1790 A |
?1801 B |
|---|---|
Repdess velem, kis Méhetske! e’ kitarkázott szép Rétenn eggy fűszárról, más fűszárra, eggy virágról a’ másikra, mert az áldott Tavasz elmulik, a’ füvek meghalnak, és a’ Virágok tsak durva Kórót hagynak magok után.
Méh. Víg a’ Tavasz, víggá tesz mindent. Az ő elevenítő súgárai új életre támasztják fel az élő állatokat: ’s felserkentik a’ Munkára. A’ szerelmes Tavasz eljő Napkeletről tsetsemő Etéziák vonják Kökörtsín Hintaját, még távolról mosolyog a’ szomorú földszínére, int a’ Jégnek, és az felszedvén a’ Vizekről a’ Patakokról durva lántzait elájúlva meg is roppan, mint a’ hideg kígyó a’ Kolkisi ígéző ének Hangjára a’ tövisek köztt: rá lehell a’ Fagyra, és az Viasszá válik, rá tekínt a’ Halmokra, ’s pillantása e’ völgyre lekergeti az omló Havakat. Leszáll piros Kotsijából, bársony Palástyát hosszann elteríti, eggy közönséges Tsókót ád a’ fagyos Természetnek, lágy karjaival forró kebelével édes ölelgetései között felmelengeti azt, szerelmet lehell beléje, és termékennyé teszi annak méhét. A’ nyálkás Göröngy Tojásából kifeslik a’ szép Nártzis, és a’ szűlő Anyafából kibúvik a’ szopós Baratzk, bársonypólákba fűzték őtet az Apolgató Zefirusok, ’s nectárral kenegették gyenge száját a’ mennyei Harmatok. A’ nyájas Szellők lágy Karjainn kiemelkedik a’ Partoldalból a’ büszke Liliom, leveti szűz Homlokáról durva fátyolát, ’s maga pompájába áll ki kartsú száránn, mint a’ Jerusálem Leányi közűl eggy a’ ki szebb vólt minden Társai felett és kedvesebb a’ Salamon Ágyasházában, nyakonn kapják a’ Szerelmeskedő Zefirek, lehajlik alattok a’ Tófelé, meglátja a’ ráraggatott Tsókokat a’ tiszta Vizekbenn, és elmosolyodik rajta.
Pillangó. Szép a’ Tavasz, és talám tsak ez a’ Szép. Jer tehát, kis Méhetske, járjuk fel a’ Réteket, most mikor körűlöttünk minden Élők mozgásba vagynak. Nézd az én tarka Társaimat a’ bokrok között mint játszanak. A’ fűrge Szütskék mint kergetik eggymást a’ harasztonn: eggyik lebukkan a’ kórók közé hogy társát megszedhesse: másik felpattann a’ pézsmaszárra, körűl nézi a’ vidéket mint eggy őr a’ Temesvár Tornyainn, eggyet szisszent ’s a’ száraz Kökényre rugja magát. A’ fekete Ptrütsök zőld ketskerágóra lopódik fel téli Lyuka felett, tiszta harmattal megelégedvén tsörgeti vig dalját a’ vidékenn. Még a’ túnya Tsigabiga is tekergős héjjából kibúvik felmász a’ Pipats tetejére, kimereszti a’ verő fényre mázgás szarvait, ’s a’ tavaszló mezőre hidegvérrel bámészkodik.
Méh. Oh beh arany idő! Beh szép Tavaszi Nap ez: eggy a’ legszebb tavaszi Napok közül! Oh be jó Valami az, a’ ki ezt elő hozza a’ kedvetlen Tél utánn, a’ kinek mi semmi tzifra nevet nem adhattunk, de belső Részeink Név nélkűlis áldják őtet, a’ mezőbenn és a’ Kasbann. Melly nagyonn vétkezne ő ellene az a’ Teremtés, a’ ki e’ Munkára termett betses Órákat henyélésbe és lomha Korhelkedésbe pazérlaná el. Én véled tovább nem múlathatok, mert illy üres időtöltésemmel a’ Közönséget megtsalnám, mellynek minden Tagjai a’ köz Haszonra fáradoznak, hogy annak idejébe a’ köz Jóból éljenek. A’ henyélkedő Heréké légyen ez a’ boldogtalan Kedvre élés, mellynek szomorú vége szokott lenni.
Pillangó. Tréfaság valakinek a’ legszebb idejét fáradságos Munkákba tölteni el, ’s a’ legédesebb Napokat törődések között vesztegetni. Mig a’ mi életünknek Tavassza vídámonn mosolyog körűlöttünk, éljünk annak Kellemetességeivel, az Öröm és Örvendés között. Az én Napjaim bú nélkűl follyanak, és a’ Gond fusson arról a’ Pimpóról a’ mellyre én szállani kívánok.
Méh. De hát ugyan miként tudod a’ hosszú Napnak unalmait kiélni, ha semmi nyomós foglalatosság nem von el annak észre vételétől hogy az Orák teldegelnek?
Pillangó. Járatlan vagy a’ szép világba, és paraszt. Elbeszéllem az én gyönyörűségimnek édes folyamatját előtted, hogy esmérd meg, millyen a’ szép Élet, és a’ kedvettőltő gyönyörködés. De te mostis a’ Virágport szeded, és olly durva vagy, hogy szavamra sem kívánsz figyelmezni.
Méh. A’ beszéd munka közbeis megeshetik, és arra hallgatni nem olly különös foglalatosság, hogy azért kezünk lábunk ne járhasson. Beszélld el, én örömest rá hallgatok itt, a’ hol a’ Zanótok olly gazdagonn termettek.
Pillangó. Halljad tehát. – Mihelyt a’ feljövő Nap még álmos Súgáraival a’ Napraforgóra pillog, és a’ zengő Halmok és Ligetek jó reggelt kívánnak ő néki: felkelek magamis puha ágyamból, és szemeimet kitörlöm lábaimmal. Elmegyek a’ Rozsák alá, ’s Rózsavizzel bé lotsolom magamat, innen a’ Liliomok, a’ Mákok, a’ Tulipántok közé repűlök, és Katulyáikból ki rázván a’ finom port bépuderezem magamat pompásann: Szarvaimat bóbitás fejemenn felberzesztem, a’ Kútfőre futok, Szépségem felől tanátsot tőle kérni. Akkor ékességeimmel kevély lévén, régulára szedett repkedésekkel, enyelgő farbillegetésekkel felszállok a’ levegőbe, sajnálván a’ földreis hágni. Árúlom Kellemetességimet a’ Világnak, a’ tsókolókat, az Ölelőket vadászom, eggy fordúlatba száz tisztelőketis találok, kik engemet nyalnak szopnak, tsikolnak, fogdosnak. Eggy szerető sem kell két három pillantásnál tovább, a’ régieket megúnom, újoknak hízelkedek, míg a’ Szerelemmel megtelvén lenyúgszom valamellyik Tulipántba. Innen felkelvén játszani megyek, több enyelgő Társaimmal repkedek, tzitzázok a’ levegőbe, eggy virágra rá szállok, azt azonnal megúnom, ’s másra ereszkedek. Ez a’ játszás többnyire arra megy ki, hogy eggy játszi fiatal Pillangó által ölel tsínos lábaival, ’s nékemis parasztság vólna azt nem tselekedni, emberségből körűl tapogat, eztis el kell állani emberségből, a’ tisztelet arra is rá viszi hogy öszve tsókol, és azt vissza kell néha duplásannis adni betsűletből, szokásból kebelembeis kaparász, és a’ jól esik, tréfából fel fordít, rám esik a’ bohókás, az Ördög tudná osztánn a’ nagy tréfaközbe mitis tsinált, de az nékem tetszik, és azutánn magamis önként felfordúlok, ismét felfordúlok, és ismét, és ez sokízbe történvén utóljára nem bírom magamat, és elaléltann ledűlök véle a’ fűbe, ’s eggymás árnyékába olly édesdedenn alszunk, hogy a’ Nap súgári toszigálnak fel bennünket a’ fekvésből.
Igy telnek el az én Napjaim eggymásutánn alvás, evés, piperézés, játék, nyájasság, öröm és szerelem között; míg ti paraszt bogarak a’ Vígasságnak legkissebb részét sem kóstolván, fáradság, tereh, és gondok között emésztitek a’ ti Napjaitokat. Hagyd el, kérlek, hagyd el balgatag kis Méhetske azt a’ rabotás Munkát: gyere ki a’ szép Világba, a’ nyájas életre, hogy érezd az életnek édes vóltát.
Méh. Te könnyenn beszélsz, ki tsak azért élsz, hogy élj, ’s azutánn meghalj. Nekem pedig az én jó Királyomnak, az én Kasfi társaimnak, magamnak ’s Kitsinyeimnek kell élnem, és munkálódnom. Mert eljő a’ mindenpusztító Tél, mikor a’ Virágok elszáradnak, a’ Patakok bé dúgulnak, a’ főldet jég és fagy lepi el: akkor a’ mi Királyunknak lábainál kellene eggymásra omlanunk az öldöklő éhség miatt, és a’ mi Kitsinyeink még az ő Tojássaikba megfulnának és komor temetőinkké válnának a’ mi puszta Kassaink, ha Téli tsendes mézevéseinket, nyári terhes izzadásokonn nem váltanánk meg. De te, mondom, könnyen beszélsz, mert a’ Telet nem éred, és a’ te egész életed tsak ebből áll, hogy rövidenn elmondjam azt, a’ mit te pompás szókkal beszélltél el. – Minekutánna elvettetett helyenn a’ tójásból kibúttál alávaló féreg fővel mászkálsz eggyik gazról a’ másikra, ’s mint a’ főldnek akármellyik úndok férge magadba felnevekedsz. Mikor osztánn a’ nemző és szerelmeteskedő viszketeget érzed magadba, ’s látod hogy mindened alkalmasint megnőtt, eggy paplanba vagy mibe dugod magadat, hernyó természetedet kialuszod, ’s az a’ büszke az a’ pajzán Pillangó lessz belőled, a’ kit magadba festettél vala le előttem, ezt a’ fársángos, ezt a’ buja életet éled mind addig, míg a’ sok tisztelő a’ sok tréfáló tele rakja a’ hasadat, eltojod magad, ’s elenyészel mint a’ harmattsepp délre a’ fű száránn. Rövidebbenn mégis: megnőssz, tzifrá[l]kodsz, tojsz, Kankot vetsz. Kitsinyeidetis tsak kitolyod, és azok magokba nevelkednek fel, mint a’ Gombák: de mi a’ mi Szárnyaink alatt tápláljuk fel őket abba a’ Lépbe, a’ mellyet nagy gonddal raktunk nekiek, és azzal a’ mézzel, mellyet legédesebb fűvek balzsamjából öntöttünk az ő Számokra. Megtanítjuk őket szorgalmatosann, a’ méztsinálásra, a’ jó rendtartásra, a’ Társasági, és gazdálkodó életre, no e’ mellett osztánn eggy kis Danlásrais, mert a’ nem káros, sőt használ a’ terhes munkák’ könnyítésére. Akkor sok szíves íntések között ki eresztjük őket szép renddel hogy már magoknak, Kedveseiknek, Királyjoknak és Kasjoknak éljenek, a’ megért Korra jutván őkis.
Pillangó. Ki keresett szókkal magasztalod magatokat. De a’ tudatlan ember, ki másokat magánn kivűl nem esmér, hajlandó a’ maga Dítséretére, mint szintén a’ mások megvetésére. Nem láttad é mint kapkodnak én rajtam a’ fejér Gyermekek, Kellemetes Szűzek mint mutogatnak eggymásnak engemet, mikor tarka Köntösömbenn párfümirozott fővel mellettek ellebegvén irígységre indítom az ő megszégyenített Szépségeket. Téged pedig kerűlnek, mert paraszt vagy és ingerlős, meg is tsípsz hamar valakit ha hozzád nyúl, ezért ha távol dongsz is körűltök vagy ha a’ rózsákonn meglátnak, elsikoltják magokat: Jaj, a’ Méh! jaj a’ Méh! ’s félre ugranak onnan.
Méh. A’ Gyermekek’ játékira semmi gondom mert dolgos Munkásságomtól fognának el, a’ Leányok Kedvelléseket nem vadászom, mert ők gyengébbek a’ tavaszi Spárgatsiránál, és ingóbb teremtések a’ nyárfa levélnél és a’ vígály Tippannál (NB. Hatházi gracilis fű) (az ő kedvek hamarább eltűnik, mint az Oroszlánfogfűnek pappusa, mellyet eggy kisded forgószél elfuvallott). A’ Fúlánk szűkséges minden jó Gazdának ’s Gazdasszonynak, a’ Heréknek, a’ pusztítóknak, a’ tolvajoknak meggyőzésére, és magoknak, Házoknak, ’s Gyermekeiknek óltalmokra. Tsak a’ visszaélés teheti azt rosszá, a’ mi ártalomra fordíthatja a’ jobbnál jobbatis.
Pillangó. De mit ér osztánn az a’ te Epekedő Munkásságod, az a’ terhesenn gyűjtögetett Vagyonkád, ha azért megölnek téged az Emberek, fűsttel, és tűzzel?
Méh. Balgatagság! Mi lenne úgy belőle, ha p.o. az Embereket magokat veszem fel, az Emberek öszvetett Kézzel űlnének telyes életekbe, ’s úgy várnák magokra a’ halálos Éhséget, tsupán azért, hogy az Ellenség majd rájok üt őket tüzzel vassal elpusztítja, vagyonjokat zsákmányra hányja, és ekképenn a’ bizonytalan Feldúlástól félvén, a’ bizonyos Éhség torkába ugranának? – Azonba ezt tsak a’ Kegyetlenek, és Tudatlanok tselekszik, kik nem tudnak, mint mi, a’ más kára ’s fogyasztása nélkűl gazdagodni. Én a’ Teschedik Úr’ Kassába lakom már három esztendeje, és soha sem tudom, hogy eggyetis megőlt vólna Közűlünk (NB. Dobolás) a’ mi felesleg való Mézet elvesz tőlünk a’ nélkűl hogy bántana bennünket, ő azt tölünk megérdemli, mert jó Kast adott nékünk a’ mibe lakjunk, kiválogatta a’ legkedvesebb Füveket számunkra az ő Kertjébe, télenn a’ hideg ellen apolgatja gyenge Nyájunkat, ezért mi szívesenn adjuk ki néki a’ mi keresményünkből a’ Dézmát, mint eggy háládatos és munkás paraszt Nép az ő jószívű Főldes Urának.
Pillangó. A’ te életed legyen tiéd: izzadj te másoknak, én addig öröm és Szerelem között játszom el az én Napjaimat, ’s Boldogságomat senkivel se tserélném fel.
Méh. Ha tökélletesenn megelégedsz állapotoddal nints hijja boldogságodnak; de vajmi sokszor lep meg tégedet a’ komor Unalom, restség, és bádgyadttság: mert az igaz nyugodalom, a’ víg elme, a’ friss test egyedűl a’ munka által származik. A’ motsárba megállott Víz iszappá, hínárrá, férgessé, és undokká lessz, mikor a sebess folyamat víg tsergéssel omlik le a’ Hegyről a’ Kövekenn.
Pillangó. Tsak szép a’ szép, hijjába, és azt mindenek kedvelik.
Méh. Szép a’ Természeti szépség, az erőltetett pedig tsúfot és nevetséget szerez. Azonba a’ szépséghez még egyébis kell. – Hallod mit énekelt, tavaly eggy ifjú ember a’ mi Kasunk mellett, felserkenvén édes álmából, mellyre a’ mi Zsibongó Dalunk szenderítette a’ nyári Melegbenn: „Száraz sovány Szépségek, pajzán Pillangók, kiket a’ mi Hazánkba bábozott a’ Német Fársáng, megengedjetek, ha én a’ ti Poraitokat, a’ ti Árnyéktokat, és Lepleiteket nem imádhatom. Az én Amarillisom, szép, és nem szépezett, dolgos mint a méh édességet hord ő az én Számra, és engemet elaltat, mint ti kedves Méhek, az ő nyájas énekével. Jöjj el a’ Virágokról, ártatlan Méhetském, szállj bé az én Kasomba, és elégíts meg engemet Nectárral. Maradjon magának Lesbia, az az enyelgő Pillangó.” Mint tetszik néked ez a’ Dal? Jó múlatást kívánok, nekem a’ Kashoz kell sietnem.
Pillangó. Paraszt állat!
| Repdess velem, kis Méhetske! e’ kitarkázott szép Rétenneggy fűszárról, más fűszárra, eggy virágról a’ másikra, mert az áldott Tavasz elmulik, a’ füvek meghalnak, és a’ Virágok tsak durva Kórót hagynak magok után.
Méh. Víg a’ Tavasz, víggá tesz mindent. Az ő elevenítő súgárai új életre támasztják fel az élő állatokat: ’s felserkentik a’ Munkára. A’ szerelmes Tavasz eljő Napkeletről tsetsemőEtéziák vonják Kökörtsín Hintaját, még távolról mosolyog a’ szomorú földszínére, int a’ Jégnek, és az felszedvén a’ Vizekről a’ Patakokról durva lántzaitelájúlva meg is roppan, mint a’ hideg kígyó a’ Kolkisiígéző ének Hangjára a’ tövisek köztt: rá lehell a’ Fagyra, és az Viasszá válik, rá tekínt a’ Halmokra, ’s pillantása e’ völgyre lekergeti az omló Havakat. Leszáll piros Kotsijából, bársony Palástyáthosszann elteríti, eggy közönséges Tsókótád a’ fagyos Természetnek, lágy karjaival forró kebelével édes ölelgetései között felmelengeti azt, szerelmet lehellbeléje, és termékennyé teszi annak méhét. A’ nyálkás Göröngy Tojásából kifeslik a’ szép Nártzis, és a’ szűlő Anyafából kibúvik a’ szopós Baratzk, bársonypólákba fűzték őtet az ApolgatóZefirusok, ’s nectárral kenegették gyenge száját a’ mennyei Harmatok. A’ nyájas Szellők lágy Karjainn kiemelkedik a’ Partoldalból a’ büszke Liliom, leveti szűz Homlokáról durva fátyolát, ’s maga pompájába áll ki kartsúszáránn, nyakonn kapják a’ Szerelmeskedő Zefirek, lehajlik alattok a’ Tófelé, meglátja a’ ráraggatott Tsókokat a’ tiszta Vizekbenn, és elmosolyodik rajta.
Pillangó. Szép a’ Tavasz, és talámtsak ez a’ Szép. Jer tehát, kis Méhetske, járjuk fel a’ Réteket, most mikor körűlöttünk minden Élők mozgásba vagynak. Nézd az én tarka Társaimat a’ bokrok között mint játszanak. A’ fűrgeSzütskék mint kergetik eggymást a’ harasztonn: eggyik lebukkan a’ kórók közé hogy társát megszedhesse: másik felpattann a’ pézsmaszárra, körűl nézi a’ vidéket mint eggy őr a’ Temesvár Tornyainn, eggyet szisszent ’s a’ száraz Kökényre rugja magát. A’ fekete Ptrütsökzőldketskerágóralopódik fel téli Lyuka felett, tiszta harmattal megelégedvéntsörgetivig dalját a’ vidékenn. Még a’ túnyaTsigabiga is tekergős héjjából kibúvik felmász a’ Pipats tetejére, kimereszti a’ verő fényre mázgás szarvait, ’s a’ tavaszló mezőre hidegvérrel bámészkodik.
Méh. Oh beh arany idő! Beh szép Tavaszi Nap ez: eggy a’ legszebb tavaszi Napok közül! Oh be jó Valami az, a’ ki ezt elő hozza a’ kedvetlen Tél utánn, a’ kinek mi semmi tzifra nevet nem adhattunk, de belső Részeink Név nélkűlis áldják őtet, a’ mezőbenn és a’ Kasbann. Melly nagyonn vétkezne ő ellene az a’ Teremtés, a’ ki e’ Munkára termett betses Órákat henyélésbe és lomha Korhelkedésbepazérlaná el. Én véled tovább nem múlathatok, mert illy üres időtöltésemmel a’ Közönséget megtsalnám, mellynek minden Tagjai a’ köz Haszonra fáradoznak, hogy annak idejébe a’ köz Jóból éljenek. A’ henyélkedő Heréké légyen ez a’ boldogtalan Kedvre élés, mellynek szomorú vége szokott lenni.
Pillangó. Tréfaság valakinek a’ legszebb idejét fáradságos Munkákba tölteni el, ’s a’ legédesebb Napokat törődések között vesztegetni. Mig a’ mi életünknek Tavasszavídámonn mosolyog körűlöttünk, éljünk annak Kellemetességeivel, az Öröm és Örvendés között. Az én Napjaim bú nélkűlfollyanak, és a’ Gond fusson arról a’ Pimpóról a’ mellyre én szállani kívánok.
Méh. De hát ugyan miként tudod a’ hosszú Napnak unalmait kiélni, ha semmi nyomós foglalatosság nem von el annak észre vételétől hogy az Orákteldegelnek?
Pillangó. Járatlan vagy a’ szép világba, és paraszt. Elbeszéllem az én gyönyörűségimnek édes folyamatját előtted, hogy esmérd meg, millyen a’ szép Élet, és a’ kedvettőltő gyönyörködés. De te mostis a’ Virágport szeded, és olly durva vagy, hogy szavamra sem kívánsz figyelmezni.
Méh. A’ beszéd munka közbeis megeshetik, és arra hallgatni nem olly különös foglalatosság, hogy azért kezünk lábunk ne járhasson. Beszélld el, én örömest rá hallgatok itt, a’ hol a’ Zanótok ollygazdagonn termettek.
Pillangó. Halljad tehát. – Mihelyt a’ feljövő Nap még álmos Súgáraival a’ Napraforgóra pillog, és a’ zengő Halmok és Ligetek jó reggelt kívánnak ő néki: felkelek magamis puha ágyamból, és szemeimet kitörlöm lábaimmal. Elmegyek a’ Rozsák alá, ’s Rózsavizzelbélotsolom magamat, innen a’ Liliomok, a’ Mákok, a’ Tulipántok közé repűlök, és Katulyáikból ki rázván a’ finom port bépuderezem magamat pompásann: Szarvaimat bóbitás fejemennfelberzesztem, a’ Kútfőre futok, Szépségem felől tanátsot tőle kérni. Akkor ékességeimmel kevély lévén, régulára szedett repkedésekkel, enyelgő farbillegetésekkel felszállok a’ levegőbe, sajnálván a’ földreis hágni. Árúlom Kellemetességimet a’ Világnak, a’ tsókolókat, az Ölelőket vadászom, eggyfordúlatba száz tisztelőketis találok, kik engemet nyalnak szopnak, tsikolnak, fogdosnak. Eggy szerető sem kell két három pillantásnál tovább, a’ régieketmegúnom, újoknak hízelkedek, míg a’ Szerelemmel megtelvénlenyúgszomvalamellyikTulipántba. Innen felkelvén játszani megyek, több enyelgő Társaimmal repkedek, tzitzázok a’ levegőbe, eggy virágra rá szállok, azt azonnal megúnom, ’s másra ereszkedek, ’s eggymás árnyékába ollyédesdedenn alszunk, hogy a’ Nap súgáritoszigálnak fel bennünket a’ fekvésből.
Igy telnek el az én Napjaim eggymásutánn alvás, evés, piperézés, játék, nyájasság, öröm és szerelem között; míg ti paraszt bogarak a’ Vígasságnak legkissebb részét sem kóstolván, fáradság, tereh, és gondok között emésztitek a’ ti Napjaitokat. Hagyd el, kérlek, hagyd el balgatag kis Méhetske azt a’ rabotás Munkát: gyere ki a’ szép Világba, a’ nyájas életre, hogy érezd az életnek édes vóltát.
Méh. Te könnyenn beszélsz, ki tsak azért élsz, hogy élj, ’s azutánn meghalj. Nekem pedig az én jó Királyomnak, az én Kasfi társaimnak, magamnak NB Perézseimnek kell élnem, és munkálódnom. Mert eljő a’ mindenpusztító Tél, mikor a’ Virágok elszáradnak, a’ Patakok bédúgulnak, a’ főldet jég és fagy lepi el: akkor a’ mi Királyunknak lábainál kellene eggymásra omlanunk az öldöklő éhség miatt, és a’ mi Kitsinyeink még az ő Tojássaikbamegfulnának és komor temetőinkké válnának a’ mi puszta Kassaink, ha Téli tsendes mézevéseinket, nyári terhes izzadásokonn nem váltanánk meg. De te, mondom, könnyen beszélsz, mert a’ Telet nem éred, és a’ te egész életed tsak ebből áll, hogy rövidenn elmondjam azt, a’ mit te pompás szókkal beszélltél el. – Minekutánna elvettetett helyenn a’ tójásbólkibúttál alávaló féreg fővel mászkálsz eggyik gazról a’ másikra, ’s mint a’ főldnekakármellyikúndok férge magadba felnevekedsz. Mikor osztánn a’ nemző és szerelmeteskedő viszketeget érzed magadba, ’s látod hogy mindened alkalmasint megnőtt, eggy paplanba vagy mibe dugod magadat, hernyó természetedet kialuszod, ’s az a’ büszke az a’ pajzán Pillangó lessz belőled, a’ kit magadba festettél vala le előttem, ezt a’ fársángos, ezt a’ buja életet éled mind addig, míg eltojod magad, ’s elenyészel mint a’ harmattsepp délre a’ fű száránn. Rövidebbenn mégis: megnőssz, tzifrá[l]kodsz, tojsz, Kankot vetsz. Kitsinyeidetistsakkitolyod, és azok magokba nevelkednek fel, mint a’ Gombák: de mi a’ mi Szárnyaink alatt tápláljuk fel őket abba a’ Lépbe, a’ mellyet nagy gonddal raktunk nekiek, és azzal a’ mézzel, mellyet legédesebb fűvek balzsamjából öntöttünk az ő Számokra. Megtanítjuk őket szorgalmatosann, a’ méztsinálásra, a’ jó rendtartásra, a’ Társasági, és gazdálkodó életre, no e’ mellett osztánneggy kis Danlásrais, mert a’ nem káros, sőt használ a’ terhes munkák’ könnyítésére. Akkor sok szíves íntések között ki eresztjük őket szép renddel hogy már magoknak, Kedveseiknek, Királyjoknak és Kasjoknak éljenek, a’ megért Korra jutvánőkis.
Pillangó. Ki keresett szókkal magasztalod magatokat. De a’ tudatlan ember, ki másokat magánnkivűl nem esmér, hajlandó a’ maga Dítséretére, mint szintén a’ mások megvetésére. Nem láttad é mint kapkodnak én rajtam a’ pöszke Gyermekek, Kellemetes Szűzek mint mutogatnak eggymásnakengemet, mikor tarka Köntösömbennpárfümirozott fővel mellettekellebegvénirígységre indítom az ő megszégyenített Szépségeket. Téged pedig kerűlnek, mert paraszt vagy és ingerlős, meg is tsípsz hamar valakit ha hozzád nyúl, ezért ha távol dongsz is körűltök vagy ha a’ rózsákonn meglátnak, elsikoltják magokat: Jaj, a’ Méh! jaj a’ Méh! ’s félre ugranak onnan.
Méh. A’ Gyermekek’ játékira semmi gondom mert dolgos Munkásságomtól fognának el, a’ Leányok Kedvelléseket nem vadászom, mert ők gyengébbek a’ tavaszi Spárgatsiránál, és ingóbbak a’ nyárfa levélnél és a’ vígály Tippannál (NB. Hatházi gracilis fű) (az ő kedvek hamarább eltűnik, mint az Oroszlánfogfűnek pappusa, mellyet eggy kisded forgószél elfuvallott). A’ Fúlánk szűkséges minden jó Gazdának ’s Gazdasszonynak, a’ Heréknek, a’ pusztítóknak, a’ tolvajoknak meggyőzésére, és magoknak, Házoknak, ’s Gyermekeiknek óltalmokra. Tsak a’ visszaélés teheti azt rosszá, a’ mi ártalomra fordíthatja a’ jobbnál jobbatis.
Pillangó. De mit ér osztánn az a’ te Epekedő Munkásságod, az a’ terhesenn gyűjtögetett Vagyonkád, ha azért megölnek téged az Emberek, fűsttel, és tűzzel?
Méh. Balgatagság! Mi lenne úgy belőle, ha p.o. az Embereket magokat veszem fel, az Emberek öszvetett Kézzel űlnénektelyes életekbe, ’s úgy várnák magokra a’ halálos Éhséget, tsupán azért, hogy az Ellenség majd rájok üt őket tüzzel vassal elpusztítja, vagyonjokat zsákmányra hányja, és ekképenn a’ bizonytalan Feldúlástól félvén, a’ bizonyos Éhség torkába ugranának? – Azonba ezt tsak a’ Kegyetlenek, és Tudatlanok tselekszik, kik nem tudnak, mint mi, a’ más kára ’s fogyasztása nélkűl gazdagodni. Én a’ Teschedik Úr’Kassába lakom már három esztendeje, és soha sem tudom, hogy eggyetismegőltvólnaKözűlünk (NB. Dobolás) a’ mi felesleg való Mézet elvesz tőlünk a’ nélkűl hogy bántana bennünket, ő azt tölünk megérdemli, mert jó Kast adott nékünk a’ mibe lakjunk, kiválogatta a’ legkedvesebb Füveket számunkra az ő Kertjébe, télenn a’ hideg ellen apolgatja gyenge Nyájunkat, ezért mi szívesenn adjuk ki néki a’ mi keresményünkből a’ Dézmát, mint eggy háládatos és munkás paraszt Nép az ő jószívű Főldes Urának.
Pillangó. A’ te életed legyen tiéd: izzadj te másoknak, én addig öröm és Szerelem között játszom el az én Napjaimat, ’s Boldogságomat senkivel se tserélném fel.
Méh. Ha tökélletesenn megelégedsz állapotoddal nintshijja boldogságodnak; de vajmi sokszor lep meg tégedet a’ komor Unalom, restség, és bádgyadttság: mert az igaz nyugodalom, a’ víg elme, a’ friss test egyedűl a’ munka által származik. A’ motsárba megállott Víz iszappá, hínárrá, férgessé, és undokká lessz, mikor a sebess folyamat víg tsergéssel omlik le a’ Hegyről a’ Kövekenn.
Pillangó. Tsak szép a’ szép, hijjába, és azt mindenek kedvelik.
Méh. Szép a’ Természeti szépség, az erőltetett pedig tsúfot és nevetséget szerez. Azonba a’ szépséghez még egyébis kell. – Hallod mit énekelt, tavaly eggy ifjú ember a’ mi Kasunk mellett, felserkenvén édes álmából, mellyre a’ mi Zsibongó Dalunk szenderítette a’ nyári Melegbenn: „Száraz sovány Szépségek, pajzán Pillangók, kiket a’ mi Hazánkba báboztak a’ külföldi Fársángosok, megengedjetek, ha én a’ ti Poraitokat, a’ ti Árnyéktokat, és Lepleiteket nem imádhatom. Az én Amarillisom, szép, és nem szépezett, dolgos mint a méh édességet hord ő az én Számra, és engemet elaltat, mint ti kedves Méhek, az ő nyájas énekével. Jöjj el a’ Virágokról, ártatlan Méhetském, szállj bé az én Kasomba, és elégíts meg engemetNectárral. Maradjon magának Lesbia, az az enyelgő Pillangó.” Mint tetszik néked ez a’ Dal? Jó múlatást kívánok, nekem a’ Kashoz kell sietnem.
Pillangó. Paraszt állat!
|