1794 A |
1794 A |
1795 B |
1796 C |
|---|---|---|---|
Be borúl hirtelen a’ nap nyájas fénnye
Bé fonván a setét felhök’ szövevénnye
Mellyeket a’ gyors szél fel vévén hátára
Nyargal vélle az ég felsöbb határara
Meg borzad a’ setét tenger mivel hajja
Melly bús hangon, mormol a’ réműlt ég ajja
A meg szakadt zapor özönnel tőtődik
A tenger sikóltó zúgással verődik
Le rohan a’ felhö meg nyilt tsatornával
Eggyesül a’ tenger atyafi habjával
Közte az el lóbbant villámok láttzanak
A Tüzes menykövek pattogva hullanak
Ra dördül a’ felhök fegyveres tár házza
Az egnek mind a’ két sarkát öszve rázza
Majd az ég hajlásánn dübögve dörömböl
Mellyre a’ bus tenger torka rútúl bömböl
A’ szelek halomnyi habokat görgetnek
Mindenikbe eggy eggy halált hempejgetnek
Most a’ hajót ollyan magosra fel tojják
Hogy már az Arbotz fák a’ holdat korhojják
Majd köztök a’ hajó olly mésegbe tsuszik
Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik
Tsikorog a’ kötél az árbotz fa törik.
’s Kötesit a’ dühös habok öszve törik
A Jaj szok az el zárt egekenn szaladnak
Mellyre azok választ menykövesen adnak
A Halál kevellyen nyargal a’ habokonn
Nyilait orditva szorja el azokonn
Az irtozás véle a’ kék rettegessel
A’ sárga félelem kéttségbe eséssel
Denevér szárnyakon rebdesnek itt szellyel
Rettentöbbe teszi e’ nappali éjjel
Eggyik tsupa nema más tsak a’ jajt szojja
Remegö szavait ketté darabollya
Némelly sir, ordit öröngö lármával
Némellyik tsak piheg nem birván magaval
Azonba lobannak a’ szörnyü villámok
A’ rettentö tüzek hulnak ’s nintsen számok
Ropog a’ ki pattant menykö és le görög
Az égnek meg rendűlt sarka hosszan dörög
Sikoltnak Eolus dühös seregei
Nagy tsatát kevernek vad forgo szelei
Ujjabb zavarodás lázad a’ tengeren
Verödnek a’ habok egy máshoz ezerenn
Meg érzi neptunus meg jelentvén néki
Hig palotájának le húlt omladéki
Ki üti a’ fejét széllyel tekint váránn
Hát láttya a’ szörnyü pusztúlást határán
Neki mindjárt öszve hivja a’ szeleket
Jól öszve attázván öket ’s vezérjeket
Jol meg egyengeti öket tridensével
Igy mind haza felé ereszti békével
Akkor nyájas szinnel fel ül szekerébe
Triton es Ninfai mennek seregébe
Kikkel eggyütt a vad tengert tsilapittya
’S a’ fel duzatt habok hátait simittya
Azok engedelem kerésére nyulnak
’s Hizelkedve urok lábához borulnak
Szakadoz a’ felhök setét gyász karpittya
Az el zárt egeknek kékségét meg nyittya
A’ nap a’ felhők közt magát tsillogtattya
’S közzüllök nyájasonn virit ábrázattya
Végre minden felhök messze el enyésznek
’S a’ ki derűlt egek már tejes fényt vésznek
Meg mutattya a’ nap (uzvén a’ felleget)
Az egnek a’ főldet, ’s a’ földnek az eget.
| Bé borul hirtelen a’ Nap nyájas fénye
Bé fonván a’ setét felhők szővevénye
Mellyeket a’ gyors szél fel vévén hátára
Nyargal véle az ég also határára
Meg borzad a’ setét tenger mivel halja
Melly bus hangon mormol a’ réműlt ég alja.
A’ meg szakadt zápor őzőnnel tőtődik
A tenger sikolto zugással verődik
Le rohan a’ felhő meg nyilt tsatornával
Edgyesűl a’ tenger Atyafi habjával
Kőzte az el lobbant villámok láttzanak
A’ tűzes menykővek pattogva hullanak
Rá dőrdűl a felhők fegyveres tár háza
Az égnek mind a’ két sarkát őssze rázza
’s Majd az ég hajlásán dűbőgve dőrőmből
Mellyre a’ bus tenger torka rutul bőmből
A’ szelek halomnyi habokat gőrgetnek
Mindenikbe edgy edgy halált hempelygetnek
Most a’ hajot ollyan magosra fel tolják
Hogy már az árbottz fák a’ holdat korholyák
Majd kőztők a’ hajo olly mélységre tsuszik
Hogy az árnyék holtak fejek felett uszik.
Tsikorog a’ kőtél az árbottz fa tőrik
Kőtésit a’ dűhős habok ősszve tőrik
A’ jaj szok az elzárt egeken szaladnak
Mellyre azok választ menykővesen adnak.
A’ halál kevélyen nyargal a’ habokon
Nyilait orditva szorja ki azokon
Az irtozás véle a’ kék rettegéssel
A’ sárga félelem ’s kétségbe eséssel
Denevér szárnyakon repdesnek itt szélyel
Rettentőbbé teszi e nappali éjjel.
Edgyik tsupa néma más tsak a’ jajt szojja
Rebegő szavait ketté darabolja.
Némellyik sir ordit őrőngő lármával
Némellyik tsak piheg nem birván magával
Azonba lobbannak a’ szőrnyű villámok
A’ rettentő tűzek hulnak nintsen számok
Ropog a’ ki pattant ménykő és le gőrdűl
Az égnek meg rendűlt sarka hosszan dőrdűl
Sikoltnak Aeolus dűhős seregei
Nagy tsatát kevernek vad forgo szelei
Ujjabb zavarodás lázzad a’ tengeren
Verődnek a’ habok edgy más hoz ezeren
Meg érzi Neptunus meg jelentvén néki
Hig Palotájának le hult omladéki.
Ki űti a’ fejét széllyel tekint Várán
Hát látja a’ szőrnyű pusztulást határán
Neki mindjárt: őszve hivja a’ szeleket.
’s Jol ősszve attázván őket ’s Vezérjeket
Jol meg egyengeti őket Tridensével
Igy mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájas szinnel fel űl szekerébe
Triton és Nymphái mennek seregébe
Kikkel edgyűtt a’ vad tengert tsilapitja
’s A’ fel duzzadt habok hátait simitja.
Azok engedelem kérésére nyulnak
’s Hizelkedve Vrok lábához simulnak
Szakadoz a’ felhők setét gyász kárpitja
’s Az elzárt egeknek kékségét meg nyitja
A nap a’ felhők kőzt magát tsillogtatja
’s Kőzzűlők nyájasan virit ábrázatja.
Végre minden felhők messze el enyésznek
A’ ki derűlt egek már tellyes fényt vésznek
Meg mutattya a’ nap (űzvén a’ felleget
Az égnek a’ főldet; ’s a’ főldnek az eget).
| Be borúl hirtelen a’ nap nyájas fénnye
Bé fonván a setét felhök’ szövevénnye
Mellyeket a’ gyors szél fel vévén hátára
Nyargal vélle az ég felsöbb határara
Meg borzad a’ setét tenger mivel hajja
Melly bús hangon, mormol a’ réműlt ég ajja
A meg szakadt zapor özönnel tőltődik
A tenger sikóltó zúgással verődik
Le rohan a’ felhö meg nyilt tsatornával
Eggyesül a’ tenger atyafi habjával
Közte az el lóbbant villámok láttzanak
A Tüzes menykövek pattogva hullanak
Ra dördül a’ felhök fegyveres tár házza
Az egnek mind a’ két sarkát öszve rázza
Majd az ég hajlásánn dübögve dörömböl
Mellyre a’ bus tenger torka […] bömböl
A szelek halomnyi habokat görgetnek
Mindenikbe eggy eggy halált hempejgetnek
Most a’ hajót ollyan magosra fel tojják
Hogy már az Arbotz fák a’ holdat korhojják
Majd köztök a’ hajó olly mésegbe tsuszik
Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik
Tsikorog a’ kötél az árbotz fa törik.
Kötesit a’ dühös habok öszve törik
A Jaj szok az el zárt egekenn szaladnak
Mellyre azok választ menykövesen adnak
A Halál kevellyen nyargal a’ habokonn
Nyilait orditva szorja el azokonn
Az irtozás véle a’ kék rettegessel
A’ sárga félelem kéttségbe eséssel
Denevér szárnyakon rebdesnek itt szellyel
Rettentöbbe teszi e’ nappali éjjel
Eggyik tsupa nema más tsak a’ jajt szojja
Remegö szavait ketté darabollya
Némellyik sir, ordit öröngö lármával
Némellyik tsak piheg nem birván magaval
Azonba lobannak a’ sűrű villámok
A’ rettentö tüzek hulnak nintsen számok
Ropog a’ ki pattant menykö és le görög
Az égnek meg rendűlt sarka hosszan dörög
Sikoltnak Eolus dühös seregei
Nagy tsatát kevernek vad forgo szelei
Ujjabb zavarodás lázzad a’ tengeren
Verödnek a’ habok egy máshoz ezerenn
Meg érzi Neptunus meg jelentvén néki
Hig palotájának le húlt omladéki
Ki üti a’ fejét széllyel tekint váránn
Hát láttya a’ szörnyü pusztúlást határán
Neki mindjárt öszve hivja a’ szeleket
Jól […] öket ’s vezérjeket
Jol meg egyengeti öket tridensével
Igy mind haza felé ereszti békével
Akkor nyájas szinnel fel ül szekerébe
Triton es Ninfai mennek serégebe
Kikkel eggyütt a vad tengert tsilapittya
’S a’ fel duzatt habok hátait simittya
Azok engedelem keré[…]
’s Hizelkedve urok lábához borulnak
Szakadoz a’ felhök setétes karpittya
Az el zárt egeknek kékségét meg nyittya
A’ nap a’ felhők közt magát tsillogtattya
’S közzüllök nyájasonn virit ábrázattya
Végre minden felhök messze el enyésznek
’S a’ ki derűlt egek már tejes fényt vésznek
Meg mutattya a’ nap (uzvén a’ felleget:)
Az egnek a’ főldet, ’s a’ földnek az eget.
Így beszéllte végig tágítván félelmét
Ama Gazdag Hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lutskos vala a’ ruhája
Ábrázatjan űlt még a’ Halál formája.
És kétségbeesését tsak az enyhítette
Hogy Kíntsét elvesztvén magát meg menthette.
Irtózva tekíntett még eggyszer útjára,
Meg rázkódott ’s ekként szólt utóljára:
Uram, te ez odvas fűszfa árnyékábann
E’ magános sziget fövenyes partjábann
Boldog szegénységbenn éled Világodat
Áldott tsendességgel várod Halálodat.
Mellyet én aggodó gond köztt siettetek
’S A’ Tenger halálos habjainn kergetek.
Jámbor Öreg! millyen érzékenyenn veszem
E’ kenyérket, tőled, mellyet sírva eszem.
Melly nyúgodva űlök zsombokos párnádonn
A’ Zűrzavart kivül látván Kalyibádonn.
És bár sokat érő Kintseim vesztek el
Nem kereskedem már, ’s innen nem megyek el.
Így szolott a’ Kalmár, ’s a’ Halász kezeit
Meg fogván, rá sűrűn hullatta Könnyeit.
Mellyre a’ bőlts Öreg ekképenn felele:
Édes Uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy Kintsed öszve gyüjtögetted,
Ha rettegtél ’s semmi hasznát nem vehetted.
Fáradságos élet, aggódás és halál
Vólt szűntelen társad, míg dús Kalmár valál.
Mit ér úgy az élet ha Tsendességünk nints
Mit ér az Elégség nélkűl akármi Kints.
Bolondság! Az ember kevéssel megéri
Mihelytt kívánságátt szűkségéhez méri.
De ez a’ Majmoknak legkevélyebb fajja
Szívével az egész Világot felfalja.
’S meg nem elégedvén minden Állatokkal
Még ember társát is bírni vágy azokkal.
Igy teszi az ember az embert szegénnyé,
Mihelyt a’ Kevélység válik szent Törvénnyé.
’S mihelyt a’ fagy ellen készített Ruhára
Paszamántnak is kell hágni utóljára.
Uram! te miólta sok Tengert próbáltál
Gályádonn sokféle portékát találtál.
Mellyért te nem szántál szorúlni deszkára
Az emberek pedig koldús Tarisznyára
Mondd még nékem: vólt é eggy meg különbbözött
Szükséges portéka annyi árú között?
Melly nélkül az ember boldog nem lehetne
Ha a’ mennyi szükség tsak ennyit szeretne.
Vólt é 100 közül eggy? Vállat vonitsz látom,
Egyenességedet betsűlöm, barátom!
Ah Meg érdemli ez, hogy barátod légyek
’S elődbe eggy szíves jó tanátsot tégyek.
A’ haboktól maradt még annyi jószágod
Hogy abból boldogúl élheted világod.
Élj magadnak már most ’s tulajdon Házadnak
Hazádnak munkálkodj és embertársadnak.
Ha én e’ tsekélyből vígann elélhetek,
’S még a’ Gazdaggalis ládd é jól tehetek.
Mért nem élhetnél te a’ tőbből mint eggy Bőlts
Tsak haszontalanra ’s rosszra soha se kőlts.
Soha sem jóltévőbb a’ dúzs mint a’ szegény
Tsak hogy többet adhat mint a’ szegény legény.
Néha még többet tesz a’ nyomorúlt körűl
Ha rajta eggy másik nyomorúlt könyörűl
Többet eggy kis kenyér ’s eggy vígasztaló szó
Mint a’ gazdag kézből nyújtott panaszos jó.
Boldog lehetsz tehát tsak jó ember legyél,
Vígann ’s mértékkel élj, szeress és jól tegyél.
E’ szókra a’ Kalmár szemét fel emelte,
Térdére Két tseppet ejtett ’s ezt felelte:
Öregem! Barátom! jer el teis velem,
Elvesztett Kintsemet tebenned fel lelem.
Hadd fizessem vissza jó téteményedet,
Holtig barátomnak tartalak tégedet.
Ekkor kezet fogtak szíves tsókolással
’S még az Nap a’ Partonn maradtak eggymással.
a’ Halász Búsabbann vált meg Kúnyhojától,
Másnap, mint a’ Kalmár Neptun Országától.
|
Bé borúl hírtelen a’ nap’ nyájas fényje,
Elzárván a’ setét felhők’ szövevényje,
Mellyeket a’ gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég’ felsőbb határára.
Megborzad a’ setét tenger, mivel hallja
Melly bús hangon mormol a’ réműlt ég’ alja.
A’ megszakadt zápor özönnel töltődik,
A’ tenger sikoltó zúgással verődik.
Le rohan a’ felhő megnyílt tsatornával,
Eggyesűl a’ tenger’ atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A’ tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rá dördűl a’ felhők’ fegyveres tárházza,
Az égnek mind a’ két sarkait meg rázza.
A’ darab felhők közt dühögve dörömböl,
A’ meg rendűlt tenger’ torka mind rá bömböl.
A’ szelek halomnyi habokat görgetnek,
Mindenikbe eggy eggy halált hempelygetnek:
Most a’ hajót ollyan magosra fel tolják,
Hogy már az árbotzfák a’ hóldat korholják;
Majd köztök a’ hajó olly méllységbe tsúszik,
Hogy a’ Perzefone’ feje felett úszik.
Tsikorog a’ kötél, az árbotzfa törik,
Kötésit a’ dühös habok öszve törik.
Az eget verdesi a’ jajszó századja,
Mellyre az a’ választ mennykövesen adja.
A’ halál kevélyen nyargal a’ habokon,
Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az írtózás véle, a’ kék rettegéssel,
A’ sárga félelem ’s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széllyel,
Szörnyebbekké tévén e’ nappali éjjel.
Eggyik tsupa néma, más tsak a’ jajt szólja,
Remegő szavait ketté darabolja,
Némellyik sír, ordít őröngő lármával,
Némellyik tsak piheg, nem bírván magával.
Az alatt lobbannak a’ szörnyű villámok,
A’ rettentő tüzek hullnak, nintsen számok.
Ropog a’ ki-pattant mennykő és le görög,
Az égnek meg-rendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus’ dühös seregei,
Nagy tsatát kevernek vad forgó szelei.
Újabb zavarodás lázzad a’ tengeren,
Verődnek a’ habok eggymáshoz ezeren.
Meg érzi Neptúnus, meg jelentvén néki
Híg palotájának le-húllt omladéki.
Ki üti a’ fejét, széllyel tekínt várán,
Hát látja a’ szörnyű pusztúlást határán:
Néki mindjárt, öszve hívja a’ szeleket,
’S meg dorgálván őket ’s dühös vezérjeket
Jól meg eggyengeti őket tridensével;
Így mind haza felé ereszti békével.
Akkor nyájas színnel fel űl szekerébe,
Triton és Nimfáji mennek seregébe,
Kikkel eggyütt a’ vad tengert tsilapítja,
’S a’ fel-duzzadt habok’ hátait símítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
’S hízelkedve urok’ lábához borúlnak. –
Szakadoz a’ felhők’ setétes kárpitja,
Az el-zárt egeknek kékségét meg nyítja.
A’ nap a’ felhőkből ki derítvén fényjét,
Édesen bíztatja a’ vizek’ örvényjét.
Végre minden felhők messze el enyésznek,
A’ ki-derűlt egek már telyes fényt vésznek,
’S meg mutatja a’ nap a’ fellegek megett
Az égnek a’ főldet, ’s a’ főldnek az eget. –
Így beszélte végig, újítván félelmét,
Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lutskos vala a’ ruhája,
Ábrázatján űlt még a’ halál’ formája,
’S kétségbeesését tsak az enyhítette,
Hogy kintsét elvesztvén magát meg menthette.
Irtózva tekíntett még eggyszer útjára,
Meg rázkódott, ’s ekként szóllott utóljára:
Halász! te ez odvas fűzfa’ árnyékában,
E’ magános sziget’ fövenyes partjában
Bóldog szegénységben éled világodat,
Áldott tsendességgel várod halálodat;
Mellyet én aggódó gond közt siettetek,
’S a’ tenger’ rémítő habjain kergetek. –
Jámbor öreg! millyen érzékenyen veszem
E’ kenyérkét tőled, mellyet sírva eszem.
Melly nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
A’ zűrzavart kívűl látván kalyibádon.
És bár sokat érő kintseim vesztek el:
Nem kereskedem már, ’s innen nem megyek el.
Így szólott a’ kalmár, ’s a’ halász’ kezeit
Meg fogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Mellyre a’ bőlts öreg ekképen felele:
Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kintsed’ öszve gyűlytögetted,
Ha rettegtél, ’s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
Vólt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha tsendességünk nints?
Mit ér az elégség nélkűl akármi kints?
Bolondság! – Az ember kevéssel meg éri,
Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a’ majmoknak leg kevélyebb fajja
Szívével az egész világot fel falja.
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
Mihelyt a’ kevélység válik fő törvénnyé;
’S mihelyt a’ fagy ellen készített ruhára
Arany mívnek is kell hágni utóljára. –
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
Gályádon sok féle portékát találtál,
Mellyért te nem szántál szorúlni deszkára,
Az emberek pedig koldús tarisznyára.
Mond meg nékem; vólt é eggy meg-külömbözött
Szükséges portéka annyi árúk között,
Melly nélkűl az ember boldog nem lehetne;
Ha a’ mennyi szükség, tsak annyit szeretne?
Vólt é száz közűl eggy? .... Vállat vonítsz látom:
Egyenességedet betsűlöm, barátom!
Ah! meg érdemli ez, hogy barátod legyek,
’S elődbe eggy szíves tanátsot is tegyek. –
A’ haboktól maradt még annyi jószágod,
Hogy abból boldogúl élheted világod’:
Élj magadnak már most ’s tulajdon házadnak,
Hazádnak munkálkodj, és ember-társadnak.
Ha én e’ tsekélyből vígan el élhetek,
’S még a’ gazdaggal is látod jól tehetek:
M’ért nem élhetnél te a’ többől mint eggy bőlts?
Tsak haszontalanra ’s rosszra soha se kőlts.
Soha sem jóltévőbb a’ dúzs, mint a’ szegény;
Tsakhogy többet adhat, mint a’ szegény legény.
Néha még többet tesz a’ nyomorúlt körűl,
Ha rajta eggy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet eggy kis kenyér, ’s eggy vígasztaló szó;
Mint a’ gazdag kézből nyúlytott panaszos jó.
Bóldog lehetsz tehát; tsak jó ember legyél,
Vígan ’s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. –
E’ szókra a’ kalmár szemét felemelte,
Térdére két könnyet ejtett, ’s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
Elvesztett kintsemet te benned fel lelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
Hóltig barátomnak tartalak tégedet. –
Ekkor kezet fogtak szíves tsókolással,
’S még az nap’ a’ parton maradtak eggymással.
A’ halász búsabban vált meg kunyhójától
Másnap, mint a’ kalmár Neptún’ országától.
|