MÉLTÓSÁGOS GRÓF,!
Hogyha NAGYSÁGODNAK az a’ Nemes Maga-mérséklése, melly szerént inkább tselekedni akar, mint láttatni, szemem előtt nem forogna: engednék Szívem’ azon ösztönének, melly a’ NAGYSÁGOD’ erántam minden érdemem nélkűl mutatott Kegyességének hosszas meghálálására serkenget. Mert mi is lehetett az, a’ mi méltóvá tett arra, hogy NAGYSÁGOD én vélem is közölje azt a’ nemes leereszkedését, mellyel Hazánknak Derék Fijait szokta jutalmazni? hol vettem volna én azt az érdemet, a’ mellyért mind Keszthelyen mind Csurgón olly bő kézzel adakozni méltóztatott? hogyan nyerhetett az én egyűgyű Múzsám annyi Pártfogást NAGYSÁGODTÓL? – Nagyságodtól, a’ Kivel az Ángliai Zsenik barátkoznak, ’s a’ Frantzia Szép-lelkek megtestvéresedtek. – Eleven hálá pesdűlt meg bennem, a’ midőn NAGYSÁGODNAK azt a’ Kegyes Ajánlását, hogy a’ Farsangról írott Heroicocomicumomat kinyomtattatni méltóztatik, hallani szerentsém volt; de midőn ennek belső mivoltát elgondolám, meghúnyászkodtam, és sajnáltam hogy illy tsekély tárgyú ’s készűletű munkámnak lehetett éppen szerentséje a’ NAGYSÁGOD’ Grátziájához.
Illy szándékból fordítottam tehát a’ Virgilius’ Georgiconját, hogy mivel már Tö Rajnis Jósef Úr a’ Bucolicát, Ts Kováts Jósef Uram az Aeneist lefordították, olvashassa a’ Magyar Nép az egész Virgiliust a’ maga’ nyelvén; mind pedig hogy NAGYSÁGODNAK méltóbb próbámmal udvarolhassak, és ezt a’ Georgicon Institutumnak felállításának emlékezetére szentelhessem. Melly igen meg is egyez ez a’ Georgicon Könyv a’ Georgicon Oskolával, ’s mindkettő a’ NAGYSÁGOD’ Élete’ módjával ’s Haza-szerte tiszteltt Nevével! – – Ha tehát NAGYSÁGODNAK elébbi Grátziája, mellyet most már a’ Virgilius’ Szent Neve is forróbbíthat, erántam ’s tsekély Múzsám eránt, a’ mint telyes hiedelmem vagyon, meg nem fogyatkozott: instálom tartozott tisztelettel NAGYSÁGODAT, méltóztassa ezt a’ két Munkátskámat a’ köz-piatzra kisegélleni; annyival is inkább, hogy most legjobb időbe történnék, a’ midőn egyéb Irásim is, mellyeknek nagyobb részét itthoni magánosságomban Pope, Wieland, Horatius, Anacreon, Kleist, Tasso, Metastasio, Thomson, ’s mások’ remekjeiből fordítgattam, az Új esztendővel némelly Nagylelkű Pártfogók által kiindúl a’ Magyar Világra.
Ugyanis, minekutánna a’ Szerentsét, melly vagy kerűlt, vagy üldözött, hijába kergettem volna; haza jöttem, ’s ott hagytam Csurgót, hanem, hogy Poplicolaságomnak, mellyről a’ Világot még mind hijába probáltam meggyőzni, legalább ottan jelét hagyjam, még a’ fizetésemet sem vettem el, tudván a’ Tractusnak tagadhatatlan szegénységét. Ötven Mföldnyi útamnak neki indúltam, nem hozván egyebet Somogyból annál a’ megelégedésnél, hogy, ha nem gyarapítottam is, legalább jobban elszélledni nem hagytam azt a’ felette szűkséges Oskolát ’s a’ vélem az előtt való esztendőbe illetlenűl bánt Publicumnak jóval fizettem vissza, ezzel a’ magános örömmel indúltam haza, és még – 2 forinttal. Az Ég megörzött, megsegített; még arra is, hogy Baranya és Báts Vmegyéket is kitapasztalhassam: haza jöttem kis Örökségembe, de a’ mellyet megtanúltam Elégnek tartani. Itt magánosságba eltemetve élek magamnak, hazámnak és az én szokott Studiumimnak, olvasgatván – fordítván – elmélkedvén: az Irígy fel nem talál Ösi Nádfedelem alatt ’s a’ bigottnak sziszergési Könyvetskéim közé bé nem hallanak. – Érzem, hogy ez másoktól nem esmértt tsendességbe Lelkem is, melly a’ Szerentse hányási között törpévé lett, óriásodni kezd; látom, hogy a’ Nagy-lelkek ujjal hívnak magok felé, ’s integetnek hogy a’ Plebecula’ zavartt sikoltásival ne gondoljak; már most hiszem, hogy élek: Óh boldog Árnyéka Rousseaunak! fúvallj reám egyet a’ Montmorency Kertek’ lugossai közzűl, vagy az Ermenonvillei Sírnak hűvös nyárfái mellől, hogy az Igasság, a’ Grátziák, ’s annak idejébe majd – a’ Nem-lételnek első édes Szunnyadásai – mint téged úgy szálljanak meg engemet rideg ákászom’ ernyője alatt!…! De hová ragadsz, hová, édes érzése az Életnek!…? Méltóztassék NAGYSÁGOD megbotsátani, hogy a’ Világról felejtkezvén, a’ NAGYSÁGOD’ Tiszteltt személlyéről itten illy hibáson el találék felejtkezni. Nem – nem e’ Világból való NAGYSÁGOD, nem e’ puha-lelkű ’s alatsony módú emberek közűl. – A’ Sz: SOPHIA’ Templomában látom én felszentelve NAGYSÁDAT; az Értelem’ Mysteriumiba van béavatva; ’s a’ Köz-jó’ oltárára halmazza a’ tömjéneket, mellyeknek füste az égig emelkedik ’s az egész Hazát elborítja illatjával; a’ Músák, ki lanton, ki trombitán, zengik tiszteleti Adóként a’ magok Panegyrisseit; az én Lelkem elragadtatva repűl ki belőlem ’s hálá-sohajtásokká válván, e’ füstök, e’ hangok’, ez Érdemek felhőjiben elenyészik és én… mit tudjak tenni?…? elhallgatok.
GRÓFI MÉLTÓSÁGODNAK
Debretzenb. 19. Xbr. 1800.
legkissebb szolgája
|
Hogyha NAGYSÁGODNAK az a’ Nemes maga-mérséklése, melly szerént inkább tselekedni akar, mint láttatni, szemem előtt nem forogna: engednék Szívem’ azon ösztönének, melly a’ NAGYSÁGOD’ erántam minden érdemem nélkűl mutatott Kegyességének hosszas meghálálására serkenget. Mert mivel is tettem én arra méltóvá magamat, hogy NAGYSÁGOD én vélem is közölje azt a’ nemes leereszkedését, mellyel Hazánknak minden Derék fijait jutalmazza? hol vettem volna én azt az érdemet, a’ mellynek mind Keszthelyen mind Csurgón olly bő kézzel áldozni méltóztatott? hogy nyerhetett az én tsekély Múzsám annyi pártfogást NAGYSÁGODTÓL? – Nagyságodtól, a’ kivel az Ángliai Zsenik barátkoznak, ’s a’ Frantzia Széplelkek megtestvéresedtek. – Eleven hálá repesett meg bennem, a’ midőn NAGYSÁGODNAK Nagylelkű ajánlását hallani szerentsém volt, hogy a’ Farsangról írott Heroicocomicumomat kinyomtattatni méltóztatik, hallani szerentsém volt; de midőn annak belső mivoltát elgondolám, meghúnyászkodtam, és sajnáltam hogy olly tsekély tárgyú ’s készűletű munkámnak lehetett éppen szerentséje a’ NAGYSÁGOD’ Grátziájához.
Illy szándékból fordítottam tehát a’ Virgilius’ Georgiconját, hogy mivel már T ö Rajnis Jósef Úr a’ Bucolicát, T s Kováts Jósef Uram az Aeneist lefordították, olvashassa a’ Magyar nép az egész Virgiliust a’ maga’ nyelvén; mind pedig hogy NAGYSÁGODNAK méltóbb mustrával udvarolhassak, és ezt a’ Georgicon Institutum felállításának emlékezetére szentelhessem. Melly igen meg is egyez ez a’ Georgicon Könyv a’ Georgicon Oskolával, ’s mind kettő a’ NAGYSÁGOD’ élete modjával ’s haza szerte tiszteltt Nevével! – – Ha tehát NAGYSÁGODNAK elébbi Grátziája, mellyet most már a’ Virgilius’ Szent Neve is forróbbíthat, erántam ’s tsekély Múzsám eránt, meg nem fogyatkozott, mellyről a’ mint telyes hiedelmem vagyon: instálom méltó tisztelettel NAGYSÁGODAT, méltóztassa ezt a’ két Munkátskámat a’ köz fényre kisegélleni; annyival is inkább, hogy most legjobb időbe történnék, a’ midőn egyéb Irásim is, mellyeknek nagyobb részét itthoni magánosságomban Póp, Wieland, Horatius, Anacreon, Kleist, Tasso, Metastasio, Thomson, ’s mások’ remekjeiből fordítgattam, az Új esztendővel némelly hasonló Nagylelkű Pártfogók által már indúlóba van a’ Magyar Világ’ elejébe.
Ugyanis, minekutánna hijába kergettem volna a’ Szerentsét, melly szüntelen vagy kerűlt, vagy üldözött, haza jöttem, ’s ott hagytam Csurgót, hanem, hogy Poplicolaságomnak, mellyről a’ Világot még mind hijába probáltam meggyőzni, legalább ott jelét hagyjam, még a’ fizetésemet sem vettem el, tudván a’ Tractusnak tagadhatatlan szegénységét. Ötven Mföldnyi útamnak neki indúltam, nem hozván egyebet Somogyból annál a’ megelégedésnél, hogy, ha nem gyarapítottam is, legalább jobban elszélledni nem hagytam azt a’ felette szűkséges Oskolát ’s a’ vélem az előtt való esztendőbe méltatlanul bánt Publicumnak jóval fizettem vissza, ezzel a’ magános örömmel indúltam haza, és még – két forinttal. Az Ég megörzött, megsegített; még arra is, hogy Baranya és Báts Vmegyéket is kitapasztalhassam: ’s haza jöttem tsekély Örökségembe, de a’ mellyet megtanúltam Elégnek tartani. Itt magánosságba eltemetve élek magamnak, hazámnak és az én szokott Studiumimnak, olvasgatván – fordítván – elmélkedvén: az irígy fel nem talál Ösi nádfedelem között ’s a’ bigottnak sziszergési könyvetskéim közé bé nem hallanak. – Érzem, hogy ez esméretlen tsendességbe Lelkem is, melly a’ Szerentse hányási között törpévé lett, óriásodni kezd; látom, hogy a’ Nagy-lelkek ujjal hívnak magok felé, ’s integetnek hogy a’ plébecula zavart sikoltásival ne gondoljak; hiszem már most, hogy élek: óh Rousseaunak boldogúlt árnyéka, lehellj reám egyet a’ Montmorency kertek’ lugasi közzűl, vagy az Ermenonvillei sírnak hideg nyárfái mellől, hogy az igasság, a’ Grátziák, ’s annak idejébe az örök álom édesdeden szálljanak meg engemet homályos ákászom’ árnyékában
|