– – – – – –
Ah! nem látok én már soha több víg Napot!
Régen el-távozott örömem’ egéről,
Alig emlékezem hajdani fénnyéről!
Ma-holnap azt hallod eggy Éjszaki széltől,
Melly Gajához
*Folyóvíznek neve Székes Fejérvárnál.
téved Hernád’ vidékétől,
Hogy, kinek Múzsáját olly szívesen látod,
Már nints többé, ’s tsak vólt, néhai Barátod;
Ama’ Társod, kinek lantya’ zengésére
Örömmel siettél Helikon’ hegyére;
’S kit most elébb siratsz tziprussa’ tövében,
Hogy-sem ismérhettél vólna személlyében! –
Úgy van! nem sokára el-múlik insége;
Érzi, hogy közelítt pállyájának vége;
Nem soká vissza-tér régi lak-helyébe,
A’ bús semmiségnek iszonyú keblébe! –
Igaz: hogy nem jutott ki-szegzett tárgyához,
Bár mind el-követte, a’ mit magával hoz
Emberi ’s polgári köteles hívsége,
Mellynek szent tüzétől lángadozva ége. –
Tsak azt mutathatta, hajdan mire menne,
Hogy-ha végezése nem gátolná benne! –
De ki állhat ellent Halál’ hatalmának?
Nints határozattya bús birodalmának!
Valakik e’ főldön valaha valának,
Ámbátor részei Természet’ Urának;
*Participatio Diuinitatis. A’ Stoikusok szerént.
Valakik valaha ez élet’ terhére
Születendők, kínos létek’ érzésére:
Mind el kell menniek setétség’ helyére,
A’ honnan még soha senki meg nem tére!
Nem használ itt Senki’ bajnoki ereje,
Sem a’ gyenge Szűznek nyíló esztendeje;
Sem a’ tüzes Ifjú’ virágzó ideje,
Sem a’ jó-erkőltsű Ősznek tisztes feje. –
Ama’ Király, ki ma koronákon sétál,
Holnap porban fekszik Jobbágya’ poránál. –
Nintsen könyörűlet nálla: egyre kaszál
Mindent, valamikor valakit hol talál! –
Bóldog, ki napjait ollyképp’ rekesztheti,
Hogy őt fellyűl-éli jó emlékezeti;
Ki pállya-futását úgy el-végezheti,
Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti: –
De bánatra-méltó, ki alig kezdhette
Úttyát, már el-esik annak közepette! –
Nézd ama’ nevendék Alma-fát. Le-dőle!
Most, mikor gyümőltsöt várhatsz vala tőle!
Eddig tsak virágzott! tsak azt mutatta még,
Mi lenne belőlle, ha engedné az Ég!
El-jött rendelése: ’s időnek-előtte
Íme, gyökeréből a’ szél ki-döntötte!
Szerentsés! mert, a’ ki elébb ápolgatta,
Kedves Nevelője mostan meg-siratta. –
De vallyon! ki-múlván, lessz-e, ki szívében
Fenn-tartson engemet emlékezetében?
Lessz-e, ki egy könyvet ejtsen sír-halmomra,
’S egy szent áldást mondgyon el-tüntt árnyékomra:
’s a’ t. ’s a’ t.