FŐ MÉLTÓSÁGÚ
ORTZI L. BÁRÓ ORTZY LÁSZLÓ ÚR’
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK,
Ő CS. és AP. KIRÁLYI FELSÉGE’
ACT. INT. STATUS’ TANÁTSOSÁNAK. T. N. ABAÚJ VÁRMEGYE FŐ–ISPÁNYÁNAK.
MAGYAR AL–KINTSTARTÓNAK
A’ FELS.HELYTARTÓ TANÁTS’
TANÁTSOSÁNAK ’s a’ t.’s a’ t.
HAZÁNK’ FŐ ÉS HÍV OSZLOPÁNAK,
A’ MÚZSÁK’ PÁRTFOGÓJÁNAK,
énnékem is e’ két névért
bizodalmom szerént
KEGYELMES PÁTRÓNUSOM’
’S FAUTOROMNAK
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK,
alázatos főhajtással
’s kéztsókolással
nyújtott
AJÁNLÓ LEVÉL és ELŐ–BESZÉD.
Komárom. 8 Nov.
1797.
NAGY MÉLTÓSÁGÚ GRÓF,
Kegyelmes Uram!
Talám ha az EXCELLENTIÁD’ méltó Érdemeinek emlegetése helyett a’ Hazának panaszin kezdem alázatos Levelemet, botsánatot fogok nyerni azon halhatatlan Érdemektől, a’ mellyek nyilvábban vagynak egész Nemzetünk előtt, mint sem azok ujjal-mutogatást kívánnának, ’s nagyobbak is, mint sem az én gyarló tollam eléggé tudná azokat magasztalni. Minden méltóságos virtusoknakbésummálására elég a’ Nagyságos ORCY Név: én tehát egész Hazánkkal együtt fejet hajtok annak: és – elhallgatok.
De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves Hazámnak ’s hazai Múzáinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mind annyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem nyilvánvalók, mint az EXCELLENTIÁD’ Érdemei, nem is olly buzgó indúlattal imádják az ő Nevét mindenek, mint a’ Nagyságos ORCZY Nevet.
Volt az a’ boldog ideje már a’ Magyar Literátúrának, a’ melly boldogabb időkre is nyújtott reménységet, ’s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a’ több pallérozott Nemzeteknél múlató Tudományok valahára bennünket is Európának ezen Napkeleti részén felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, ’s annál hamarább el tűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Vissza buktunk az Éjtszakába!
Amaz ellenkező Fátum, melly a’ Caspium’ utolsó partjaitól mindétig nyomba kísérte Magyar Népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatéka ellen tusakodni. – Minden Nemzeti Characterünk, ’s mind az, a’ mi a’ Magyart teszi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló Nemzetünket. Alig menekedett ki gyámoltalan szegény Nyelvünk a’ szomszéd Német Nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező Fátum felhozta a’ Deák nyelvnek Skeletonját Olaszországi sírjának fenekéről, ’s kiragadván bennünket édes-anyánknak kebeléből, e’ holt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk tsókoltatni. ’S mi mindég olly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a’ Nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a’ külföldieket; holott édes Hazánk minden adományival bővölködik a’ Természetnek, ’s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol. Tsak szorgalom hijával vagyunk!
Ímé a’ mit elkezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a’ pontjába tértünk keskeny Kerekünknek, a’ melyben ezelőtt tizenöt esztendővel forgottunk. Más Nemzetek pedig a’ tökélletességnek felső pontja felé azolta is Óriási lépésekkel sijetnek, Székulumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nem soká még tsak nógató kijáltásaik sem hallanak le hozzánk; ’s mi még is rák-lábakon is alig ballagtsálunk? – – Theátrumunk még az ő böltsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: a’ Németek pedig nem tsak otthonn tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött-mentnek magyar kenyeret adjunk. – Typográphiáink is vagy hevernek, vagy holmi trivialis könyvekkel tartják fenn lételeket. – Az olvasás Nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek’ száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, a’ melly tsak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket; eltünt, elrepűlt, ’s egész Nemzetünk haldokló Zsibbadásba vesztegel. – – – Isten! ha a’ te végezésed szerént minden Magyar-világnak illy múlólag-valónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mi reánk, mert tsak lelkeinket keseríted véle!!
KEGYELMES URAM! Én tartok tőle, – ám a’ Magyarok’ Istene ne hagyja el árva Nemzetünket, ’s űltesse a’ szelek’ hátára rémítő jövendölésemet, – de én tartok tőle, hogy ha ügyefogyott Nyelvünket (melly Ásiából kibujdosván, Atya, Anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Európába) ennyire vesztibe hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a’ sokféle Nemzetnek Zavarékjában ollyan sorsra fog jutni, mint ez előtt nem sokkal a’ Kúnoknak ösi Nyelvek; és Gyöngyösi Istvánunkról is úgy fog a’ jövő Világ emlékezni, mint mi ma a’ győzödelmes Celták’ Ossziánjáról. – – Az Isten mentsen meg!
Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a’ boldog tzéltól, ’s utánnok iramodunk a’ Nyúgoti Nemzeteknek. Kezünkbe van minden jó eszköz, tsak éljünk véle: – Nyelvünk nem enged más nemzetekének, tsak meg ne vessük őtet: hazánkba már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a’ régi kifogásnak. – Él még EXCELLENTIÁD; ’s van még egynéhány EXCELLENTIÁDon kivűl, a’ kit hasonló Magyar szív lelkesít; vagynak Tudós hazafiak közöttünk, kiknek tsak egy nosza kell: ’s még is kétségbe esnénk? Igaz, hogy a’ Nemreménylés kipattantja azt a’ szikrát gyakorta, mellytől a’ Hérósi lelkek fellobbannak. A’ nagylelkű Magyar Nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki Nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a’ reánk tódúltt akadályok ellen; ’s nemesebb lesz a’ Pálmakoszorú, ha fáradságban kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokok felett.
Még mostanság Literátúránknak ezen tsetsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő Nemzetünkkel (értem a’ számosabb és egügyűebb részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, ketsegtető nyájasság, dallás, báb, és tzúkoros tsemege légyen mind az, a’ mivel őtet az oskolai letzkékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jó formán érezni; tehát a’ melly orvosságot véle bévétetni akarunk, meg kell annak üvege’ szélét mézelnünk, mazsolákba kell rejtenünk a’ gyógyító pilulákat. Külömben félő, hogy tsömör jön rá, ’s oda lesz minden jó reménység végképen. Poézison és Szép Tudományokon kell kezdenünk a’ munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Eggy hadra-termett Nemzetnek erköltseit is addig meg nem szelídíthetjük, míg gusztusát meg nem kezdjűk édesíteni. Úgy bántak azzal minden más nemzetek, mellyek a’ Felségesebb Tudományokig felhatottanak.
És ha valamelly érdemet adhat a’ Régiség, a’ minthogy ád is, és ha szép a’ nemzetség’ Tábláját számos Ösöktől és egész századokon levezetni, a’ mit talám senki sem tagad; – reménylem, nem fogok tenéked, óh jóltévő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a’ te mennyei eredetedet a’ Nemzetek’ származása előtt való időkre felvivén, tégedet az emberiséggel, ’s a’ fijatal világnak első mozdúlásival egyidejűnek állítalak. Mert tsak a’ mennyire fel mehet az én gyarló emlékezetem a’ régi dolgoknak lajistromában; már a’ Veres Tengernek partjain hallom a’ te szavadat a’ Mózes’ szájából, a’ melly magasztalja a’ Halhatatlant. Még azután sokára élt Homérus, a’ kit a’ te Atyádnak neveznek. Minden Tudományokat, vagy megelőztél, vagy te adtál elsőben is az embereknek tudtára; te emelted fel nagyobb böltsességre a’ Nemzetek’ elméjét mind e’ mái napiglan e’ világon. Hol volt még akkor Thales, Plátó vagy Aristoteles, midőn te Orpheussal a’ köveket énekeltetted, a’ Halhatatlanokat ditsőíttetted, és a’ vad Rátzokat városi társaságra szoktattad, Strímon’ és Hebrus’ partjain? A győzödelmes Róma előbb hallgatta a’ te szódat az Ennius’ rekedező kürtjén, mint a’ Cicero’ mélly okoskodásit. Előbb esmérte a’ tsínos Olaszország a’ Petrárcha’ Lauráját, mint Galilei által a’ Szaturnus’ apró holdjait. Chaulieunak tsak az Unokáji esmérhették Montesquieut: és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnalkevélykedni kezdett a’ mélly Ánglia. A’ darabos Opitz készítette el a’ Német Nemzetet arra, hogy egy Század után közöttök a’ titkos Kant németűl írhasson. – Valóban nálunk is több Magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a’ Murányi Vénusa, mint az Apáczai Csere János’ minden Encyclopaediája.
Talám ha Nemzetünknek a’ Tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, ’s ha vélem együtt a’ hazai Literatúra is annyira megemberesedik, hogy a’ valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: philosophiai, vagy más Tudományokból készűlt írásommal is szolgálhatok a’ köz haszonra. De most olly fijatal lévén még, mint maga a’ magyar ízlés, tsak gyenge poétai képzelődésekkel ’s játszásokkal kedveskedem a’ Közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a’ Hazafiúság’ szent oltárára; mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem. Tudom azt, hogy egy kis Kertetskéből a’ tavasz’ elején szedett apró Zsenge, szint olly kedves a’ Halhatatlanok’ Templomába, mint a’ gazdag majorból ajánlott Hecatombe. – Én is tehát illyen megnyúgovással adom Nemes Hazámnak az én Poétai Munkámat: és hogy az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a’ haza-szerette ORCZY Nevet.
Engedje meg EXCELLENTIÁD nékem, ezt a’ nagy Szerentsét; ’s méltóztassa Nagyságos Nevével az én Múzsámat a’ halhatatlanságra elbéllyegezni. – Eggyszersmind pedig alázatosan könyörgök EXCELLENTIÁD előtt, méltóztasson hathatós Pártfogása által lételt adni az én Múzámnak, hogy az már tovább a’ homályba ne űljön: mert minthogy a’ Törvény’ és Nyelvek’ tanúlására nyoltz esztendők alatt majd minden költségemből kifogytam, ’s most is pedig az Insurrectio miatt magam pénzén kell hevernem, kéntelen vagyok addig, míg fáradságimnak nyugtató pontjára eljuthatok, a’ Kegyelem’ ajtaján zörgetni.
Azt a’ Munkát fogom világra botsátani, a’ mellyet EXCELLENTIÁD parantsolni méltóztatik, és annyi árkust, a’ mennyire kegyelmes Rendelése kötelezni fog. EXCELLENTIÁD hatalmas engemet a’ Hélikonra felvezetni, ’s Nemzetem’ Nézőpiatzára kitenni, mert Hazánk’ Tsillagi között első nagysággal ragyog; kegyelmes is ezt megtselekedni, mert a’ Múzsák előtt kedves és tisztelt Név a’ Nagyságod’ Neve. Ha ezt ki adhatom, háláadó főhajtással fogok reménykedni EXCELLENTIÁDnak, hogy tsekély tehetségemmel parantsolni méltóztasson valamit, a’ melly által azon summát méltóképen leszolgálhassam. Minden erőmmel annak végbevitelére fogok munkálkodni, hogy EXCELLENTIÁDAT a’ megelégedésig tegyem a’ felől bizonyossá, hogy a’ kit egyszer Kegyelme alá venni méltóztatott, az nem háládatlan, sőt inkább
EXCELLENTIÁDNAK
és a’ Magyar Hazának
egyenes szívű kész szolgája
Csokonay Vitéz Mihály.
NAGY MÉLTÓSÁGÚ
KOHÁRI GRÓF KOHÁRY FERENTZ ÚR’
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK,
Ő CS. és AP. KIRÁLYI FELSÉGE’
’S A’ FELS.HELYTARTÓ TANÁTS’
TANÁTSOSÁNAK,
CSÁBRÁG’, SZITNYA’ és MURÁNY’
ORÖKÖS URÁNAK, T. N. HONT VÁRMEGYE ÖRÖKÖS, és FŐ–ISPÁNYÁNAK, ’s a’ t.’s a’ t.
HAZÁNK’ HIV MÉLTÓSÁGÁNAK,
’S A’ MÚZSÁK’ BARÁTJÁNAK:
énnékem is e’ két névért,
bizodalmom szerént, KEGYES PÁRTFOGÓ – URAMNAK,
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK,
alázatos főhajtással
’s kéztsókolással
nyújtott
AJÁNLÓ – LEVÉL és ELŐ – BESZÉD. Komárom. 8 Nov.
1797.
NAGY MÉLTÓSÁGÚ GRÓF,
Kegyelmes Uram!
Talám ha az EXCELLENTIÁD’ méltó érdemeinek emlegetése helyett, a’ Hazának panaszin kezdem alázatos Levelemet, botsánatot fogok nyerni azon halhatatlan Érdemektől, a’ mellyek nyílvábban vagynak egész Nemzetünk előtt, mint sem azok ujjal-mutogatást kívánnának, ’s nagyobbak is, mint sem az én gyarló tollam eléggé tudná azokat magasztalni. Minden méltóságos virtusoknakbésummálására elég a’ Nagyságos KOHÁRY Név: én tehát egész Hazánkkal együtt fejet hajtok annak, – és el hallgatok.
De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves Hazámnak ’s hazai Múzsájinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mind annyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem olly nyílvánvalók, mint az EXCELLENTIÁD’ érdemei, nem is olly buzgó indúlattal imádják az ő Nevét mindenek, mint a’ Nagyságos KOHÁRY Nevet.
Volt az a’ boldog ideje már a’ Magyar Literatúrának, a’ melly boldogabb időkre is nyújtott reménységet, ’s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a’ több pallérozott Nemzeteknél múlató Tudományok, valahára bennünket is, Európának ezen Napkeleti részén, felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, ’s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Vissza buktunk az Éjtszakába!
Amaz ellenkező Fátum, melly a’ Caspium’ utólsó partjaitól mindég nyomba kísérte Magyar Népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatékja ellen tusakodni. – Minden nemzeti Characterünk, ’s mind az, a’ mi a’ Magyart teszi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló Nemzetünket. Alig menekedett ki gyámoltalan szegény Nyelvünk a’ szomszéd Német Nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező Fátum, fel hozta a’ Deák nyelvnek Skeletonját Olaszországi sírjának fenekéről, ’s kiragadván bennünket édesanyánknak kebeléből, e’ holt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk tsókoltatni. ’S mi mindég olly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a’ Nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a’ kűlföldieket; holott édes Hazánk minden adományival bővölködik a’ Természetnek, ’s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol. Tsak a’ szorgalom’ hijjával vagyunk!
Ímé a’ mit el kezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a’ pontjába tértünk keskeny Kerekünknek, a’ mellyben ez előtt tizenöt esztendővel forgottunk. Más nemzetek pedig a’ tökélletességnek felső pontja felé azolta is óriási lépésekkel sijetnek, Székulumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nem soká még tsak nógató kiáltásaik sem juthatnak le hozzánk; ’s mi még is rák-lábakon is alig ballagtsálunk? – – Theátrumunk még az ő bőltsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: – a’ Németek pedig nem tsak otthonn tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött-mentnek magyar kenyeret adjunk. – Typographiáink vagy hevernek, vagy holmi trivialis könyvekkel tartják fenn lételeket. – Az olvasás Nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek’ száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, a’ melly tsak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket; el tűnt, el repűlt, ’s egész Nemzetünk haldokló Zsibbadásba vesztegel. – – – Isten! ha a’ te végezésed szerént minden Magyar-világnak illy múlólag-valónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mi reánk, mert tsak lelkeinket keseríted véle!!
KEGYELMES URAM! Én tartok tőle, – ám a’ Magyarok’ Istene ne hagyja el árva Nemzetünket, ’s űltesse a’ szelek’ hátára rémítő jövendőlésemet, – de én tartok tőle, hogy, ha űgyefogyott Nyelvűnket (melly Ásiából ki bujdosván, Atya, Anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Európába) ennyire vesztibe hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a’ sokféle Nemzetnek Zavarékjában ollyan sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a’ Kúnoknak ösi Nyelvek; és Gyöngyösi Istvánunkról is úgy fog a’ jövő Világ emlékezni, mint mi ma a’ győzedelmes Celtáknak Ossiánjáról. – – Az Isten mentsen meg!
Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a’ boldog tzéltól, ’s utánnok iramodunk a’ Nyúgoti Nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, tsak éljünk véle: Nyelvünk nem enged más Nemzetekének, tsak meg ne vessük őtet: hazánkba már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a’ régi Kifogásnak. Él még EXCELLENTIÁD; ’s van egynéhány még EXCELLENTIÁDON kivűl, a’ kit hasonló Magyar szív lelkesít; vagynak tudós Hazafiak közöttünk, kiknek tsak egy nosza kell: ’s még is kétségbe esnénk? – Igaz, hogy a’ Nemreménylés gyakran kipattantja azt a’ szikrát, mellytől a’ Hérósi lelkek fellobbannak. A’ nagylelkű Magyar Nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki Nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a’ ránk tódúlt akadályok ellen; ’s nemesebb lesz a’ pálmakoszorú, ha fáradságban kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokok felett.
Még mostanság, Literatúránknak ezen tsetsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő Nemzetünkkel (értem a’ számosabb és egyűgyűebb részét) mint az apró Gyermekekkel. Édes beszéd, ketsegtető nyájasság, danlás, báb, és tzúkoros tsemege légyen mind az, a’ mivel őtet az oskolai letzkékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jó formán érezni; tehát a’ melly Orvosságot véle bé vétetni akarunk, meg kell annak üvege’ szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a’ gyógyító pilulákat. Külömben félő, hogy tsömör jön rá, ’s oda lesz minden jó reménység végképen. – Poézison és szép Tudományokon kell kezdenünk a’ munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Egy hadra termett Nemzetnek erkőltseit is addig meg nem szelídíthetjük, míg Gusztusát meg nem kezdjük édesíteni. Úgy bántak azzal minden más Nemzetek, mellyek a’ felségesebb Tudományokig felhatottanak.
És ha valamelly érdemet adhat a’ Régiség, a’ minthogy ád is, és ha szép a’ Nemzetség tábláját számos Ösökről, és egész Századokon keresztűl levezetni, a’ mit talám senki sem tagad: reménylem, nem fogok tenéked, óh jóltévő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a’ te mennyei eredetedet a’ Nemzetek’ származása előtt való időkre fel vivén, tégedet az emberiséggel ’s a’ fiatal világnak első mozdúlásival egy idejűnek állítalak. Mert tsak a’ mennyire fel mehet az én gyarló emlékezetem a’ régi dolgoknak lajistromába; már a’ Veres Tengernek partjain hallom a’ te szavadat a’ Mózes’ szájából, a’ melly magasztalja a’ halhatatlant. Még azután sokára élt Homérus, a’ kit a’ te Atyádnak neveznek. Minden Tudományokat, vagy meg előztél, vagy te adtál elsőben is az embereknek tudtára; te emelted fel nagyobb böltsességre a’ Nemzetek’ elméjét mind e’ mái napiglan e’ Világon. – Hol volt még akkor Tháles, Plátó vagy Arisztóteles, midőn te Orpheussal a’ Köveket énekeltetted, a’ halhatatlanokat ditsőíttetted, és a’ vad Rátzokat városi társaságra és szelídebb erkőltsökre szoktattad, Strimon’ és Hebrus’ partjain? A győzödelmes Róma előbb hallgatta a’ te szódat az Ennius’ rekedező kürtjén, mint a’ Cicero’ mélly okoskodásit. Előbb esmérte a’ tsínos Olaszország a’ Petrarcha’ Lauráját, mint Galiléi által a’ Szaturnus’ apró holdjait. Chaulieunak tsak az Unokáji esmérhették Montesquieut: és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnalkevélykedni kezdett a’ mélly Ánglia. A’ darabos Opitz készítette el a’ Német Nemzetet arra, hogy egy század után közöttök a’ titkos Kant németűl írhasson. – Valóban nálunk is több Magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a’ Murányi Vénusa, mint az Apátzai Csere János’ minden Encyclopaediája.
Talám ha nemzetünknek a’ Tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, ’s ha vélem együtt a’ hazai Literatúra is annyira megemberesedik, hogy a’ valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: philosophiai, vagy más Tudományból készűlt írásommal is szolgálhatok a’ köz haszonra. De most olly fiatal lévén még, mint maga a’ magyar ízlés, tsak gyenge Poétai játszásokkal kedveskedém a’ Közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a’ Hazafiúság’ szent oltárára; mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem. Tudom azt, hogy egy kis kertetskéből a’ tavasz’ elejénn szedett apró Zsenge, szint’ olly kedves, a’ Halhatatlanok’ Templomában, mint a’ gazdag majorból ajánlott Hecatombe. Én is tehát illyen megnyugovással adom Nemes Hazámnak az én Poétai Munkámat: és hogy az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a’ haza-szerette ORCZY Nevet.
Engedje meg EXCELLENTIÁD nékem, ezt a’ nagy Szerentsét, ’s méltóztassa Nagyságos Nevével az én Munkámat a’ halhatatlanságra elbéllyegezni. – Egyszersmind pedig alázatosan könyörgök EXCELLENTIÁD előtt, méltóztasson, hathatós Pártfogása által lételt adni az én Múzsámnak, hogy az már tovább a’ homályba ne űljön: mert minthogy a’ Törvény’ és Nyelvek’ tanúlására nyóltz esztendők alatt majd minden költségemből kifogytam, ’s most is pedig az Insurrectio miatt magam pénzén kell hevernem, kéntelen vagyok addig, míg fáradságimnak nyugtató pontjára eljuthatok, a’ Kegyelem’ ajtaján bézörgetni.
Azt a’ Munkát fogom világra botsátani, a’ mellyet EXCELLENTIÁD parantsolni méltóztatik, és annyi árkust, a’ menynyire kegyelmes Rendelése kötelezni fog. EXCELLENTIÁD hatalmas engemet a’ Héliconra ’s Nemzetem’ Nézőpiatzára kitenni, mert Hazánk’ Tsillagi között első Nagysággal ragyog: kegyelmes is ezt megtselekedni, mert a’ Múzsák előtt kedves és tisztelt Név a’ Nagyságod’ Neve. Minden erőmmel annak végbevitelére fogok munkálkodni, hogy EXCELLENTIÁDAT a’ megelégedésig tegyem a’ felől bizonyossá, hogy a’ kit egyszer Kegyelme alá venni méltóztatott, az nem háládatlan, sőt inkább
EXCELLENTIÁDNAK
és a’ Magyar Hazának
egyenes szívű kész szolgája
Csokonay Vitéz Mihály.
À Son Excellence
Monseigneur le COMTE de KOHÁRY,
Seigneur de Csábrág, Szitnya, Murány,
Conseiller d’Etat, et de Conseil Lieutenente, etc.etc.etc. avec tout hommage.
à Bude.
FŐ MÉLTÓSÁGÚ GROF,
Kegyelmes Uram!
Talám ha az EXCELLENTIÁD’ méltó Érdemeinek emlegetése helyett a’ Hazának panaszin kezdem alázatos Levelemet, botsánatot fogok nyerni azon halhatatlan Érdemektől, a’ mellyek nyilvábban vagynak egész Nemzetünk előtt, mint sem azok ujjal-mutogatást kívánnának, ’s nagyobbak is, mint sem az én gyarló tollam eléggé tudná azokat magasztalni. Minden méltóságos virtusoknak bésummálására elég a’ Nagyságos Szétsényi Név: én tehát egész Hazánkkal együtt fejet hajtok annak: és – elhallgatok.
De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves Hazámnak ’s hazai Múzáinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mind annyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem nyilvánvalók, mint az EXCELLENTIÁD’ Érdemei, nem is olly buzgó indúlattal imádják az ő Nevét mindenek, mint a’ Nagyságos Szétsényi Nevet.
Volt az az áldott ideje a’ Magyar Literátúrának, a’ melly boldogabb időkre is nyújtott reménységet, ’s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a’ több pallérozott Nemzeteknél múlató Tudományok valahára bennünket is Európának ezen Napkeleti részén felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, ’s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Vissza buktunk az Éjtszakába!
Amaz ellenkező Fátum, (egyébnek nevezni nem tudom) melly a’ Káspium’ végső partjaitól fogva mindenütt sarkalta Magyar Népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatéka ellen tusakodni. – Minden Nemzeti Characterünk, ’s mind az, a’ mi a’ Magyart tészi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló Nemzetünket. Alig menekedett ki gyámoltalan szegény Nyelvünk a’ szomszéd Német Nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező Fátum felhozta a’ Deák nyelvnek Skeletonját Olaszországi sírjának fenekéről, ’s kiragadván bennünket édes-anyánknak kebeléből, e’ holt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk tsókoltatni. ’S mi mindég olly boldogtalan ízlésűek is vagyunk, hogy mindenben, még a’ Nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a’ külföldieket; holott édes Hazánk minden adományival bővölködik a’ Természetnek, ’s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol.
Tsak szorgalom hijjával vagyunk!
Ímé a’ mit elkezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a’ pontjába tértünk keskeny Kerekünknek, a’ melyben ezelőtt húsz esztendővel forgottunk. Más Nemzetek pedig a’ tökélletességnek felső pontja felé azolta is Óriási lépésekkel sijetnek, Székulumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nem soká még tsak nógató kijáltásaik sem hallanak le hozzánk; ’s mi még is rák-lábakon is alig ballagtsálunk. – –
Théátrumunk még az ő bőltsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: a’ Németek pedig nem tsak otthonn tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött-mentnek magyar kenyeret adjunk. – Typográphiáink is vagy hevernek, vagy holmi trivialis könyvekkel tartják fenn lételeket. – Az olvasás Nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek’ száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, a’ melly tsak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket; eltünt, elrepűlt, ’s egész Nemzetünk haldokló Zsibbadásba vesztegel. – – –
Isten! ha a’ te végezésed szerént minden Magyar-világnak illy múlólag-valónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mi reánk, mert tsak lelkeinket keseríted véle!!
KEGYELMES URAM! Én tartok tőle, – ám a’ Magyarok’ Istene ne hagyja el árva Nemzetünket, ’s űltesse a’ szelek’ hátára rémítő jövendölésemet, – de én tartok tőle, hogy ha ügyefogyott Nyelvünket (melly Ásiából kibujdosván, Atya, Anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Európába) ennyire vesztibe hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a’ sokféle Nemzetnek Zavarékjában ollyan sorsra fog jutni, mint ez előtt nem sokkal a’ Burkusok’ ösi Nyelvek; és Tsáktornyai Hérosunkról ’s Bárdusunkról is, – ki ne tisztelné Zrinyit? ki ne tisztelné az Ádriai Tenger’ Sirénáját? – úgy fog a’ jövő Világ emlékezni, mint mi ma a’ győzödelmes Celták’ Ossziánjáról. – –
Az Isten mentsen meg!
Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a’ Nemes tzéltól, ’s utánnok iramodunk a’ Nyúgoti Nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, tsak éljünk véle: – Nyelvünk nem enged más nemzetekének, tsak meg ne vessük őtet: hazánkban már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a’ régi kifogásnak. – Él még EXCELLENTIÁD; ’s van még egynéhány EXCELLENTIÁDon kivűl, a’ kit hasonló Magyar tűz lelkesít; vagynak Tudós hazafiak közöttünk, kiknek tsak egy nosza kell: ’s még is kétségbe esnénk?
Igaz, hogy a’ Nemreménylés kipattantja azt a’ szikrát gyakorta, mellytől a’ Hérósi lelkek fellobbannak. A’ nagylelkű Magyar Nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki Nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a’ reánk tódúltt akadályok ellen; ’s nemesebb lesz a’ Pálmakoszorú, ha fáradságban kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokok felett.
Még mostanság Literátúránknak ezen tsetsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő Nemzetünkkel (értem a’ számosabb és együgyűebb részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, ketsegtető nyájasság, dallás, báb, és tzúkoros tsemege légyen mind az, a’ mivel őtet az oskolai letzkékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jó formán érezni; tehát a’ melly orvosságot véle bévétetni akarunk, meg kell annak üvege’ szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a’ gyógyító pilulákat. Külömben félő, hogy tsömör jön rá, ’s oda lesz minden jó reménység végképen.
Poézison és Szép Tudományokon kell kezdenünk a’ munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Eggy hadra-termett Nemzetnek erköltseit sem szelídíthetjük meg, míg gusztusát meg nem kezdjűk édesíteni. Úgy tettek azzal minden más nemzetek, mellyek a’ Felségesebb Tudományokig felhatottanak.
És ha valamelly érdemet adhat a’ Régiség, a’ minthogy ád is, és ha szép a’ nemzetség’ Tábláját számos Ösöktől és egész századokon levezetni, a’ mit talám senki sem tagad; – reménylem, nem fogok tenéked, óh jóltévő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a’ te mennyei eredetedet a’ Nemzetek’ származása előtt való időkre felvivén, tégedet az emberiséggel, ’s a’ fijatal világnak első mozdúlásival egyidejűnek állítalak. Mert tsak a’ mennyire fel mehet az én gyarló emlékezetem a’ régi dolgoknak lajistromában; már a’ Veres Tengernek partjain hallom a’ te szavadat a’ Mózes’ szájából, a’ melly magasztalja a’ Halhatatlant. Még azután sokára élt Homérus, a’ kit a’ te Atyádnak neveznek. Minden Tudományokat, vagy megelőztél, vagy te adtál elsőben is az embereknek tudtára; te emelted fel nagyobb böltsességre a’ Nemzetek’ elméjét mind e’ mái napiglan e’ világon. Hol volt még akkor Thales, Plátó vagy Aristoteles, midőn te Orpheussal a’ köveket énekeltetted, a’ Halhatatlanokat ditsőíttetted, és a’ vad Rátzokat városi társaságra szoktattad, Strímon’ és Hebrus’ partjain? A győzödelmes Róma előbb hallgatta a’ te szódat az Ennius’ rekedező kürtjén, mint a’ Cicero’ mélly okoskodásit. Előbb esmérte a’ tsínos Olaszország a’ Petrárcha’ Lauráját, mint Galilei által a’ Jupiter’ apró holdjait. Chaulieunak tsak az Unokáji esmérhették Montesquieut: és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnal kevélykedni kezdett a’ mélly Ánglia. A’ darabos Opitz készítette el a’ Német Nemzetet arra, hogy egy Század után közöttök a’ titkos Kant németűl írhasson. – Valóban nálunk is több Magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a’ Murányi Vénusa, mint az Apáczai Csere János’ minden Encyclopaediája.
Talám ha Nemzetünknek a’ Tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, ’s ha vélem együtt a’ hazai Literatúra is annyira megemberesedik, hogy a’ valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: Tudományokból készűlt írásommal is szolgálhatok a’ köz haszonra. De most állapotomhoz ’s hazám’ állapotjához képest, tsak gyenge poétai képzelődésekkel ’s játszásokkal kedveskedem a’ Közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a’ Hazafiúság’ szent oltárára: mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem. Tudom azt, hogy egy kis Kertetskéből a’ tavasz’ elején szedett apró Zsenge, szint olly kedves a’ Halhatatlanok’ Templomában, mint a’ gazdag majorból ajánlott Hecatombe. – Én is tehát illyen megnyúgovással adom Nemes Hazámnak az én Poétai Munkámat: és hogy az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a’ haza-szerette Széchényi Nevet. Engedje meg EXCELLENTIÁD nékem, ezt a’ nagy Szerentsét; ’s méltóztassa Nagyságos Nevével az én Múzsámat a’ halhatatlanságra elbéllyegezni. – Eggyszersmind pedig alázatosan könyörgök EXCELLENTIÁD előtt, méltóztasson hathatós Pártfogása által lételt adni az én Múzámnak, hogy az már tovább a’ homályba ne űljön: mert minthogy a’ Törvény’ és Nyelvek’ tanúlására nyoltz esztendők alatt majd minden költségemből kifogytam, ’s most is pedig az Insurrectio miatt magam pénzén kell hevernem, kéntelen vagyok addig, míg fáradságimnak nyugtató pontjára eljuthatok, a’ Kegyelem’ ajtaján zörgetni.
Azt a’ Munkát fogom világra botsátani, a’ mellyet EXCELLENTIÁD parantsolni méltóztatik, és annyi árkust, a’ mennyire kegyelmes Rendelése kötelezni fog. EXCELLENTIÁD hatalmas engemet a’ Hélikonra felvezetni, ’s Nemzetem’ Nézőpiatzára kitenni, mert Hazánk’ Tsillagi között első nagysággal ragyog; kegyelmes is ezt megtselekedni, mert a’ Múzsák előtt kedves és tisztelt Név a’ Nagyságod’ Neve. Ha ezt ki adhatom, háláadó főhajtással fogok reménykedni EXCELLENTIÁDnak, hogy tsekély tehetségemmel parantsolni méltóztasson valamit, a’ melly által azon summát méltóképen leszolgálhassam. Minden erőmmel annak végbevitelére fogok munkálkodni, hogy EXCELLENTIÁDAT a’ megelégedésig tegyem a’ felől bizonyossá, hogy a’ kit egyszer Kegyelme alá venni méltóztatott, az nem háládatlan, sőt inkább
EXCELLENTIÁDNAK
és a’ Magyar Hazának
egyenes szívű kész szolgája
Csokonay Vitéz Mihály.
NAGY-MÉLTÓSÁGÚ
Sárvári Felső-Vídéki GRÓF SZÉCSÉNYI FERENCZ
ÚRNAK N. Magyarorsz: Királyi Komornyíkj:
A’ Nápolyi Királyi Szent Ja-
nuárius’ Vitézi Rendjének
Nagy: Keresztes Lovagjának, Ts:K: Valóságos Belső Státus’
Tanátsossának, T. N. Somogy
Vármegye’ Fő-Ispányjának,
és a’ Fels:Septemvirális
Fő Törvényszék’ Tábla-
Bírájának’s a’ t.
Hazánk’
és a’ Magyar Tudományok’
Pártfogójának,
az Én POLLIÓMNAK;
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK
tartozott főhajtással
nyújtott
AJÁNLÁS, és ELŐ BESZÉD.
Talám ha az Excellentiád’ fényes Érdemeinek emlegetése helyett, a’ Hazának panaszin kezdem alázatos Levelemet, botsánatot fogok nyerni azon halhatatlan Érdemektől, a’ mellyek nyílvábban vagynak egész Nemzetünk előtt, mintsem azok ujjal-mutogatást kívánnának, ’s nagyobbak is, hogysem az én gyarló Tollam eléggé bírná azokat magasztalni. Minden méltóságos Virtusoknakbésummálására elég a’ Nagy SZÉTSÉNYI Név: én tehát egész Hazánkkal együtt fejet hajtok annak, és – elhallgatok.
De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves Hazámnak ’s hazai Múzsáinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mind annyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem olly nyilvánvalók mint az Excellentiád’ Érdemei, nem is olly buzgó indúlattal temjénezik Őt mindenek, mint a’ Nagyságos SZÉTSÉNYI Nevet. – –
Volt már az az ideje a’ Magyar Literatúrának, a’ melly boldogabb időkre is nyújtott reménységet, ’s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a’ több pallérozott Nemzeteknél múlató Tudományok valahára bennünket is, Europának ezen napkeleti részén, felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, ’s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Visszabuktunk az éjtszakába!
Amaz ellenkező Fátum (egyébnek nevezni nem tudom) melly a’ Káspium’ végső partjaitól fogva mindenütt sarkalta Magyar Népünket, még máig sem szünt meg annak fogyatéka ellen tusakodni. – Minden nemzeti Karakterünk, ’s mind az, a’ mi a’ Magyart tészi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló Nemzetünket. – Alig menekedett ki gyámoltalan szegény Nyelvünk a’ szomszéd Német nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező Fátum felhozta a’ Deák nyelvnek Skeletonját Olaszországi sírjának fenekéről, ’s kirántzigálván bennünket Édesanyánknak kebeléből, e’ holtt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk tsókoltatni. ’S mi mindég olly boldogtalanok vagyunk, hogy mindenben, még a’ Nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a’ kűlfőldieket; holott Édes Hazánk minden adományival bővölködik a’ természetnek, ’s nyelvünkkel együtt minden terem nálunk ollyan, mint akárhol.
Tsak szorgalom hijjával vagyunk!
Ímé, a’ mit el kezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a’ pontjába léptünk keskeny Kerekünknek, a’ mellyben ezelőtt húsz esztendővel forogtunk. Más Nemzetek pedig a’ tökélletességnek felső pontja felé azolta is óriási lépésekkel sietnek, Seculumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nem soká még tsak nógató kiáltásaik sem hallanak le hozzánk; ’s mi mégis ráklábakon is alig ballagtsálunk! – –
Teátromunk még az ő bőltsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: a’ Németek pedig nem tsak otthonn tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött menttnek magyar kenyeret adjunk. – Typographiáink is vagy hevernek, vagy holmi trivialis könyvekkel tartják fenn lételeket. – Az Olvasás nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek’ száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, melly tsak a’ múltt Század’ végén is úgy lelkesített bennünket; eltűnt, elrepűlt, ’s egész Nemzetünk haldokló Zsibbadásban vesztegel. – –
Istenünk! ha a’ te végezésed szerint minden Magyar-Világnak illy múlolagvalónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mi reánk, mert tsak lelkeinket keseríted véle!!
KEGYELMES URAM! Én tartok tőle – ám a’ Magyarok’ Istene ne hagyja el árva Nemzetünket, ’s űltesse a’ szelek’ hátára rémítő jövendőlésemet – de én tartok tőle, hogy ha ügyefogyott nyelvünket (melly Ásiából kibujdosván, Atya, Anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Europában) ennyire vesztiben hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a’ sokféle nemzetnek Zavarjékában ollyatén sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a’ Burkusok’ ösi Nyelvek; és Tsáktornyai Hérónkról ’s Bárdusunkról is, – ki ne tisztelné Zrinyit? ki ne tisztelné az Ádriai Tenger’ Sirénáját? – úgy fog a’ jövő Világ emlékezni, mint mi ma a’ győzödelmes Celták’ Ossziánjáról. – –
Az Isten mentsen meg!
Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a’ nemes tzéltól, ’s utánnok iramodunk a’ Nyúgoti Nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, tsak éljünk vélek: Nyelvünk nem enged más Nemzetekének, tsak meg ne vessük őtet: hazánkban már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a’ régi kifogásnak. – Él még Excellentiád; ’s van még Excellentiádon kivűl Egynéhány, a’ kit hasonló Magyar tűz lelkesít; vagynak tudós hazafiak közöttünk, kiknek tsak egy nosza kell: ’s mégis kétségbe essünk?
Igaz, hogy a’ Nemreménylés kipattantja azt a’ szikrát gyakorta, mellytől a’ hérósi lelkek fellobbannak: A’ nagylelkű Magyar nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki Nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a’ reánk tódúltt akadályok ellen; ’s nemesebb lesz a’ Pálma koszorú, ha fáradságba kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokokon.
Még mostanság Literaturánknak ezen tsetsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő Nemzetünkkel (értem a’ számosabb és egyűgyűebb részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, ketsegtető nyájasság, dallás, báb, és tzúkoros tsemege légyen mind az, a’ mivel őtet az oskolai letzkékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jóformán érezni; tehát a’ melly orvosságot véle bévetni akarunk, meg kell annak üvege’ szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a’ gyógyító pilulákat. Külömben félő, hogy tsömör jön rá, ’s oda lesz minden jó reménység végképpen. – Poézison és szép Tudományokon kell kezdenünk a’ munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Addig egy hadra-termett nemzetnek erkőltseit sem szelídíthetjük meg, míg gusztusát meg nem kezdjük finomítani. Úgy tettek azzal minden más nemzetek, mellyek a’ felségesebb tudományokig felhatoltanak.
És ha valamelly érdemet adhat a’ Régiség, a’ minthogy ád is, és ha szép a’ nemzetség’ tábláját számos Ösöktől és egész Századokon levezetni, a’ mit talám senki sem tagad: reménylem, nem fogok tenéked, óh jóltévő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a’ te mennyei eredetedet a’ nemzetek’ származása előtt való időkre felvivén, tégedet az emberi nemzettel ’s a’ fiatal világnak első mozdúlásival egyidejűnek állítalak. Mert tsak a’ mennyire felmehet az én gyarló emlékezetem a’ régi dolgoknak lajistromában; már a’ Veres tengernek partjain hallom a’ te szavadat a’ Mózes’ szájából, a’ melly magasztalja a’ Halhatatlant. Még azután sokára élt Homérus, a’ kit a’ te Atyádnak neveznek. Minden tudományokat, vagy megelőztél, vagy te adtál elsőben is az emberek’ tudtára; te emelted fel nagyobb bőltsességre a’ nemzetek’ elméjét, mind e’ mái napiglan e’ világon. Hol volt még akkor Tháles, Plátó vagy Arisztoteles, midőn te Orfeussal a’ köveket énekeltetted, a’ Halhatatlanokat ditsőíttetted, és a’ vad Rátzokat városi társaságra szoktattad, Strímon’ és Hebrus’ partjain? A győzödelmes Róma előbb hallgatta a’ te szódat az Ennius’ rekedező kürtjén, mint a’ Cicero’ mélly okoskodásit. Előbb esmérte a’ tsínos Olaszország a’ Petrárka’ Lauráját, mint Galiléi által a’ Jupiter’ apró holdjait. Choliaunak tsak az unokáji olvashatták Montesquieut: és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnalkevélykedni kezdett a’ mélly Ánglia. A’ darabos Opitz készítette el a’ Német nemzetet arra, hogy egy Század után a’ titkos Kant németűl írhasson. – Valóban nálunk is több Magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a’ Murányi Vénusa, mint az Apátzai Csere János’ minden Encyclopaediája.
Talám, ha nemzetünknek a’ tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, ’s ha vélem együtt a’ hazai Literatúra is annyira megemberesedik, hogy a’ valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: tudományokból készűltt írásommal is szolgálhatok a’ köz haszonra. De most állapotomhoz, ’s hazám’ állapotjához képest, tsak gyenge poétai képzelődésekkel ’s játszásokkal kedveskedem a’ Közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a’ Hazafiúság’ szent oltárára: mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem; tudom azt, hogy egy kis kertetskéből a’ tavasz’ elején szedett apró zsenge szint olly betses a’ Halhatatlanok’ templomában, mint a’ gazdag majorból ajánlott Hecatombe.
Én is tehát illyen megnyúgovással adom Nemes Hazámnak az én poétai Munkámat: és hogy Az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a’ haza-szerette SZÉTSÉNYI Nevet. Engedje meg Excellentiád nékem, ezt a’ nagy Szerentsét, ’s méltóztassa Nagyságos Nevével az én Múzsámat a’ halhatatlanságra elbéllyegezni.
Annyival nagyobb pedig ebbéli bizodalmam, hogy Excellentiádnak a’ Magyar tudományok eránt való Kegyes Pártfogását közelébbről esmérni szerentsém van: de a’ mellyet itt előhírdetnem megtilt az Excellentiád Nemes Szemérmetessége, melly tselekedni örömestebb akar, mint láttatni. Szóllyanak én helyettem sok hazabéli Könyvek, mellyek homlokokon az Excellentiád’ nagy Nevét viselni szerentsések; feleljenek azok a’ Tudósok, kik az Excellentiád’ nyájas leereszkedéséből életet és újabb kedvet szívtanak: sőt kiáltsanak magok a’ néma rejtekek, tanú nélkűl való Helyek, az Útak, Muzéumok, levél-borítékok; ’s az egész Haza hanggá fog válni, egy közönséges Echo fogja a’ SZÉTSÉNYI Nevet Pannon’ Szent Hegyére felemelni.
Ezek között nem utolsó szerentsém van nékem is háládatosan emlékezni arról, midőn az 1796-diki Diétakor, a’ Magyar Múzsának kiadásával Hazám’ Kikötőhelyében hajótőrést szenvedtem, és tsak Excellentiád méltóztatott a’ habok közűl való kivergődésemre 16 Aranyat resolválni: de a’ melly megbetsűlhetetlen Grátziával, újabb fergeteg’ felzúdúltta miatt, mégis tsakugyan nem élhettem. – Ez az, a’ mire a’ Haza’ Templomának Örömnapján, az Excellentiádhoz való Énekemben, ezen szókkal tzéloztam volt:
Imé e’ bőlts Grófnak érdemei nagyok:
Somogynak hálával talpig adós vagyok.
Amaz már régólta pártfogásába vett;
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett. etc.
Imé mostan is, 9 esztendőknek elforgásáig tartott reményim, bíztatásim, és fáradságim után, valahára végtére is Excellentiád méltóztatik engemet a’ Helikonra felvezetni, ’s első Zsengéimet nemzetem’ nézőpiattzán a’ Múzsák’ oltárára felhelyheztetni: melly különös grátziáért meg nem szűnöm lenni