1803 A | Előbeszéd [a Dorottyához] 1804 B |
|---|---|
Előljáró Beszéd
az Előbeszéd’ elejébe.
Közönséges dolog az Authoroknál Előljáró Beszédet írni: de még közönségesebb az Olvasóknál semmi Praefatiót el nem olvasni.
Mind a’ kettőnek kell okának lenni: mert elégséges ok nélkűl szintúgy nem lehet a’ Világon semmi is, valamillyen lehetetlen, hogy a’ Praefatio azon egy időben Praefatio is legyen, ne is. (Nagy két, Igazság! Mellynek felkapatása annyiba került a’ Hálai Számkivetettnek, mint módiból való kimustrálása, amaz Északi Gondolkodónak!) Lássuk hát mindeniknek az okát.
A’ Könyvíró Praefatiót tsinál többnyire ezen két okból: 1, vagy sokat akar magáról az olvasóval elhitetni, hogy ő ezt a’ munkáját ennyi ’s ennyi esztendők alatt, éjjeli nappali fáradhatatlan Munkával, ennyi ’s ennyi Irókból, szakadatlan elmélkedéssel ’s a’ t. dolgozta ki; ez Németországon Charlatanságból, másutt igen tsak kevélységből esik meg: 2, vagy alázza Munkáját, csekélységét emlegeti, botsánatért kunyorál, ’s mégis a’ végén halárúló Kofa modra húzalkodik a’ rongyos lelkű Zoilussal; ez még nagyobb kevélység az elsőnél, de talám gyakorlottabb is. – A’ mi engemet illet Nihil mihi arrogo, quam quam nec derogo quidquam; nem hánytatom magamat, mert az, hiuság! de nem is alázom ám, mert az meg, alatsonyság!
Az Olvasó elfordítja az Elől járó beszédet; mert 1, vagy megúnta már az említett két hibával rakva levő Praefatiókat: vagy 2, haszontalannak tartja az udvaron való bémenetelt, mikor az ember a’ kert alatt is elkerűlhet, ’s az ablakon is bészolhat. – Még a’ ki rá veti is a’ Praefatiok olvasására a’ fejét; beléjek unatkozik; mert azok többnyire csendes és házi beszéllgetés formára vagynak írva, ’s többnyire mind egy a’ foglalatjok.
Ezen az okon, én minden Előbeszédemben kettőt tsináltam: 1, Valamelly interesszant materiáról való értekezést iktattam belé: 2, Nevetséges, csípős, és eleven beszédbe öltöztettem: hogy amaz az értelmet, ez pedig az érző elmét mulattassa, ’s az olvasó meg ne állhassa, hogy Praefatiomon végig ne menjen, a’ midőn osztán mind én rám, mind ő magára nézve az a’ jó háromlik, hogy Munkámat abból a’ szempontból fogja nézni, a’ miből én ohajtom. –
Ez a’ kűlső Tornátz, mellyben annyit végeztünk, hogy hosszas és Szatirai Előbeszédjeimen többé, Édes Magyarom! meg nem ütközöl: most menj bé az Előszálába, ’s ott bővebb Discursusra várattatol: Mulasd ki ott magadat, rakd le criticus páltzádat ’s philosophus köpenyegedet: és akkor szívesen lát magában a’ Szálában Dorottya, és az egész Fársángi Compania. Magamat ajánlom!
Előbeszéd Dorottya’ elébe.
Minden mondani valók köztt legelsőnek tartottam, hogy ennek a’ Versezetnek, melly a’ maga Nemében Magyar nyelvünkön első Próba, eredetét, okát, és alkalmatosságát előadjam. Somogy Vármegyében lakám 1799ben és szerentsém vala sok vídám Házaknál esméretségben lenni. Előhozódtunk eggyütt másutt az időjárásáról, a’ télről, a’ fejér vagy fekete Karátsonról ’s több effélékről, a’ mi a’ mindennapi beszéllgetésnek vagy kezdete, vagy pótolója szokott lenni. Illyen Intermezzo ritkán esett meg, kivált ha vegyes volt a’ Társaság, hogy elő ne jött volna a’ Fársáng. Látám, hogy erről kivált a’ Szépnembéliek nem éppen tudnak részvétel nélkűl szólani: látám hogy nagy részént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott Kalendáriomjok az Országos bohóskodásra: láték egy két Öreg Szűzet is, a’ kiknek magok viseletjek még nevetségesebb volt, mint kűlső formájok is. Azonnal feltevém magamban, hogy a’ mit egy vagy más Személyben, nem tsak akkor, hanem telyes életemben, nem tsak Somogyban, hanem akárhol is valaha láttam Horatziusi Sóra valót, azt egy (a’ maga nemében ám!) tökélletes Ideálban kőltőképpen előadom. Így lett Dorottya. Ennek a’ képzeltt személynek munkálkodást is (actio, Handlung) kívántam adni, hogy az interesszéjét a’ Versezetnek azzal is neveljem; melly czélra azt kőltöttem, hogy az én Dorottyám nem tsak szívében, hanem személlyesen is kikél a’ Fársáng ellen, a’ kit szinte úgy felvettem Idealis Személynek. De mi lett volna belőle, ha az én két Ideálom egymás ellen kikelvén, egy kurta Duellumra ment volna ki? nem lett volna az egész Mesézetnek kifejtődése (evolutio Fabulae) igen eggyűgyű? Vagy Dorottya kikarmolta volna Carneval Úrnak mind a’ két szemét, vagy ez a’ vén Mamzelt ölön kapta volna, ’s úgy vágta volna a’ hóba hogy – Kellett hát tennem Mellék személyeket, mellék képeket, ’s Epizodákat. Így a’ Mesézet is tarkább, a’ csomó is többszeres, a’ kibontása is tartóztatóbb lett. Belékeverednek a’ dologba majd minden Dámák a’ Dorottya részire, ’s majd minden Gavallérok a’ Carnevaléra: sőt hogy az Epopoeiában annyira kedvellett Machinák is; az álmálkodásnak nagyobbítására, melly a’ Vitézi Versezetnek fő tzélja és vége, ki ne maradjanak, részt vettek a’ történetben Éris, Fáma, Vénus, ’s a’ t. Illyen móddal kerekedett osztán egy magános gondolatból, egész Kőltemény, mellynek továbbá egyéb hijja nem volt, hanem hogy Képekkel, Festésekkel, Beszédekkel ’s több effélékkel színt és erőt nyervén magának, versekbe öntettessék. Nem História hát ez; annyival inkább nem Pasquilus, melly élő individuumokat sértegetne; sőt nem is Szatira, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden Comicum Poema a’ Világon, egy kis lelket költsönöz magának. Semmi magános történet, (az egy Fársángról való gyakori Discursuson kivűl, a’ mit az előbb már említék) nem adott erre alkalmatosságot, vagy matériát. Még annyi valóság sem vetett ennek a’ Költeménynek csak akkora talpot is, mint a’ mennyire fundálódott akár a’ Tassoni elragadtatott Vedre, akár a’ Boileau Pulpitussa, akár a’ Pope’ Vuklija. Három dolgot találhatnak az Olvasók egész Versezetemben ollyat, a’ miből a’ valósággal megtörténtt históriára gyanút tsinálhatnának. Első az hogy az időt, a’ mikor a’ Fársángi állapotok estek, a’ Poéma’ meneteléből nyilván kijön. De azt én nem is tagadom, hogy 1799 ben írtam, ’s a’ dolgokat is arra a’ télre kőltöttem. Akkor volt a’ Fársáng – óh szomorú folyása az esztendőknek! – ollyan kurta mint a’ Vigánó’ leányinak a’ derekok. De azon a’ télen esett é efféle Bál, vagy efféle história, a’ mit nékem csupán csak versekbe kellett volna minden kőltő tehetség nélkűl foglalnom? arrol szóljanak az egész tántzoló Publicumnak mind a’ két renden lévő érdemes tagjai. Második az, hogy a’ Tartomány, a’ Helység, sőt a’ Ház is praecise ki van téve, ahol a’ Dorottyai intrigák estek. „Somogyban! Kaposvárott! a’ Hertzeg’ Kastélyában! Mégis csak kellett ebben valaminek, annak, lenni. Miért itt, és praecise itt, ’s nem másutt, akárhol, egyéb helyen? de, itt és éppen itt…” Kérem alázatosan; a’ Hold ugyan elég tágas lett volna, és ott az eggyűgyűk állítása szerént Dávid hegedűlvén, nem lett volna szűkség a’ Toponári Zsidókat is Pégazus’ szárnyain felszállíttatni: de én főldi,’s különössen nemzeti dolgokat kívántam írni, hogy némelly nemzeti vissza éléseket inkább megróvhassak. A’ főldön kellett hát Játékomnak néző helyét felütni, és átalán fogva Nemzetemnek lakóhelyében valahol. Ha csupán az üres álmélkodás lett volna a’ tzélom, jutalmamat pedig abban helyhettem volna, hogy Szabadházy Uram azt mondja Költeményemre, hogy ennye az illyen attának be’ szép esze van, Ugyan hogy tud már illyen ördög portékákat ki gondolni! vagy hogy Háromvőlgyi Úr úgy elandalodjon rá hogy egy pípa dohányja tízszer is aludjék az alatt; az asszonyság pedig a’ sok csudafestésel majd minden éjjel vele álmodjon: Már ugy bezzeg jöttek volna ám gyönyörű Scénák,’s a’ gyönyörű Scénákban gyönyörű Peripetiák! – Csak végye az emberi Lélek méltó képzelőre! Egy híres réz erdő túl az Operentián – egy kerek erdő, mellyben ezűst madarak szóllanak – ez még semmi: de abban osztán egy arany vár, melly kakassarkantyún forog – még az is mind semmi: hanem a’ tűndér Királykisasszony, a’ kinek minden pillantatjára Orientalisi gyöngyök peregnek – – hohó, ez már nem lári fári! Hát még a’ szép Királyfi, a’ gyémánt buzgánnyal, a’ tátos lóval? ’s több illyen Jelenések szinte az Akastyáni Hegyig, melly 50 mértfőldről, az egy erőss Griffmadaron kivűl, mindent magához szippant? – – – Már illyen Románokat talám 8 lovas Debretzeni Szekérrel is lehetne a’ Pesti ’s egyéb vásárokra vitetni, mint a’ Lipsiaiakra a’ sok Feengeschichteket mit einem saubern Tittelkupfer: Már az ollyan Költemény nyalatná magát mint a’ méz, de a’ Szatira vajmi nyögve nyelő Orvosság. Akárhogy légyen, én nekem Hazámban kellett a’ kőlteményt helyheztetnem: hogy pedig ennek egész Situatióját Somogy Vármegyébe választottam, az nem azért esett, hogy a’ sokszor említésbe jött absususokat ott találtam volna fel legjobban, éppen nem; abban a’ Nemes Megyében, mellyre én mindenkor Idylliumos elmerűléssel emlékezem, a’ barbarismusnak sints helye, de a’ Luxusnak vétkesebb neme sem verhetett még fészket. Nemesek annak Urai, mint mindenha valának ’s tellyesek a’ Nemzeti buzgósággal. Egy Szécsényi Provinciájában mit találhatna az ember Satyrára valót? „Node kérem hát, csak kellett valami okának lenni a’ Somogy’ választásában – tsak ok nélkűl a’ Poéta sem tsinál valamit.” Sem több, sem kevesebb okom nem volt; mint az, hogy akkor ott laktam. Azomban ha mindjárt Zágor Vármegyét, vagy Berzentze és Bodrog Vármegyék kőzűl akármellyiket választottam volna is Stzénáúl; csak fenn maradt volna az előbbi Kérdés, hogy mit vétett Berzentze Vármegye ’s a’ t? Csak ollyan Kérdés az, hogy Mulató Személyim közzé mért vittem muzsikálni in specie a’ Toponári Zsidókat, és nem a’ Keszthelyieket vagy Nagy Cahiroiakat? Harmadik, a’ mi valamelly igazságra való tzélozásomat gondoltathatja; ez, hogy mind a’ Gavallérok, mind a’ Dámák köztt ollyan characterek, beszédek, ’s környűlállások találtatnak, mellyek igen nagy praecisióra mutatnak. Örűlök ha úgy van; sőt ha ezt sokan ’s kivált nagy bélátású Olvasóktól hallom, eltalálom bízni magamat. Minden szép Tudományoknak és Mesterségeknek, jelesben a’ Poézisnak is, fő végek az Ámúlás, (Täúschúng) ha t. i. eleven és természeti előadásunkkal az olvasó, szemlélő, vagy Hallgató Képzelődését annyira elámíthatjuk, hogy az a’ mi költött Scénákba vagy indúlatunkba; mint valamelly új világba, a’ maga realis Situatiójából általvarázsolhatjuk. A’ ki tehát azt hiszi, hogy az én Poémámban leírott Személlyek lehetetlen hogy valóságos és élő Valóságok ne lennének, ’s hogy a’ tőlem előadott történeteknek, nem másoknak hanem igazság után írottaknak kell lenniek; Az, minden betsűlettel – engedelmet kérek a’ technicus terminusról – elámúlt; és én minden bizonnyal, legalább Ő rá nézve – poéta vagyok. Mert az egész Nemes Vármegyében, mind azokat valakiket esmérni, ’s tőlök esmértetni szerentsém volt, tanúbizonyságúl hívom, hogy az egész tartományban, a’ Balaton és Dráva partjai köztt, egyetlen egy Személyt sem találhatni, a’ ki az én Leírásommal és mesémmel megeggyezne: tanúbizonyságúl hívom a’ Muzsákat, kitsinytől fogva nagyig, Cliótól fogva Uraniáig mind a’ Kilentzet, – pedig kilentz Dáma köztt tsak nehéz titkot tartani, – hogy az egész Poémát mind magok Dictálták kit Csökölben, kit Hedrahelyen, a’ melly két faluban pedig hogy mentségemre ezt is felhozzam, egy Dámát sem találtam, a’ kit ideálnak felvehettem volna; sőt a’ Dáma név is olly idegen az ittvalóknál, hogy én egyiknek sem mernék ezzel a’ névvel tisztelkedni. Más az, hogy én Kaposváron mind öszve is egyszer voltam életemben, akkor is betegen és cura kedvéért; a’ Hertzeg’ Kastélyában pedig soha sem voltam, és még annyit sem tudok róla, mint az Első Konzulnak St. Cloudi Palotájáról. „Hogy tudom hát még is leírni?” A’ Mátyás Király Palotájáról Fűsűsné is tud beszéllni valamit, ha járt valaha benne: de Poétának lenni éppen azt teszi egyiket, hogy kőlteni ’s képzelni tudjon az ember. Legpraecisebb látszik le írva lenni a’ Carneval Kaposba való bémenetele, vagy az Einzúg. Ezt azután szúrtam belé, mikor már az egész Poéma el volt készűlve: ezzel fényt és pompát akartam a’ Történetnek adni, vévén az ideát, a’ N. M. Főispány Ő Excellenciájának béiktatásakor tett solennitásból, melly az előtt való nyáron esett. De ha valaki az én Farsangi Colonjaimnak vezérit, az akkori Vezér Urakból akarná kiókumlálni, nem tudom, hogy’ találná fel a’ Martzali Osztályban Madam Cserházijnét? – Értenek engem, a’ kiknek illik. – Egyébaránt nem szűkség apologizálnom; négy esztendő olta esmérik sok Úri rendű Urak és Asszonyságok ezt az én tréfa Versemet, elégnek olvastam fel magam is némelly víg Compániákba, elégnek meg van Kézírásban is. Mindenütt jó kedvvel fogadták, senki benne meg nem ütközött. Legnagyobb Jutalmam egy két katzaj volt, legnagyobb bűntetésem pedig egy két legyezőleggyentés. Ez egyik sem dűjti el a’ tornyot; valamint maga sem az egész Dorottya, vagy a’ Dámák’ diadalma a’ Farsangon, ha mindjárt még tizszer volna is írva IV Könyvben. – Mégis képzelem, hogy találkozni fognak ollyan Nénék, a’ kik vagy itt, vagy amott megbotránkoznak vagy ebbe, vagy amabba: hja! a’ hajlott időnek tulajdona a’ botorkázás, és bajos dolog a’ dolgokat tisztán és magok formájokban látni pápaszemen, vagy hogy a’ Génus ellen ne hibázzak – mamaszemen. Képzelem más oldalról azt is, hogy sok Húgak mint fognak tetszeni magoknak, mikor a’ szép szemek, ortzák, kezek, a’ Szerelem’ diadalmi, ’s több effélék íródnak le, hogy dagad győzni vágyó szívek, hogy futnak majd a’ Tükörhöz, majd a’ Toiletthez – ’s mit látnak? amaz elsáppadva kuncsorog ennek liliomiért ’s rózsáiért. Semmi! ez mindennapi dolog, a’ Világ magától megy. Ájulnak a’ Stutzerek truppjai egy Nimfa előtt, kire sem a’ Bába sem édes Mámikája nem nevetett: a’ rómánokból lepáriáltt Levelek szinte ontják a’ temjén füstöt a’ Carmin Istenasszonynak. – – De elég a’ Szatirából; a’ folyóbeszédben hamarább megneheztelnek azért, mint a’ versekben. Azt mondám az elébb, hogy ez a’ Poéma, nem Szatira; most is azt mondom, hogy nem Szatira ez a’ Poéma. Mi hát? – Epopoeia Comica. – Mi? – Poéma Heroico-Comicum. – Mitsoda? – Már ez Frantziáúl is, olaszúl is, csak illyen formán hangzik: tehát németűl magyarázom, Comisches Heldengedicht. Magyarúl nem merem a’ nevét addig mondani, míg részenként okát nem adom. – Hátúl kezdem fejtegetni. Versezet; már régen meg van téve annak, a’ mire ő jó, hadd tégyen hát nálam is Carment; mint Poéma Kőlteményt, bárhogy kiáltsanak, a’ kiknek vagyon szájok, idejek és kedvek a’ kiáltásra. Vitézi: ezt jobban szeretem a’ Bajnokinál a’ Heroicum kitételére; noha nem ragaszkodom belé makatsúl. Sem a’ Vitéz, sem a’ Bajnok nem tészi ki eléggé a’ Héróst; míg nem akarjuk. Eggyezzünk meg valamellyikbe ’s mindjárt Héros lesz akár a’ Bajnok, akár a’ Vitéz, és csak azon a’ betsűletes úton, a’ minn a’ Németek Heldje. Mi a’ valóságos Hérós, mi a’ Hérósi tselekedet, ’s miben áll a’ heroicum poémának termete, az nem Fársángi Discursusba való. Irtam erről az Árpád nevű Heroica Epopoeiámnak rövid Rajzolatjában és Kritikájában, melly reménylem tavaszra kijöhet. Addig a’ tudni kívánó Ólvasótól egy kevés várakozásra kérem. Furtsa; ez nékem annyit tesz, mint Comicum, az Árpádra írott Kritikámban ennek az elnevezésemnek is okát adom; ’s kérem, hogy a’ kik benne megtalálnának ütközni, függesszék fel addig Recensiójokat, míg az említett Kritika köz kézre kerűlhet. Ott az Epopoeiának tudományját bőven elő fogom adni; most tsak arról szólok egy keveset, millyen móddal kívántam légyen ezt a’ Dorottya nevű furtsa Epopoeiát annak formájához alkalmaztatni. A’ Vitézi Epopoeiában már sok próbát tett hadi dolgokban gyönyörködő Nemzetünk, mellyek között a’ belső Érdemre nézve legderekabb Gr. Zrini Miklósnak, ama’ szerentsétlen Vadásznak, Adriai Tenger’ Sirénája, mellyet Vitéz Nagy Apjának, a’ Szigetvárban elesett Gr. Zríni Miklósnak tetteiről szerzett, és a’ mellyet, minthogy csak kevés és nem kapható régi rongyos Exemplárban lappang a’ nagyobb Bibliothékákban, szándékozom Árpád kidolgozása előtt historiai és aestheticus Commentariussal kiadni, ha az Isten egésségemnek és csendes életemnek kedvelénd. A’ közép vagy bajnoki Epopoeában már nem tsak próbákat hanem valósággal szerentsés Darabokat is mutathatunk anyai nyelvünkön.
A’ furtsa Epopoeia még az, a’ mellyben egy két fordítást ugyan magyarúl is olvashatunk; de eredeti próbát még nem tettünk.
Ez az a’ Dorottya, mellyel én Poétai Litteraturánknak ezt a’ hízakját bétőlteni igyekeztem. Ebben az Actio, vagy a’ munkálkodás, a’ mit Mesézetnek nevezek, a’ Deák Fabula után, kőltött, a’ mint oda fellyebb előadám; kőltöttek benne a’ Characterek is, mellyeknek főrégulája az úgymondatott Verisimilitudo, (Wahrscheinlichkeit) az az, hogy a’ dologban semmi képtelenség ne légyen, ’s az olvasó képzelhesse, hogy az megtörténhetett. Ezt én is szemem előtt kívántam tartani. A’ Comicumnak természete ugyan megengedi, hogy a’ dolgot egy kevéssé nagyítsuk, melly nagyitás (Uebertreibung) a’ Komikus poétának tzélját, ’s az ő Munkájának bényomását hathatosabban segíti. Én is tehát néha a’ Személyek’ Karakterének egyes vonásait, ’s a’ különös Történeteket szaporítottam, halmoztam, nagyítottam; a’ Képeknek Kolorítját ragyogóbbá, erőssebbé tettem: hogy így a’ festés elevenebb és béhathatobb legyen, de még is képtelenségre ne fajúljon el.
Epopoeiámnak meg kívántam adni az Egységet is, azaz, hogy a’ benne végbe vitt Cselekedet egy és simplex Actio légyen, és azt az Olvasó elméje egyszerre könnyen felvehesse és végigláthassa: melly is rövideden ebben áll, hogy Dorottya a’ maga Leánytársaival fársángi társaságba lévén, Carnevalra ’s az Ifjakra a’ tőlök vett bosszú miatt megharagszik, ellenek hadat indít, és mikor már őket szinte meggyőzte, Vénus leszáll a’ maga egész pompájában ’s őtet és a’ Dámákat kívánságoknak czéljaira nézve megnyugtatja ’s amazok eránt megbékélteti.
Ezen fő Actio mellé Episodákat is tettem, azaz ollyan melléktörténeteket, mellyek a’ főtörténetnek természetével megegyeznek, és származásokat mintegy amattól kölcsönzik; és annak Interesszéjét, béhatását ’s egész fényjét nevelik és segítik. Illyen Epizoda, a’ többek köztt, a’ Kaposvári Ebéd, a’ Tántz, és a’ Lokajok ’s Szobaleányok köztt esett kűlső csata, melly utolsóval, mint valamelly umbrával akartam a’ Galánt csatának fényjét, felemelni, ha pedig Olvasóm alatsony történeteket ’s egy Gergő hajdú szájában konyhai szókat talál, jusson eszébe hogy a’ Dramaticában is vagyon Niederkomisch, Possenspiel, Opera buffa, Intermezzo, ’s holmi Monodrama, Duodrama, ’s a’ t. Lessz, a’ ki ezekben több kedvet talál, mint a’ Cythere pompás megjelenésében és Oratiójában; lessz, a’ kinek jól esik ezt olvasni mindjárt a’ cselédházbéli scena után.
Az én Szerzeményemnek az Interesszéje, a’ Nemzeti Luxusnak és elkortsosodásnak büntetésében, ’s Ifjainknak és Dámáinknak csintalan sőt sokszor pajzán múlatságaiknak megrovásában áll. A’ történetet, melly magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos állapotot, ’s ez a’ Comicumomnak kútfeje: hogy a’ fontosság és az Olvasónak interesszáltatása még nagyobb légyen, munkálkodó Személlyimnek, sok gántsot és akadályt hányok, czéljaikra való törekedésekben; melly akadályokat utóljára egy váratlan eszköz által, sőt Isteni közbenjárás’ útján hárítok el, hogy az addig várakozó ’s kételkedésben tétetett Olvasót a’ csomónak feloldása eggyszerre lepje és nyugtassa meg. Ez neveli a’ Csudálatosságot is, melly az Epopoeiának tulajdona, és a’ melly az én Epicus Versemben már a’ történetben magában is meg van, a’ Machinák által pedig szaporíttatik. Azt mondhatná valaki, hogy jobb lett volna, a’ csomónak kifejtését magából a’ dologból ’s magok a’ munkálkodó Személyek által tétetni: de egy az, hogy a’ Dámáknak annyi sok praetensiójáról tenni emberi erőn felyűl vagyon, és csak a’ hatalmas Cyprusi Istenasszonynál van az a’ Bőség-szarva, mellyből mindnyáját ki lehessen elégítni; más az, hogy a’ visszavonást is Éris csinálta, a’ megbékéllést is Istenasszonynak volt illő véghez vinni.
Miért kőltöttem pedig a’ történetet Hazámba, a’ Személlyeket Magyaroknak, ’s az időt a’ mi napjainkban? annak elég okát adtam oda fellyebb. Nem lehetett volna czélomat másképpen elérni: mert a’ ki azt gondolja, hogy a’ Comica Poésisnak czélja, már az akár Epicus, akár Drámai, akár más kissebb Darab légyen is, csak az Olvasó’ múlattatásában ’s nevettetésében áll, az, ítéletem szerént hibázik, minthogy valamint az egész Poézísnak, úgy ennek is főtzélja az Emberi Szív’ jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó voltának előadása, melly által amazt lelkesítni, ezt pedig helyrehozni iparkodik. Nem holmi sikeretlen Sententiák által érjük el pedig ezt a’ nemes véget, sem nem holmi oskólai száraz Declamatiók által; hanem a’ nézésre kitett Példáknak, ’s a’ munkálkodásba hozott érzéseknek és indúlatoknak van az a’ béhatóbb ereje, melly által a’ Múzsák, boldogítójivá lésznek az emberi Nemzetségnek.
Hogy pedig az említett főtzélra jobban eljuthasson az Epica Poesis, és szebb formában bájolhassa bé magát az Olvasó Fántáziáján keresztűl, annak szívébe, több eszközöket is vett fel, mellyekkel élni én is igyekeztem. Illyenek a’ Leírások, a’ Képek, mellyeknek a’ festés és jó elrendelés által nagy aesthesica erejek vagyon, illyenek a’ Hasonlítások, mellyek a’ történet előadásának, elevenséget, gyönyörködtető tarkaságot, és néha világosítást is szereznek. Stylusomat szándékoztam a’ dologhoz és Személlyhez alkalmaztatni; és hogy Epopoeám néha néha Dráma formát is végyen magának, ’s annál fogva még változóbb légyen, és a’ Scénák jelenvalóbb ’s béhatóbb formát végyenek magoknak, imitt amott magokat beszélltetem a’ Személlyeket, melly az olvasónak unalmát is tágítja. Vesse öszve a’ figyelmetes Olvasó Bordátsnak, Dorottyának, Rebekának, Opornak, Gergőnek, és Vénusnak beszédjeit; reménylem, nem fogja azokat tzélom ellen valóknak, vagy unalmas pótolékoknak tartani.
Egy szóval: óhajtottam az Epopoeiának egész formáját, természetét és alkotását a’ legjobb Mustrák után, ebben a’ kis Munkámban is követni. Így, p. o. a’ Poémának elején, mindjárt kitészem a’ matériát, rövideden és világosan: hogy pedig az egy kevéssé sokat ígérő, magahányi, és ollyan Cyclicushoz illő, az a’ Comicumban elmehet, külömben a’ valódi Epopoeában szenvedhetetlen volna. Illyen Comicum a’ felkiáltásom és segítségül való hívásom is, a’ Butelliához; más HeroiComicus Poéták más-más felkiáltásokat gondoltak, az én fársángi Poémámhoz, ’s annak foglalatjához ez nem éppen alkalmatlan. Munkámat négy Könyvekre osztottam, melly felosztás a’ történetnek és Poémának természetéből foly; nem is lehet az akármelly Kőlteményben is ok nélkűl való. A’ mi a’ versnemét illeti, ha vitézi Epopeiát írtam volna, a’ Hexameterre esett volna választásom, de egy Popularis és csupán múlattató Époszhoz jobbnak tartottam a’ szokott kettős Strophákat. –
| Elöl járó beszédje
az előbeszédnek.
Közönséges dolog az Authoroknál Elől-járó Beszédet írni: de még közönségesebb az Olvasóknál, azt soha el nem olvasni.
Mind a’ kettőnek szintúgy okának kell lenni, mint annak, hogy a’ Poéták Ajánlólevelet írnak, a’ Meczénások pedig nem is válaszolnak rá. Lássuk tehát mind a’ kettőnek az okát.
A’ KÖNYVÍRÓ Előbeszédet tsinál, többnyire! ezen két okból: 1, vagy sokat akar magáról az olvasóval elhitetni, hogy ő ezt a’ munkáját ennyi ’s ennyi esztendők alatt, éjjeli nappali munkával, szorgos hívatala mellett is, ennyi ’s ennyi hiteles írókból, szakadatlan elmélkedéssel, ’s a’ t. dolgozta ki; ez Németországon Charlatanságból, másutt igen csak kevélységből esik meg: 2, vagy alázza Munkáját, csekélységét emlegeti, bocsánatért kunyorál, ’s mégis a’ végén halárúló Kofa módra húzalkodik a’ rongyos lelkű Zoilussal; ez még nagyobb kevélység az elsőnél, de talám gyakorlottabb is. – A’ mi engemet illet, Nihil mihi arrogo, quamquamnec derogo quidquam: nem is hánytatom magamat, mert az, hiúság! de nem is alázom ám, mert az meg, alacsonyság!
⃰
Az OLVASÓ elfordítja az Előbeszédet, mert: 1, vagy megúnta már az említett két hibával rakva levő Praefatiokat: 2, vagy szükségtelennek tartja az udvaron való bémenetelt, mikor az ember a’ kert alatt is elkerűlhet, ’s az ablakon is bészólhat. – Még a’ ki rá veti is fejét az Előbeszéd’ olvasására, belé unatkozik; minthogy az többnyire mint Tanítói, Atyai, vagy Audientziás tónuson vagyon írva, ’s többnyire mind egy a’ foglalatja.
Ezen az okon, én minden Előbeszédemben kettőt tsináltam: 1, Valamelly interesszáló matériáról való értekezést iktattam belé: 2, Nevetséges, csípős, és eleven beszédbe öltöztettem; hogy amaz az Értelmet, ez pedig az Érző elmét múlattassa, ’s az Olvasó ne állhassa meg hogy Előbeszédemen végig ne menjen; a’ midőn osztán mind én rám mind ő rá nézve az a’ jó háromlik, hogy Munkámat abból a’ szempontból fogja nézni, a’ miből én óhajtom. –
Ez a’ Kűltornátz, mellyben annyit végeztünk, hogy hosszas és néhol szatirai Előbeszédjeimen, többé, Jámbor Magyarom! meg nem ütközöl. Most menj bé az Előházba, ott bővebb discursusra várattatol. – Múlasd ki ott magadat; rakd le ott Criticus páltzádat, philosophus köpönyegedet, theologus Süvegedet: és akkor szívesen lát magában a’ Szálában, DOROTTYA, és az egész Fársángi Kompánia. Magamat ajánlom!
ELŐBESZÉD.
Minden Mondanivalók között legelsőnek tartottam, hogy ennek a’ Versezetnek, melly a’ maga nemében Magyar nyelvünkön első Próba, eredetét, okát, és alkalmatosságát előadjam. Somogy Vármegyében lakám 1799ben, és szerentsém vala sok vídám Házaknál esméretségben lenni. Előhozódtunk együtt-másutt az időjárásról, a’ télről, a’ fejér vagy fekete Karácsonról, ’s több effélékről, a’ mik a’ mindennapi beszéllgetésnek, vagy kezdete, vagy pótolói szoktak lenni. Illyen Intermezzo ritkán esett meg, kivált ha vegyes volt a’ Társaság, hogy elő ne jött volna a’ Fársáng. Látám hogy erről kivált a’ szép nembéliek nem éppen tudnak részvétel nélkűl szóllani: látám hogy nagy részént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott Kalendariomjok az Országos bohóskodásra: láték Modelleket a’ Dorottyára, de a’ melly Modellek itt is csak ollyanok valának, mint mind azokban a’ Tartományokban, a’ mellyekre szóllott a’ régi Lócsei Kalendáriom. Azonnal feltevém magamban, hogy a’ mit egy, vagy más Személyben, nem tsak akkor, hanem életemnek megrendűltt napjaiban, nem csak Somogyban, hanem akárhol is valaha láttam Horátziusi Sóra valót, azt egy (a’ maga nemében gondoltatva) tökélletes Ideálban kőltőképpen előadom. – Így kerekedett DOROTTYA.
Ennek a’ képzeltt Személynek munkálkodást is (actio, Handlung) kívántam adni, hogy az Interesszéjét a’ Versezetnek azzal is neveljem. Erre a’ czélomra azt kőltöttem, hogy az én Dorottyám nem csak szívében, hanem személlyesen is kikél a’ Fársáng ellen, a’ kit szinte úgy felvettem Ideális Személynek. És ez a’ CARNEVAL.
De mi lett volna belőle, ha az én két Ideálom egymás ellen feltámadván, egy kurta Duellumra ment vólna ki közttök a’ dolog? Nem lett volna az egész Mesézetnek kifejtődése (evolutio Fabulae) igen egyűgyű? Vagy Dorottya Kisasszony kikarmolta volna Carneval Úrnak mind a’ két szemét, vagy ez az Úr ölön kapta volna a’ tisztes Mamzelt, ’s úgy vágta volna a’ hófúvásba, hogy –. Kellett hát tennem Mellékszemélyeket, mellékképeket ’s Epizodákat. Így a’ Mesézet-is tarkább, a’ csomó is többszeres, a’ kibontása is tartóztatóbb lett. Belé keveredtek a’ dologba majd minden Dámák a’ Dorottya’ részire, ’s majd minden Gavallérok a’ Carneváléra: sőt hogy az Epopoeában annyira kedvellett Machinák is, az álmélkodásnak nagyobbítására, melly a’ vitézi Versezetnek fő tzélja és vége, – ki ne maradjanak, részt vettek a’ történetben Éris, Fáma, Vénus, ’s a’ t. Illyen móddal formálódott osztán egy magános gondolatból EGÉSZ KŐLTEMÉNY, mellynek továbbá egyéb hijja nem volt, hanem hogy képekkel, Festésekkel, Beszédekkel, ’s több effélékkel színt és erőt nyervén magának, versekbe öntettessék.
Nem Hisztória hát ez; annyival inkább nem Pasquilus, melly élő, vagy meghólt Individuumokat sértegetne; sőt nem is Szatira, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden Comicum Poéma a’ világon, egy kis lelket kőlcsönöz magának. – Semmi magános történet (az egy Fársángról való Diskurzuson kivűl, a’ mit az elébb már említék) nem adott erre alkalmatosságot, vagy matériát. Még annyi valóság sem vetett ennek a’ Kőlteménynek csak akkora talpot is, mint a’ mennyin fundálódott akár a’ Tassoni’ elragadtatott Vedre, akár a’ Boileau’ Pulpitussa, akár a’ Pope’ el-lopott Vuklija.
Három dolgot találhatnak az Olvasók egész Versezetemben ollyat, a’ miből a’ valósággal megtörténtt históriára gyanút tsinálhatnának. – Az Első ez, hogy az idő, a’ mikor a’ fársángi állapotok estek, a’ Poéma’ meneteléből nyilván kijön. De, azt én nemis tagadom, hogy 1799-ben írtam, ’s a’ dolgokat is arra a’ télre kőltöttem. Akkor idén volt a’ Fársáng – óh szomorú folyása az esztendőnek! – ollyan kurta, mint a’ Vigano’ Leányinak a’ derekok. De azon a’ télen esett é afféle Bál, vagy efféle história, a’ mit nékem csupán csak versekbe kellett volna minden kőltői tehetség nélkűl foglalnom? arról szóljanak az egész tántzoló Publikumnak mind a’ két renden lévő érdemes Tagjai.
Második az, hogy a’ Tartomány, a’ Helység, sőt a’ Ház is praecise ki van téve, ahol a’ Dorottyai Intrigék estek. – „Somogyban! Kaposvárott! a’ Herczeg’ Kastélyában! – Mégis csak kellett ebben valaminek annak lenni. Hamisak a’ Poéták! – Miért itt? és praecise itt? ’s nem másutt, egyébütt, akárhol? hanem itt, és praecise itt?...?” Kérem alázatosan; a’ Hold ugyan elég tágas lett volna, és ott az egyűgyűk’ állítása szerént Dávid hegedűlvén, nem lett volna szükség a’ Toponári Zsidókat is Pégazus’ szárnyain felforspontoltatni: de én főldi,’s különösen nemzeti dolgokat kívántam írni, hogy némelly nemzeti viszszaéléseket inkább megróhassak. A’ Főldön kellett hát Játékomnak nézőhelyét felütnöm, és általán fogva Nemzetemnek lakó-főldén valahol. Ha csupán az üress álmélkodás lett volna a’ fő czélom; jutalmamat pedig abban helyhettem volna, hogy Szabadvőlgyi Úr ezt mondja Kőlteményemre „Ejnye no az illyen amollyannak be’ gyöngy esze van! Ugyan no hogy tud már illyen átkozott portékákat kigondolni? Mi ördög –” vagy, hogy Háromlovy Uram úgy elandalodjon rá hogy egy pipa dohányja tízszer is elaludjék az olvasás közben, az Asszonyság pedig a’ sok csuda képekkel majd minden éjjel véle álmodjék: már úgy bezzeg jöttek volna ám drágalátos Scénák,’s a’ drágalátos Scenákban gyönyörűnél is gyönyörűbb Peripetiák. – – Csak vegye az emberi Lélek méltó képzelőre! Egy kies réz Erdő, túl az Óperentzián – egy kerek erdő, mellyben ezüst Madarak szóllanak – ez már valami: de abban osztán egy arany Vár, melly kokassarkantyún forog – már megmeg valamibb: hanem, a’ tűndér Királykisaszszony, a’ kinek minden pillantatjára Órientálisi gyöngyök peregnek – – hahó, ez már nem lári fári! Hát még a’ szép Királyfi, a’ gyémánt buzgánnyal, a’ tátos lóval? ’s több illyen álmélkodásra méltó Jelenések szinte az Akastyányi hegyig, melly 50 Mértfőldről, az egy erőss Griffmadaron kivűl, mindent magához szippant? – – – Már illyen Istóriákat talám nyóltz lovas Debretzeni szekérrel is lehetne a’ Pesti Vásárra vitetni, mint a’ Lipsiaira a’ sok Feengeschichtéket mit einem saubern Tittelkupfer. Már az efféle Kőltemény nyalatná magát, mint a’ méz; de a’ Szatira vajmi nyögve nyelő Orvosság! –
Akárhogy légyen: énnékem Hazámban kellett helyheztetnem a’ Kőlteményt. Hogy pedig annak egész Situátióját Somogy Vármegyében választottam, az nem azért esett, hogy a’ sokszor említésbe jött abususokat ott találtam volna fel legjobban; éppen nem! Abban a’ nemes Megyében, mellyre én mindenkor idylliumos elmerűléssel emlékezem, a’ Barbarismusnak sints helye, de a’ Luxusnak vétkesebb neme sem verhetett még fészket. Nemesek annak Nemessei, mint mindenha valának, ’s tellyesek a nemzeti buzgósággal. Egy SZÉCHÉNYI Provinciájában mit találhatna az ember Szatiráravalót? –
„Node kérem hát; csak kellett mégis valami okának lenni a’ Somogy’ választásában – ok nélkűl csak a’ Poéta sem csinál valamit.”
Sem több, sem kevesebb okom nem volt, mint az, hogy akkor ott laktam. – Azomba, ha mindjárt Zágor Vármegyét, vagy Berzencze és Bodrog Vármegyék kőzűl akármellyiket választottam volna is Stzénáúl; csak fenn maradt volna az előbbi Kérdés, hogy mit vétett Berzentze Vármegye ’s a’ t.? Csak ollyan kérdés az, hogy múlató Személyim közzé mért vittem muzsikálni in specie a’ Toponári Zsidókat, és nem a’ Keszthelyieket, vagy Nagykahiróiakat?
Harmadik, a’ mi valamelly igazságra való czélozásomat gondoltathatja, ez, hogy mind a’ Gavallérok, mind a’ Dámák köztt ollyan characterek, beszédek, ’s környűlállások találtatnak, mellyek igen nagy praecisióra mutatnak. – Örűlök, ha úgy van; sőt ha ezt sokaktól, ’s kivált nagy bélátású Olvasóktól hallom, el találom bízni magamat.
Minden Szép Tudományoknak és Mesterségeknek, jelesben a’ Poézisnak is, fő végek az Ámúlás (Täuschung); ha t. i. eleven és természeti előadásunkkal az Olvasó’, Szemlélő’ vagy Hallgató’ Képzelődését annyira elámíthatjuk, hogy azt a’ mi kőltött Scénánkba vagy indúlatunkba, mint valamelly új világba, a’ maga realis Situátiójából által-varázsolhatjuk. A’ ki tehát azt hiszi, hogy az én Poémámban leírott Személlyek, lehetetlen, hogy valóságos és élő Személyek ne volnának, ’s hogy a’ tőlem előadott történeteknek nem másoknak, hanem igazság után írottaknak kell lenniek; Az, minden becsűlettel (engedelmet kérek a’ technicus terminusról) elámúlt; és én minden bizonnyal, legalább Ő rá nézve – poéta vagyok.
Mert, az egész nemes Vármegyében, mind azokat valakiket esmérni, ’s tőlök esmértetni szerentsém volt, tanúbizonyságúl hívom, hogy az egész Tartományban, a’ Balaton’ és a’ Dráva’ partjai köztt, egyetlen egy Személyt sem találhatni, a’ ki az én leírásommal és mesémmel megegyezne: tanúbizonyságúl hívom a’ Múzsákat, kitsinytől fogva nagyig, Cliótól fogva Urániáig mind a’ kilentzet – pedig kilentz Dáma köztt csak nehéz titkot tartani – hogy az egész Poémát mind magok diktálták, kit Csökölben, kit Hedrahelyen, a’ melly két faluban pedig, hogy mentségemre eztis felhozzam, egy Dámát sem találtam, a kit Ideálnak felvehettem volna; sőt a’ Dáma név is olly idegen az ottvalóknál, hogy én egyiknek sem mernék ezzel a’ névvel tisztelkedni. – Más az, hogy én Kaposváron mind öszve is egyszer voltam, akkor is betegen és cura’ kedvéért; a’ Herczeg’ Kastélyában pedig soha sem voltam, és még annyit sem tudok róla, mint az Első Konzúlnak St. Cloudi Palotájáról.
„Hogy tudom hát még is leírni?”
A’ Mátyás Király’ Palotájáról Fűsűsné is tud beszéllni valamit, ha járt valaha benne – De Poétának lenni éppen azt teszi egyiket, hogy kőlteni és képzelni tudjon az ember.
Legpraecisébb látszik leírva lenni a’ Carneval’ Kaposba való bémenetele, vagy az Einzug. – Ezt azután szúrtam belé, mikor már az egész Poéma elvolt készűlve. Fényt és pompát akartam véle adni a’ Történetnek, vévén az ideát a’ N. M. Főispány’ Ő Exc.jának béiktatásakor tett Solennitásból, melly az előtt való nyáron esett. De ha valaki az én Farsangi Colonnejaimnak Vezérit, az akkori Vezér Urakból akarná kiókumlálni; nem tudom, hogy találná fel a’ Marczali Osztályban Madam Cserházynét? – Értenek engem, a’ kiknek illik. – –
Egyébaránt, nem szükség apologizálnom: négy esztendő olta esmérik sok Úri rendű Urak és Asszonyságok ezt az én tréfa versemet; elégnek olvastam fel magam is némelly víg Kompániákban, elégnek megvan Kézírásban is. Mindenütt jó kedvvel fogadták, senki benne meg nem ütközött. Legnagyobb jutalmam egy két kaczaj volt; legnagyobb bűntetésem pedig egy két Legyezőleggyentés. Ez, egyik sem dűjti el a’ Tornyot: valamint maga sem az egész DOROTTYA, vagy a’ Dámák’ Diadalma a’ Fársángon; ha mindjárt még tízszer volna is írva IV Könyvben.
Még is képzelem, hogy találkozni fognak ollyan Nénék, a’ kik vagy itt, vagy amott megbotránkoznak vagy ebbe, vagy amabba: szja, Lelkem! a’ hajlott időnek tulajdona a’ botorkázás, és bajos dolog a’ tárgyakat tisztán és a’ magok’ formájában látni pápaszemen, vagy, hogy a’ Genus ellen ne hibázzak – mámaszemen. – ! Képzelem más oldalról azt is, hogy sok Húgak mint fognak tetszeni magoknak, mikor a’ szép szemek, orczák, kezek, a’ Szerelem’ diadalmi, ’s több effélék fordúlnak elő, hogy dagad győzni vágyó szívek, hogy futnak majd a’ Tűkörhöz, majd a’ Toiletthez – ’s mit látnak? amaz elsáppadva kuncsorog emennek liliomiért ’s rózsáiért. Te szegény Tűkör! és te könyörűlő Toilette! – Semmi: ez mindennapi dolog, az illyen a’ boldog Culturához tartozik, és a’ Világ magától megy. Ájúlnak a’ Stutzerek’ truppjai egy Nimfa előtt, kire születtekor sem a’ Bába sem édes Mámikája nem nevetett; és a’ Nimfa maga is kezdi hinni hogy az ájúlásig kifájinúltt nemes látogatók nem cspodárkodhatnak, ’s a’ jó Tűkör csak reggel hazudik. A’ Flórától kiczifrázott Párkák nyújtják vagy elmetszik a’ megbutúltt érzésűeknek életek’ fonalát; és a’ salátának-önteni-való nyűttes Románokból lepáriáltt Levelek szinte ontják a’ temjénfüstöt a’ Cármin Istenasszonynak. …
De elég a’ Szatirából. Folyóbeszédben hamarább megneheztelnek azért, mint a’ versekben. – Azt mondám az-elébb, hogy ez a’ Poéma nem Szatira: most is azt mondom, hogy nem Szatira ez a’ Poéma.
„Mi hát?”
Epopoea Comica.
„Mi?”
Poëma Heroico–comicum.
„Mitsoda?”
Már ez Francziáúl is, Olaszúl is, csak illyen formán hangzik: tehát németűl magyarázom – Comisches Heldengedicht. Magyarúl nem merem addig a’ nevét addig a’ nevét emlegetni, míg részenként okát nem adom. Hátúl kezdem fejtegetni.
VERSEZET. Már e’ régen meg van téve annak, a’ mire ő jó: hadd tégyen hát nálam is Carment, mint Poéma Kőlteményt; bárhogy kiáltsanak is, a’ kiknek vagyon szájok, kedvek, idejek, a’ kiáltásra. Szuperintendens Szilágyi ollyan régen vette fel ezt a’ szót, ’s azolta ollyan régen élünk vele minden ellenmondás nélkűl; hogy ez a’ szó már praescribált.
VITÉZI. Ezt jobban szeretem a’ bajnokinál a’ Heroicum’ kitételére; noha nem ragaszkodom belé makacsúl. Sem a’ Vitéz, sem a’ Bajnok nem tészi ki eléggé a’ Heróst: míg nem akarjuk. Egyezzünk meg valamellyikben, ’s mindjárt Héros lesz akár a Bajnok, akár a’ Vitéz, – és csak azonn a’ becsűletes úton, a’ minn a’ Németek’ Heldje. – Mi a’ valóságos Hérós, és mi a’ heroicus cselekedet, ’s miben áll a’ heroicum Poémának természete? az nem fársángi Discursusba való. Irtam erről az Árpád név alatt írandó Epopoeámnak rövid Rajzolatjában és Criticájában, melly reménylem, nem sokára kijöhet. Addig a’ tudni kívánó Olvasótól egy kevés várakozást kérek.
FURCSA. Ez nékem annyit tesz, mint Comicum. Az Árpádra írott Criticámban ennek az elnevezésemnek is okát adom, ’s kérem, hogy a’ kik benne meg találnának ütközni, függesszék fel addig Recensiójokat, míg az említett Critica köz kézre kerűlhet. – Ott az Epopoeának tudományját bővebben előadom: most csak arról szóllok egy keveset, millyen móddal kívántam légyen ezt a’ DOROTTYA nevű furcsa Epopoeát annak formájához alkalmaztatni.
Magában a’ Vitézi Epopoeában már sok próbát tett hadi dolgokban gyönyörködő Nemzetünk, mellyek között a’ belső érdemre nézve legderekabb: Gróf ZRINYI Miklósnak, ama’ szerencsétlen Vadásznak, Ádriai Tenger’ Sirénája, mellyet vitéz Nagyattyának, a’ Szigetvárban elesett Gr. Zrinyi Miklósnak tetteiről szerzett, és a’ mellyet én, minthogy csak kevés és nem kapható régi rongyos Exemplárban lappang a’ nagyobb Könyvtárakban, szándékozom Árpád kidolgozása előtt históriai és aestheticus Commentáriussal kiadni, ha az Isten egésségemnek ’s csendes életemnek kedvezénd.
A’ közép, vagy Bajnoki Epopoeában már nem csak próbákat, hanem valósággal szerencsés Csinálmányokat is mutathatunk anyai nyelvünkön.
A’ Furcsa Epopoea még az, a’ mellyben egy-két fordítást ugyan magyarúl is olvashatunk; de eredeti próbát még nem tettünk.
Ez az a’ DOROTTYA, mellyel én poétai Literatúránknak ezt a’ hízakját bétőlteni igyekeztem. – – Ebben az Actio, vagy a’ Munkálkodás, mellyet én a’ Deák Fabula után Mesézetnek nevezek, egészszen kőltött, a’ mint már oda fellyebb előadám; kőltöttek a’ személyek is, karakterestől együtt. Mível pedig a’ Kőltésnek fő törvénye a’ Verisimilitudo (Wahrscheinlichkeit), azaz, hogy a’ dologban semmi képtelenség ne légyen, ’s az Olvasó képzelhesse, hogy az megtörténhetett: ezt a’ törvényt én is szemem előtt kívántam tartani. Hanem mivel a’ Comicumnak természete megenged egy kis Nagyítást (Uebertreibung), a’ melly tisztességes fillentés a’ kómikus Poétának czélját, ’s az ő Munkájának bényomását hathatósabban segíti: én is néha ebből az okból a’ Személyeknek egyes Vonásait ’s a’ különös Történeteket, szaporítottam, halmaztam, nagyítottam; hogy így a’ festés elevenebb és béhatóbb légyen; de képtelenségre még se fajúljon el.
Epopoeámnak meg kívántam adni az Aesthetica Egységet is, hogy a’ benne lévő egy és simplex Actiót az Olvasó elméje egyszerre könnyen felvehesse és végig láthassa: melly Actió, vagyis végbe vitt cselekedet rövideden ebben áll: Dorottya a’ maga Leánytársaival, a’ rövid Fársáng és a’ kevés menyegző miatt, Carneval és az Ifjak ellen hadat indít, és mikor már őket szinte meggyőzte, Vénusa’ Dámáknak minden kívánságokat megígérvén, emezek eránt megbékélteti.
Ezen fő Actio mellé Epizodákat is tettem, vagyis ollyan Melléktörténeteket, a’ mellyek a’ Főtörténetnek természetével megegyeznek, és származásokot mintegy amattól kőltsönözik; ’s annak Interesszéjét, béhatását ’s egész fényjét nevelik, segítik. Illyen Episodium a’ többek között, a’ Kaposvári ebéd, a’ Tántz, a’ Lokajok és Szobaleányok köztt esett kűlső Csata, melly utólsóval, mint valamelly umbrával akartam a’ galánt csatának fényjét felemelni. Ha pedig Olvasóm alacsony történeteket, ’s egy Gergő Hajdú’ szájába illő szókat talál ebben az Episodiumban: jusson eszébe, hogy a’ Dramaticában is vagyon Niederkomisch, Possenspiel, Opera Buffa, ’s holmi Monodrama, Duodrama, ’s a’ t. Lessz a’ ki ezekben több kedvet talál, mint a’ Cithére’ pompás megjelenésében és Oratiójában: lessz, a’ kinek jól esik ez utólsót olvasni, nyomban mindjárt egy cselédházi Scena után.
Az én Szerzeményemnek Interesszéje, áll a’ nemzeti Luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolásában, ’s Ifjainknak és Leányinknak csintalan, sőt sokszor pajzán múlatságaiknak megbűntetésében. – Mert a’ ki azt gondolja, hogy a’ Comica Poézisnak czélja (már az akár Epicus, akár Drámai, akár más kisebb darab légyen is) csak az olvasó’ múlattatására ’s nevettetésére irányoz; az, ítéletem szerént, hibázik. Bizonyára valamint az egész Poézisnak, úgy ennek is fő czélja az Emberi Szív’ jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó voltának előadása, melly által amazt lelkesítni, ezt pedig helyre hozni iparkodik. Ezt a’ nemes Czélt pedig (kivált a’ Sokaság eránt) nem holmi sikertelen Szententziák, sem nem az oskolai száraz Declamatiók éretik el az íróval; hanem a’ nézésre kitett Példáknak, ’s a’ munkálkodásba hozott érzéseknek és indúlatoknak van az a’ béhatóbb erejek, melly által a’ Múzsák boldogítóvá lésznek az emberi nemzetségnek.
Hogy pedig az említett fő tzélra jobban eljuthasson az Epica Poézis, és szebb formában bájolhassa bé magát az Olvasó’ Fantáziáján keresztűl, annak Szívébe; több eszközöket is vett fel; mellyekkel én is igyekeztem élni. – Illyenek a’ Leírások, a’ Képek, mellyeknek a festés és jó elrendelés által nagy aesthesisi erejek vagyon; illyenek a’ Hasonlítások (Similék), mellyek a’ történet’ előadásának, eleveséget, gyönyörködtető tarkaságot, és néha világodítást is, szereznek.
Nálam a’ Comicumnak kútfeje az, hogy a’ történetet, melly magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot: hogy a’ fontosság, és az Olvasónak interesszáltatása még nagyobb légyen, munkálkodó Személyimnek sok gáncsot és akadályt szerzek, czéljaiknak elérésében: de az akadályokat utóljára egy váratlan eszköz által, sőt Isteni Közbenjárással hárítom el, hogy az addig várakozó, ’s kételkedésbe tétetett Olvasót a’ csomónak feloldása egyszerre lepje és nyugtassa meg. Ez neveli a’ Csudálatosságot is, melly az Epopoeának tulajdona, és a’ melly az én Epicus Versemben már a’ történetben magában is megvan, a’ Machinák által pedig szaporíttatik. – Azt mondhatná valaki, hogy jobb lett volna a’ Csomónak kifejtését magából a’ dologból ’s magok a’ munkálkodó Személlyek által tétetni meg: de egy az, hogy a’ Dámáknak annyi sok praetensiójáról tenni emberi erőn felyűl vagyon, és csak a’ hatalmas Cyprusi Istenasszonynál van az a’ Bőség-szarva, mellyből mindnyáját ki lehessen elégítni; más az, hogy a’ visszavonást is Éris csinálta, a’ megbékéllést is Istenasszonynak volt illő véghez vinni.
Stylusomat szándékoztam Czélomhoz, a’ dologhoz, és a’ személyekhez alkalmaztatni: és hogy Epopoeám néha-néha Drámai formát is végyen magának, ’s annál fogva még tarkább légyen, a’ Scénák pedig jelenvalóbbá és érdeklőbbé légyenek: imitt-amott magokat beszélltetem a’ személlyeket, melly az Olvasónak unalmát is ébreszti. Vesse öszve a’ figyelmetes Ember, Bordátsnak, Dorottyának, Rebekának, Opornak, Gergőnek, és Vénusnak Beszédjeit: reménylem, nem fogja azokat czél ellen valóknak, vagy únalmas pótolékoknak tartani.
Egy szóval óhajtottam az Epopoéának egész formáját, természetét és alkotását, a’ legjobb Mustrák után, ebben a’ kis Munkámban is követni. A’ melly czélból még a’ külső szokott módra is vigyáztam. Igy p. o. a’ Poémának elején, mindjárt kitészem a’ matériát rövideden és világosan: hogy pedig az egy kevéssé sokat ígérő, magahányi, és ollyan Scriptor Cyclicushoz illő, az a’ Comicumban elmehet, külömben a’ valódi Epopoeában szenvedhetetlen volna. Illyen comicum a’ Felkiáltás is, vagy a’ segítségűl való hívás, a’ Butelliához: más Heroico-Comicus Poéták más-más felkiáltásokat gondoltak; az én fársángi Poémámhoz ’s annak foglalatjához ez nem éppen alkalmatlan. Munkámat IV Könyvekre osztottam: melly felosztás a’ történetnek és Poémának természetéből foly; nem is lehet az, akármelly Kőlteményben is, ok nélkűl való. A’ mi utoljára a’ Versemet illeti: ha Vitézi Epopoeát írtam volna, a’ Hexameterre esett volna választásom; egy illyen populáris és csupán múlattató Eposzhoz jobbnak tartottam a’ szokott kettős Strófákat.
Akárhogy ítéljen ezen első Igyekezetem felől kedves Nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű Original lenni, mint első rangú Fordító. – Adják az Egek, hogy egész nyaláb remekek homályosítsák meg minél előbb ezt az én csekély Próbatételemet! [Itt következik a költemény szövege.*] |