves szellők is:
Eltikkadtak a’ Nap’ hevétől tán ők is.
Tsak némelly enyelgő Zefirek játszanak,
Mellyek a’ levelek alól kiugranak,
Cziczáznak kerengő szárnynyal a’ bokrokon,
Lassan elenyésznek a’ liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
’S úgy szálljatok hozzám e’ setét berekbe,
Hol a’ néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem’ a’ forró szerelem. –
Ah! most is az a’ nap forog az eszemben,
Mellyen legelőször lobbant fel szívemben,
Mellyen rám csillámlott LILLA’ szempillája,
’S tüzétől felgyúladt az Ámor’ fáklyája.
Ah! azolta nintsen semmi nyúgodalmam;
Még sints e’ kínomért legkissebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mind úntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, ’s égésimet orczámon mutatom;
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok; de sírásom nints kit érdekeljen.
Panaszlok, de arra nints a’ ki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa! –
Átkozott percz volt az, a’ mellyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
’S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E’ kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az Ég vagy olly angyali szemeket,
Vagy olly tigris-szívhez illő érzéseket
Beléd, kedves Kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem illy szörnyű tűzben nem lángolna. –
Egyenes Természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy a’ ki mást éget maga jeges légyen?
Vagy LILLA is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy – vagy a’ te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán … Mit gondolok! – Balgatag szózatok!
Hisz’ égek lám, mégis Víz-cseppet hullatok.
Ollyan tűz ez, mellyet gerjeszthet a’ jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a’ legfőbb Istenség az égbe?
És így hideg lehet LILLA, bár én égek …
Fére az eszemből systemás kétségek!
Ámor’ tanátsából még őt megkérlelem.
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat, sápadttan, mint félholt,
Kintsemnek mondom, és .… Ah de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt – én egy néma kőnek reménykedtem. –
Vad Szűz! gonosz Ámor! ’s te vagy Ég’ istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, óh fene!
Tán e’ Nimfádat is a’ Styxnál nemzetted,
’S belé az Alektó’ vad szívét űltetted.
Vesszetek! Vesszetek! … Mit mondok! – Óh talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja? ah, talám bennem van a’ hiba?
Járatlan vagyok még Ámor’ titkaiba’. –
Itt űlök, a’ Nap is elhágy már engemet,
’S a’ lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a’ kegyes Szerelem nevembe’
Most sugall legtöbbet ártatlan Szépembe. –
Keljetek fel, nyájas Zefirek! keljetek,
Mondjátok meg Néki, hogy hozzá sietek.
|