Hogyhogy’? Én adgyak-e vígasztalást Néked,
Hogy el ne tsüggesszen tsoportos inséged? –
Én, ki gyengűltt testtel ’s bádgyadott elmével
Már alig küszködöm bánatom’ terhével;
Én nyújtsak Te-néked segélytő kezeket,
Hogy birhasd bajaid’ le-nyomó terheket? –
Tehát Világtalan vezessen-e Vakot? – –
Ah! nem látok én már soha több víg Napot!
Régen el-távozott örömem’ egéről, –
Alig emlékezem hajdani fénnyéről!
Ma holnap azt hallod eggy Éjszaki széltől,
Melly Gajához téved Hernád’ vidékétől,
Hogy, kinek Múzsáját olly szívesen látod,
Már nints többé, ’s tsak vólt, néhai Barátod!
Ama’ Társod, kinek lantya’ zengésére
Örömmel siettél Helikon’ hegyére;
’S kit most elébb siratsz tziprussa’ tövében,
Hogy-sem ismérhettél vólna személlyében! –
Úgy van! nem sokára el-múlik insége;
Érzi, hogy közelítt pállyájának vége; –
Nem soká vissza-tér régi lak-helyébe,
A’ bús semmiségnek iszonyú keblébe! –
Igaz: hogy nem jutott ki-szegzett tárgyához,
Bár mind el-követte, a’ mit magával hoz
Emberi ’s Polgári köteles hívsége, –
Melynek szent tüzétől lángadozva ége. –
Tsak azt mutathatta, hajdan mire menne,
Hogy-ha végezése nem gátolná benne! –
De ki állhat ellent Halál’ hatalmának?
Nints határazattya bús birodalmának!
Valakik e főldön valaha valának,
Ámbátor részei Természet’ Urának;
Valakik valaha ez élet’ terhére
Születendők, kínos létek’ érzésére:
Mind el kell menniek Setétség’ helyére,
A’ honnan még soha senki meg nem tére! –
Nem használ itt senki’ bajnoki ereje,
Sem a’ gyenge Szűznek nyíló esztendeje;
Sem a’ tüzes Ifjú’ virágzó ideje,
Sem a’ jó-erkőltsű Ősznek tisztes feje. –
Ama’ Király, ki ma koronákon sétál,
Holnap porban fekszik Jobbággya’ poránál. –
Nintsen könyörűlet nálla: egyre kaszál
Mindent, valamikor valakit hol talál. –
Bóldog, ki napjait olly-képp’ rekesztheti,
Hogy őt fellyűl-éli jó emlékezeti;
Ki pállya-futását úgy el-végezheti,
Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti: –
De bánatra-méltó, ki alig kezdhette
Úttyát, már el-esik annak közepette! –
Nézd ama’ nevendék Alma-fát. Le-dőle!
Most, mikor gyümőltsöt várhatsz vala tőle!
Eddig tsak virágzott! tsak azt mutatta még,
Mi lenne belőle, ha engedné az Ég. –
El-jött rendelése: ’s időnek-előtte
Íme, gyökeréből a’ szél ki-döntötte!
Szerentsés! mert, a’ ki elébb ápolgatta,
Kedves Nevelője mostan meg-siratta! –
De vallyon! ki-múlván, lessz-e, ki szívében
Fenn-tartson engemet emlékezetében?
Lessz-e, ki egy könyvet ejtsen sír-halmomra,
’S egy szent áldást mondgyon el-tüntt árnyékomra? –
Most, bár érdemeim még nem-is olly nagyok,
A’ kaján Irígység’ ki-tett tárgya vagyok! –
Ez a’ Kevélységnek fertelmes leánya,
Az alatson Lelkek’ lappangó bálvánnya, –
Melly tsak szurdékokban kezdi öldöklését,
Míg tovább űzheti fene vérengzését:
Irtózatos fejét már fellyebb emeli,
’S sebhedésem’ módgyát nyilvábban kémleli. –
Ah! ez-e tehát a’ kilentz Szűz’ óltalma?
Ez-e hívségemnek érdemlett jutalma? –
De talán, ha egyszer e’ testtől meg-válok,
Hogy-ha majd Stiksz’ komor vizén által-szállok;
Hogy-ha a’ bóldogság’ mezején sétálok,
’S Ányosom’ lelkével fel-alá járkálok:
Tán akkor, tekéntvén szíves barátimra,
Nem önti-ki mérgét hideg hamvaimra!
Ha mind-azon-által dühös fúlánkjával
Ott-is tsúfot űzne barátod’ porával:
Ne hagyd háborgatni ekkor árnyékának
Nyúgalmát! Fogj lantot, ’s mondd-meg a’ Hazának:
*[A kettőspont felkiáltójelből átírással javítva, esetleg fordítva.]
Mondd: hogy a’ Jók ellen én soha nem szólltam;
Hazámnak hív fija, jó polgárja vóltam! –
Hanem, oh bús képzés, távozzál előllem;
Más vígasztalást vár most Virág én-tőllem. –
Víg hír, oh Barátom! örvendgy bízvást néki;
Tünnyenek-el borúltt homlokod’ árnyéki:
„Nem sokára Híved, ennyi gyötrelmétől
Meg-szabadúl, ’s el-vál főldi életétől!” –
Lehet-e még nagyobb vígasztalás ennél?
De, ha még ezzel-is meg-nem elégednél,
Tudgyad: hogy, ha majdan ama’ határ-idő,
Mellyet Élte’ Ura néki szabott, el-jő;
’S e’ tsalfa Világtól végső bútsút vészen:
Te szívedhez szíve akkor-is hív lészen!