1795 A |
1795 B |
|---|---|
Uraim!
Bútsúzásomat sokan talám úgy fogják nézni, mint a’ mellybe eggy köz szokásra megesküdött ember igen könnyen megütközhetik, ’s eztis néminémű rendetlen elme mozdúlásának fogják tartani: de példátlan bútsúzásom melly igen hozzá illik, példátlan elválásomhoz minden a’ ki engemet és az én dolgaimat esméri, nyilván általláthatja. Ne ütközzön meg tehát benne senki, Uraim! közűletek: ha e’ szokatlan de jó időbe, illy szókatlan de nem vétkes módon fogom végső bútsúzásomat megtenni, minekutánna magam képemnek eggy ki színeletlen skizzetskéjével mindnyájatokat meg ajándékoználak, és elöttetekeggy keskeny eggy piperétlen eggy Rousseaui scénáját nyitnám fel az én hátra lévő életemnek. Mert rám nézve
incipient parvi procedere menses!
Talám azt nemis kell említenem, hogy a’ Tudomány legkedvesebb vagyonom vólt mindenek felett, hogy én azokat jobban szerettem mint minden egyebet, hogy én azok nélkűl az életet élő ember eltemettetésének tartottam a’ Philosophus Senecával: de azt kívánom mégis felfedezni, hogy a’ tudományokat nem azért szerettem, hogy mondták, nem azért kedvelettem, hogy a’ pallér páltza ügyelt reám a’ hátam megett, nemis azt szerettem, a’ mellyik könnyebb vólt, közelebb vólt, zsirosabbvólt, hanem a’ mellyet leginkább láttam alkalmatosnak az én Lelkem ki tsínosítására, és fellobbantására annak a’ tűznek mellynek két három kisded szikrátskája az én iffjúi esztendeimnek hamuja alatt gyenge fénnyel pislogott. E’ vólt az oka, hogy én itt ollyanpóltzra nem mehettem, a’ millyenre ha akartam vólnatalám lehetett vólna mennem! De azért alatsony Lélek soha sem vólt bennem ’e szemeten tsavargó igyekezetek nem mozgatták tselekedeteimet; ollyan pályát nyitottam meg magamnak, mellyen liliomokon Salamon ditsőségétoltsitó liliomokon, ’s az édes álomnál puhább gyepen lehetett futnom, nem tsak darabos omladékos köveken, nem tsaktüréssel hanem gyönyörködésselis, és a’ mellynek végén állott a’ Virtus a’ Ditsőséggel, nem tsak méltóságos komorságú tekíntetben, hanem az érzékenységeket megbájoló a’ szívet nyájasan ketsegtető a’ Lelket édes andalgásba hozó ábrázatban. Itt találtam sok Nagy Lelkeket, kik közűl sokan kezdettek velem futni, sokan már a’ futás közben vóltak, sokan a’ pályát megfutva kellemetes lélegzet szedéssel dűltek, az őket kézen simogató nyájasabb Érdem ölébe, hol a’ Hazának ’s a’ Tudományoknak öröm könnyei tsorogtakrájok ’s a’ maradék fényes óltárral bíztatgatta. Óh, ti Nagy Lelkek! fogadjatok bé valaha, mikor majd én is az én pályámat megfutom, fogadjatok bé valaha, majd ha én azt megérdemelhetem, ebbe a’ ti ditső Ermenonvillétekbe avagy tsak látójának ’s bámulójának! Óh be tetézett jutalmát fogom én akkor megnyerni az én munkával telt Óráimnak, akkor, óh akkor rántzba szedett szemőldökkel suhanok el a’ plebecula zavart sikoltásai mellett oda a’ hol a’ Nagyobb Lelkek tsak bíztató szóval tsak integető ujjokkal hívnak engemet. Hogy pedig én illyen gondolatokat hánytam magamban azt én bennem vagy az én Lelkem, az én ollyannak termett Lelkem tsinálta, vagy az én bővebb esmeretségem azokkal a’ Nagy remek Lelkekkel, a’ kiket Görög Ország és Róma tsudálkozással adott a’ maradéknak Tanitokúl által, valamellyik tsinálta, ha nem mindenik is: nevelte pedig azon nagy Magyar Hazafiaknak minden rend és állapot nélkűl való belső szövetségek, a’ kik énnekem az örökös barátság szent kézfogásával egyengették az igaz Érdem felé gyengélkedő lépésimet. Így tett engemet a’ hólt és az élő Nagyoknak barátsága tökélletesebbé, vagy a’ mint Klopstock mondja szebbé válttá! Szerettem én a’ dítséretet, a’ tiszteletet, a’ pompásabb lépéseket, szerettem, és mikor a’ Szerentse: Űlj fel Német! Szállj le Német! módjára bántis velem, tettzettem magamnak ’s belső meg elégedésem nem irígyeltette velem senki szerentséjét. De soha, sem alatsony Lélektől ki koholt áll utakon, szemetes planumokon férgeket vakon kergető undok vakondok túrásokon, nem kívántam arra jutni: sem a’ gonosz szivű vagy ostoba lelkű emberetskék veszedelmes, és alávaló magasztalásaikat nem ohajtottam, unitas ez nec multiplicat, nec dividit, amaz zerus, tzifra, eggytzifra is semmi, száz tzifra is tsak semmi, tzifra meg tzifratsak semmi!Örűltem annak, mikor eggy nyíltszívű, eggy értelmes gondolkozású ember tsak feje rá ütésével jelentette is tettszését, eggy szava több vólt előttem, mint mikor valami érdemetlen, vagy egyenességetlen ember egész Orátziót mondott is, mert annak az Oratziója pro Verre pro Catilina is lehet, ezé többnyire mind Pro domosua vagyon! Innen soha semmi ketsegtetések olly bájoló igézéssel nem tsillámolhattak, hogy a’ mitől én irtóztam azt édesgető súgárokkal színelhették vólna ki ’s az által tsalhattak vólna el kedvellett ösvényemtől fél felé. Sem soha ollyan rettentés orditó hangja nem mennydöröghetett olly éles harsogással füleimbe, hogy ha színte meg rezzenthetett is, lépéseimből vagy jobbra vagy balra ugrattathatott vólna. Állottam ott, ’s mentem ott; ahol állani, vagy menni jonak láttam. Néha hibáztam megvallom, de a’ ki nem hibázik, Angyal az a’ ki hibáját meg nem esmeri gaz ember az. Meg vólt az bennem, meg vólt, akárki mit mondjon az a’ mozdúlás, hogy a’ ki igaz egyenes szívvel vólt erántam, ahoz kellemetes lántzokkal kötöztem mindenemet, ’s édes szempillantásaim közzé innepi veres betűkkel írtam azt, a’ mellybe az illy igaz és jobb matériából készűlt szív eránt viseltetett érzékeny tiszteletemet legtisztábban megmutathattam: de megvólt ellenben az a’ legtöbb veszedelmemet szűlt indúlat is, hogy a’ kinek erántam vagyis inkább ellenem tettetett mázzal bé színelt barátságát, annyival inkább gonosz szándékait észre vettem, soha, bár a’ Világi úgy nevezett Prudentia ellenkezőt kiáltott is, soha ki nem nyerhettem magamtól, hogy el titkoljam azt, melly undorító borzadással émelyeg az én más formán tanúlt Lelkem az ő Dórisi tselekedeteitől. Amahhoz, ha nem vonogatott is futottam ’s öleltem ötet; ez ha édesgetett is magához félelme hátrálással kívántam színét kerűlni. Soha, soha titkos alattomba való minákat nem ástam másnak szerentséje alá, hogy a’ magamét annak szomorú dűledékjein építsem fel! A’ felettem valókat vagy szerettem, vagy tiszteltem, vagy kerűltem. Fáztam gyakran, de sokszor égtem tőlök. Most már fázni jobb szeretek! A’ barátimmal nyájason vóltam, soha eleibek ugrani nem törekedtem. A’ nálamnál kitsinyebbekkel mindég nyájason vóltam, és szereteteket megnyertem: óh, be örűlt az én lelkem akkor, óh be szerette magát, midőn látta, hogy az én nálam kissebbnek bizodalma van hozzám, ’s az én gravitásra szedett szemőldököm nem üti le az övét, melly fel emelkedett az én szeretettel édesűlt tisztelésemre. Erkőltsi vétek nem undokította az én Lelkemet, és annak esmérete tsendes vólt a’ maga tisztaságával való megelégedésben. Mégis látjátok, Uraim! hogy a’ Szerentseengemet tett ki az ő hatalmának mutogatására, az én életemnek első idejében. De nem vólt ez barátja soha eggy philosophusnak is eggy Poétának is, kivált az őtet kevéssé felvevő Poétának. La Poesie è la figlia d’ Apolline e Povertade. Azt mondja eggy elmés olasz poéta: a’ Poésis Apollónak és a’ szegénységnek leánya. Bőltsen, az én ítéletem szerént! Ime minden igyekezeteim mellett is, itt állok az én habokkal zavart futásom után, itt állok az én partomhoz nem messze, eggy darab deszkáján az én széllyel töredezett szerentsémnek, várván eggy jóltévő kéznek ki nyúlytását, melly tsak annyira segítsen hogy minden veszteségem után fáradtan, lutskosan, a’ szárazra ki léphessek, táblámat ki emelhessem, melly maradványját az én szerentsétlen sorsomnak idegen partokon hordozhassam a’ szánakozó szíveknek fel hevítésére. De még ezt várni sem engedték az én káromon gyönyörködve úszkáló Phocák, darab deszkámat, a’ mellyen tartózkodtam, alkalmatlan farkok tsapdosásával beljebb verték. Timonná kell lennem, Uraim! Misánthrópus Timonná, látván hogy illy emberiséggel ellenkező módon bánnak velem. Kell ujjal mutatnom azt a’ tselekedetet? a’ ki tudni kívánja, ha illik neki azt tudni magánoson meg mondom. Most tsak azt említem, hogy Akasztófára is ítélt engemet közönséges helyen, eggy alávaló Accidense a’ Collégiumnak, eggy Orangutáng forma emberetske. E’ már a’ nehéz, a’ szivet sebhető hallás, itt a’ bis videor mori.
Gestat Timon ipse ligonem,
Calcitr atasella Leonem!
Ha nagy a’ bántó, az is nehezen esik, de infaustam – – hoc solabere mortem: Aeneae magni dextra cadis! E’ tsak tesz valamit: hanem mikor alávalók is rugdossák a’ nagy hatalomtól ejtett sebben haldokl[ót], ahoz számlálom én, a’ miről Horváth Ádám így ír: [?]
Hanem most mind elnyelem én az illyeneket, philosophus leszek én, Uraim! mert a’ Philosophia eggy ollyanná teszi az embert, melly az Angyali és emberi között való lelket ád mi belénk. Socrates, Plato, Cicero, Seneca, Plutárkus, és még a’ kiket ti a’ Régi és Újak között jól esmertek, legyenek az én mindennapi idő tőltő leg igazabb szívű barátaim, a’ kikkel fel kívánom az én rövid életem napjait osztani. Tsendes békesség lakjon én velem, távol minden világi lármától, a’ kevéssel való meg elégedés mondassa én velem azt, mikor a’ Világot socratesi szemekkel fogom körűl nézni: Quam paucis egeo! az én szívem, az én életem módja az én tudományom adjon nekem kevés de jó barátokat őnként, a’ ki rossz szívű, távol járjon az távol én tőlem, a’ ki engem szívemért fog barátjának fogadni, éljen az vígan valódi érdemeivel a’ tsendes boldogság anyai ölén, ’s szent árnyék lebegjen tisztelt hamvai felett! Ti világtsudálta Nagy Lelkek! ha én a’ ti nyomdokaitokon mehetek, ha én a’ ti gondolkozástokat, szűk elmémmel megfoghatom, azt a’ boldogságot, melly Arany idővé fogja tenni az én életemet, óh tsak tinéktek fogom köszönni. Ezért bútsúztam én legnyájasabb barátimtól el, kiknek 11 esztendős koromtól fogva eddig az ideig 10 esztendeimet fel áldoztam; ezért hagytam én el az Égnek azt a’ kedves adományját a’ Poesist, melly eddig az ideig, ha vígadtam édesen rezgő lantjával akkonpanyírozott öröm nótáimnak, ha szomorú vóltam, megnyitotta ámbróziás kebelét, abba öntöttem ki panaszaimat, abba tsorgattam könnyeimet, mellyeket vígasztaló Lamentók között tsókolt fel ortzáimról, ’s én eggy más életbe képzeltem magamat. Ezért égettem én meg legkedvesebb gyümőltseit az én Poétai Óráimnak, mellyek a’ halálos róguson is sóhajtva láttattak Attyok keménységén panaszolkodni. Ti édes rajzati az én elmémnek, ti hamuba ment productumi az én magános szorgalmomnak, midőn minekelőtte Napfényt láttatok vólna, a’ születés méhéből ki ragadva égtetek meg, ’s mások nevető ábrázatban, gyújtogatták félig megégett tetemeitekkel pipájokat: óh én akkor ti bennetek néztem az én hamuba menendő szerentsémet az ő fatalisrógusán, mellynek langjainál sokan az ő hidegtől, mitől elkénszeredett szerentséjeket örömmel élengették fel. Mostan e’ rógus’ szélén állok meg, ’s mindeneket rendre megszólítok, valakiket én hozzám valamelly eggyesség kötött, kötelezvén arra, hogy a’ szokásban vett, de nagy részént tsak szertartásból tsinált bútsúzást hozzájok megtegyem; vegyék ezt a’ közönségest úgy, mint a’ köz szokásnak áldozatját: magánosan nyíltabb szívvel járúlok hozzájok, ’s kit kit érdemlett tíszteletével fogok illetni; vegyék azt úgy, mint a’ szívnek ’s indúlatnak áldozatját! Elsőbenis, Uraim! ti hozzátok szólok, ti hozzátok a’ kiket a’ Világi nexusok az én Igazgatóimmá tettek vala. Ha szerettek engemet, örvendeztessetek meg annak ki mutatásával: ha nem szerettek, óh legalább ne gyűlöljetek. Ha nem vétettem ellenetek, ne vonjátok meg kegyességteket, ha nem kész akarva vétettem, engedjetek meg, ha szántszá[n]dékkal bántottalak meg, engesztelődést kérek igaz megkövetésemmel. Ha mi kedvest tette[t]ek velem, hidgyétek el, hogy érzékeny ez a’ szív, igen nagyon érzékeny; ha mi kedvetlent ejtettetek rajtam a’ Nexusok nexusának, nem a’ ti kárt tenni kívánó indúlatotoknak tulajdonítom. Jó szíveteket igaz kőltsönös szeretettel viszontagolni, érdemeiteket valódi tisztelettel hirdetni fogom, még akkor is, midőn én nem itt leszek, a’ hol vagyok, nem a’ leszek, a’ ki vagyok; nem így leszek a’ mint vagyok: akkor is kinek kinek az ő szívbeli, vagy kűlső Érdemi Charactereihez képest, híve ’s tisztelője fogok lenni. – Isten hozzátok! –
Nemes Tanúlok! kikben épűl a’ Tudományoknak és a’ Hazának reményje, bimbódzik öröme, súgározik jövendő Ditsőségének vídító hajnala! Jól esmértek engemet, magam hordozását, tudományom’ egész vóltát: ti legközelebbről néztetek engemet minden fordúlásaimban, titeket hívlak tanúknak, akkor mikor már a’ tanúra nints szűkség de a’ szívek tribúnáljánál, a’ gondolat bírák előtt, hol a’ Hír a’ kínzó vagy szabadító Poroszló, a’ Morál a’ törvény, a’ nyelv a’ békókat, vagy nyakakat elvágó éles-szablya, ezen Törvény Szék előtt hívlak én tanúknak benneteket arra, hogy én vóltam é valaha rossz lelki esméretűerkőltsöket fel forgató scholasticus gaz ember, vóltam é ha sokat immelámmal tanúltam is a’ mit itt kellett vólna tanúlnom, korhel, idő vesztegető, here? ti tegyetek erről bizonyságot a’ ti szíveitekben, és mások előtt, ti a’ kiknek én sem ártani sem használni nem tudok. A’ ti mostani fáradozástokat boldogítsa a’ Jóltévő Istenség, adjon tinéktek Nagy Lelket, hogy magatoknak nagyobb tökélletességtekre, Édes Hazánknak ’s boldogtalan Nemzetünknek nagyobb ditsőségére, ember társatoknak több több segítségére lehessetek. Énis erre törekedtem, kedves idejembeli Társaim! erre is fogok utólsó lehellésemig törekedni: ah, szeressetek érte engemet. – Isten hozzátok! – – –
| Uraim!
Bútsúzásomat sokan talám úgy fogják nézni, mint a’ mellybe eggy köz szokásra megesküdött ember igen könnyen megütközhetik, ’s eztis néminémű rendetlen elme mozdúlásának fogják tartani: de példátlan bútsúzásom melly igen hozzá illik, példátlan elválásomhoz minden a’ ki engemet és az én dolgaimat esméri, nyilván általláthatja. Ne ütközzön meg tehát benne senki, Uraim! közűletek: ha e’ szokatlan de jó időbe, illy szókatlan de nem vétkes módon fogom végső bútsúzásomat megtenni, minekutánna elöttetek egész scénáját nyitnám fel az én jövendő életemnek.
Talám azt nemis kell említenem, hogy a’ Tudomány legkedvesebb vagyonom vólt mindenek felett, hogy én azokat jobban szerettem mint minden egyebet, hogy én azok nélkűl az életet élő ember eltemettetésének tartottam a’ Philosophus Senecával: de azt kívánom mégis felfedezni, hogy a’ tudományokat nem azért szerettem, hogy mondták, nem azért kedvelettem, hogy a’ pallér páltza ügyelt reám a’ hátam megett, nemis azt szerettem, a’ mellyik könnyebb vólt, közelebb vólt, zsirosabb vólt, hanem a’ mellyet leginkább láttam alkalmatosnak az én Lelkem ki tsínosítására, és fellobbantására annak a’ tűznek mellynek két három kisded szikrátskája az én iffjúi esztendeimnek hamuja alatt gyenge fénnyel pislogott. De azért alatsony Lélek soha sem vólt bennem ’e szemeten tsavargó igyekezetek nem mozgatták tselekedeteimet; ollyan pályát nyitottam meg magamnak, mellyen liliomokon Salamon ditsőségét oltsitó liliomokon, ’s az édes álomnál puhább gyepen lehetett futnom, nem tsak darabos omladékos köveken, nem tsak türéssel hanem gyönyörködéssel is, és a’ mellynek végén állott a’ Virtus a’ Ditsőséggel, nem tsak méltóságos komorságú tekíntetben, hanem az érzékenységeket megbájoló a’ szívet nyájasan ketsegtető a’ Lelket édes andalgásba hozó ábrázatban. Itt találtam sok Nagy Lelkeket, kik közűl sokan kezdettek velem futni, sokan már a’ futás közben vóltak, sokan a’ pályát megfutva kellemetes lélegzet szedéssel dűltek, az őket kézen simogató nyájasabb Érdem ölébe, hol a’ Hazának ’s a’ Tudományoknak öröm könnyei tsorogtak rájok ’s a’ maradék fényes óltárral bíztatgatta. Óh, ti Nagy Lelkek! fogadjatok bé valaha, mikor majd én is az én pályámat megfutom, fogadjatok bé valaha, majd ha én azt megérdemelhetem, ebbe a’ ti ditső Ermenonvillétekbe avagy tsak látójának ’s bámulójának! Óh be tetézett jutalmát fogom én akkor megnyerni az én munkával telt Óráimnak, akkor, óh akkor rántzba szedett szemőldökkel suhanok el a’ plebecula zavart sikoltásai mellett oda a’ hol a’ Nagyobb Lelkek tsak bíztató szóval tsak integető ujjokkal hívnak engemet. Hogy pedig én illyen gondolatokat hánytam magamban azt én bennem vagy az én Lelkem, az én ollyannak termett Lelkem tsinálta, vagy az én bővebb esmeretségem azokkal a’ Nagy remek Lelkekkel, a’ kiket Görög Ország és Róma tsudálkozással adott a’ maradéknak Tanitokúl által, valamellyik tsinálta, ha nem mindenik is: nevelte pedig azon nagy Magyar Hazafiaknak minden rend és állapot nélkűl való belső szövetségek, a’ kik énnekem az örökös barátság szent kézfogásával egyengették az igaz Érdem felé gyengélkedő lépésimet. Így tett engemet a’ hólt és az élő Nagyoknak barátsága tökélletesebbé, vagy a’ mint Klopstock mondja szebbé válttá! Szerettem én a’ dítséretet, a’ tiszteletet, a’ pompásabb lépéseket, szerettem, és mikor a’ Szerentse: Űlj fel! Szállj le! módjára bántis velem, tettzettem magamnak ’s belső meg elégedésem nem irígyeltette velem senki szerentséjét. De soha, sem alatsony Lélektől ki koholt áll utakon, szemetes planumokon férgeket vakon kergető undok vakondok túrásokon, nem kívántam arra jutni: sem a’ gonosz szivű vagy ostoba lelkű emberetskék veszedelmes, és alávaló magasztalásaikat nem ohajtottam, unitas ez nec multiplicat, nec dividit, amaz zerus, tzifra, eggytzifra is semmi, száz tzifra is tsak semmi, tzifra meg tzifra tsak semmi! Örűltem annak, mikor eggy nyíltszívű, eggy értelmes gondolkozású ember tsak feje rá ütésével jelentette is tettszését, eggy szava több vólt előttem, mint mikor valami érdemetlen, vagy egyenességetlen ember egész Orátziót mondott is, mert annak az Oratziója pro Verre pro Catilina is lehet, ezé többnyire mind Pro domosua vagyon! Innen soha semmi ketsegtetések olly bájoló igézéssel nem tsillámolhattak, hogy a’ mitől én irtóztam azt édesgető súgárokkal színelhették vólna ki ’s az által tsalhattak vólna el kedvellett ösvényemtől fél felé. Sem soha ollyan rettentés orditó hangja nem mennydöröghetett olly éles harsogással füleimbe, hogy ha színte meg rezzenthetett is, lépéseimből vagy jobbra vagy balra ugrattathatott vólna. Állottam ott, ’s mentem ott; ahol állani, vagy menni jonak láttam. Néha hibáztam megvallom, de a’ ki nem hibázik, Angyal az a’ ki hibáját meg nem esmeri gaz ember az. Meg vólt az bennem, meg vólt, akárki mit mondjon az a’ mozdúlás, hogy a’ ki igaz egyenes szívvel vólt erántam, ahoz kellemetes lántzokkal kötöztem mindenemet, ’s édes szempillantásaim közzé innepi veres betűkkel írtam azt, a’ mellybe az illy igaz és jobb matériából készűlt szív eránt viseltetett érzékeny tiszteletemet legtisztábban megmutathattam: de megvólt ellenben az a’ legtöbb veszedelmemet szűlt indúlatis, hogy a’ kinek erántam vagyis inkább ellenem tettetett mázzal bé színelt barátságát, annyival inkább gonosz szándékait észre vettem, soha, bár a’ Világi úgy nevezett Prudentia ellenkezőt kiáltott is, soha ki nem nyerhettem magamtól, hogy el titkoljam azt, melly undorító borzadással émelyeg az én más formán tanúlt Lelkem az ő Dórisi tselekedeteitől. Amahhoz, ha nem vonogatott is futottam ’s öleltem ötet; ez ha édesgetett is magához félelme hátrálással kívántam színét kerűlni. Soha, soha titkos alattomba való minákat nem ástam másnak szerentséje alá, hogy a’ magamét annak szomorú dűledékjein építsem fel! A’ felettem valókat vagy szerettem, vagy tiszteltem, vagy kerűltem. A’ barátimmal nyájason vóltam, soha eleibek ugrani nem törekedtem. A’ nálamnál kitsinyebbekkel mindég nyájason vóltam, és szereteteket megnyertem: óh, be örűlt az én lelkem akkor, óh be szerette magát, midőn látta, hogy az én nálam kissebbnek bizodalma van hozzám, ’s az én gravitásra szedett szemőldököm nem üti le az övét, melly fel emelkedett az én szeretettel édesűlt tisztelésemre. Erkőltsi vétek nem undokította az én Lelkemet, és annak esmérete tsendes vólt a’ maga tisztaságával való megelégedésben. Ime mostan már, itt állok az én habokkal zavart futásom után, itt állok az én partomhoz nem messze, eggy darab deszkáján az én széllyel töredezett szerentsémnek, várván eggy jóltévő kéznek ki nyúlytását, melly tsak annyira segítsen hogy minden veszteségem után fáradtan, lutskosan, a’ szárazra ki léphessek, táblámat ki emelhessem, melly maradványját az én szerentsétlen sorsomnak idegen partokon hordozhassam a’ szánakozó szíveknek fel hevítésére. Nints eggy tökélletes Lélek formáltatására hathatósabb, mint ha ezzel eggybe ölelkezik a’ Filozófia – az a’ Philosophia, melly az Angyali és emberi között való lelket ád mi belénk. Socrates, Plato, Cicero, Seneca, Plutárkus, és még a’ kiket ti a’ Régi és Újak között jól esmertek, legyenek az én mindennapi idő tőltő leg igazabb szívű barátaim, a’ kikkel fel kívánom az én rövid életem napjait osztani. Tsendes békesség lakjon én velem, távol minden világi lármától, a’ kevéssel való meg elégedés mondassa én velem azt, mikor a’ Világot socratesi szemekkel fogom körűl nézni: Quam paucis egeo! az én szívem, az én életem módja az én tudományom adjon nekem kevés de jó barátokat őnként, a’ ki rossz szívű, távol járjon az távol én tőlem, a’ ki engem szívemért fog barátjának fogadni, éljen az vígan valódi érdemeivel a’ tsendes boldogság anyai ölén, ’s szent árnyék lebegjen tisztelt hamvai felett! Ti világtsudálta Nagy Lelkek! ha én a’ ti nyomdokaitokon mehetek, ha én a’ ti gondolkozástokat, szűk elmémmel megfoghatom, azt a’ boldogságot, melly Arany idővé fogja tenni az én életemet, óh tsak tinéktek fogom köszönni. A’ ti szelíd komorságú ábrázatotok között nyájaskodni fognak az én mosolygó barátnéim az ártatlan Mulatság rózsáival koszorúzott Múzsák, kiknek 11 esztendős koromtól fogva eddig az ideig 10 esztendeimet fel áldoztam; Köztetek fogom ölelni az Égnek azt a’ kedves adományját a’ Poesist, melly eddig az ideig, ha vígadtam édesen rezgő lantjával akkonpanyírozott öröm nótáimnak, ha szomorú vóltam, megnyitotta ámbróziás kebelét, abba öntöttem ki panaszaimat, abba tsorgattam könnyeimet, mellyeket vígasztaló Lamentók között tsókolt fel ortzáimról, ’s én eggy más életbe képzeltem magamat. Illyen tzéllal állok itt most meg utóljára közöttetek, és körűlnézvén magamat ’s állapotomat, ’s mindeneket rendre megszólítok, valakiket én hozzám valamelly eggyesség kötött, kötelezvén arra, hogy a’ szokásban vett, de nagy részént tsak szertartásból tsinált bútsúzást hozzájok megtegyem; vegyék ezt a’ közönségest úgy, mint a’ köz szokásnak áldozatját: magánosan nyíltabb szívvel járúlok hozzájok, ’s kit kit érdemlett tíszteletével fogok illetni; vegyék azt úgy, mint a’ szívnek ’s indúlatnak áldozatját! Elsőbenis, Uraim! ti hozzátok szólok, ti hozzátok a’ kiket a’ Világi nexusok az én Igazgatóimmá tettek vala. Ha szerettek engemet, örvendeztessetek meg annak ki mutatásával: ha nem szerettek, óh legalább ne gyűlöljetek. Ha nem vétettem ellenetek, ne vonjátok meg kegyességteket, ha nem kész akarva vétettem, engedjetek meg, ha szántszá[n]dékkal bántottalak meg, engesztelődést kérek igaz megkövetésemmel. Ha mi kedvest tette[t]ek velem, hidgyétek el, hogy érzékeny ez a’ szív, igen nagyon érzékeny; ha mi kedvetlent ejtettetek rajtam a’ Nexusok nexusának, nem a’ ti kárt tenni kívánó indúlatotoknak tulajdonítom. Jó szíveteket igaz kőltsönös szeretettel viszontagolni, érdemeiteket valódi tisztelettel hirdetni fogom, még akkor is, midőn én nem itt leszek, a’ hol vagyok, nem a’ leszek, a’ ki vagyok; nem így leszek a’ mint vagyok: akkor is kinek kinek az ő szívbeli, vagy kűlső Érdemi Charactereihez képest, híve ’s tisztelője fogok lenni. – Isten hozzátok! –
Nemes Tanúlok! kikben épűl a’ Tudományoknak és a’ Hazának reményje, bimbódzik öröme, súgározik jövendő Ditsőségének vídító hajnala! Jól esmértek engemet, magam hordozását, tudományom’ egész vóltát: ti legközelebbről néztetek engemet minden fordúlásaimban, titeket hívlak tanúknak, akkor mikor már a’ tanúra nints szűkség de a’ szívek tribúnáljánál, a’ gondolat bírák előtt, hol a’ Hír a’ kínzó vagy szabadító Poroszló, a’ Morál a’ törvény, a’ nyelv a’ békókat, vagy nyakakat elvágó éles-szablya, ezen Törvény Szék előtt hívlak én tanúknak benneteket arra, hogy én vóltam é valaha rossz lelki esméretű oskolai gaz ember, vóltam é ha sokat immelámmal tanúltam is a’ mit itt kellett vólna tanúlnom, korhel, idő vesztegető, here? ti tegyetek erről bizonyságot a’ ti szíveitekben, és mások előtt, ti a’ kiknek én sem ártani sem használni nem tudok. A’ ti mostani fáradozástokat boldogítsa a’ Jóltévő Istenség, adjon tinéktek Nagy Lelket, hogy magatoknak nagyobb tökélletességtekre, Édes Hazánknak ’s boldogtalan Nemzetünknek nagyobb ditsőségére, ember társatoknak több több segítségére lehessetek. Énis erre törekedtem, kedves idejembeli Társaim! erre is fogok utólsó lehellésemig törekedni: ah, szeressetek érte engemet. – Isten hozzátok! – – –
|