Szomorú a’ lelkem. Még alig derűle
Víg napom, ’s ím’! újra homályba merűle. –
Iszonyú jövendő! rémíttő képzések!
Ah! mit hoznak reánk a’ bús végezések?
Mit szülhetnek e’ sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések? –
Fel-ébred a’ Világ halálos álmából?
’S ki-fejtendi magát szolgai jármából?
Avagy, Századunknak örökös tsúfjára,
Le-dől a’ Szabadság’ most-emeltt óltára? –
Illy bizonytalanság’ kétes örvénnyében
Hányattatik elmém méltó félelmében!
Kebelembe folynak bánatom’ árjai,
’S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai! –
Ditsőűltt Orczymnak
*Orczy[.]nak [Átírással javítva.]
érdemes Baráttya! –
(Oh, hogy könyveimet Ő mostan nem Láttya!…
Ah! hogy-ha nagy lelke búmat szemlélhetné,
Ha egy Szent áldását reám intézhetné!
De ah! el-kőltözött nyúgalma’ helyére,
Nem űgyelhet többé híve’ keservére!…)
Oh Te, kit eléggé semmi toll nem ditsér,
Kiben leg-kissebb dísz a’ Fejedelmi vér, –
Bartsay! Nemzetem’ titkos Jól-tévője! –
Emberség’, Szabadság’ hatalmas Védője:
Engedd, hogy Ezeknek egy hív Énekesse,
Bánatos érzésit veled közölhesse!
Engedd, hogy Te-veled zenghessen Múzsája, –
Tekénts bátoríttó szemekkel reája;
’S a’ mint sokszor valál serkentő
*s[..]kentő [Átírással javítva.]
vezére,
Vidd-fel ma Helikon’ sziklás tetejére!
Imígyen sirattya az Ember’ vakságát –
Ki olly vadúl rontya társa’ bóldogságát:
_______
Új szélvészek jőnek Éjszak’ tengelyéről,
Hogy el-űzzék Napunk’, borongó Egéről; –
Fel-kelnek a’ Népek Békesség’ öléről,
Hogy egymást el-verjék hazájok’ főldéről! –
Mint a’ dühös Medvék éhes barlangjokból,
Úgy mennek egymásra el-hagyott honnyokból;
’S ezer halált szórván kegyetlen markokból,
Koporsót tsinálnak egész Országokból! –
Természetnek Attya! ki e’ főld’ színére
Helyhetéd az Embert élet’ ösvénnyére
’S tsak az Egy Szeretet’ édes érzésére
Gyúlasztván, botsáttád szabad tetszésére:
Mitsoda végzések zavarták űgyünket,
Várasokra osztván nyomorúltt Nemünket?
Azért gyűjtöttek-e eggyüvé bennünket,
Hogy itten bővebben onthassuk vérünket?
Míg ki nem kőltözött erdők’ homállyából,
Vétkezett az Ember szokott vadságából;
De, ha-mi gonoszt tett tudatlanságából,
Leg-alább nem tette el-szántt szándékából:
Most főbb ditsősségét abban helyhezteti,
Ha gyilkos fegyverét vérben feresztheti,
Mert, ember-társait ha bőven vesztheti,
A’ meg-bódúltt Világ Vitéznek hírdeti! –
Büszke, gyarló Ember! – hová visz vakságod!
Miként bitangolod ditső méltóságod’! –
Abban lehet-e hát minden bóldogságod,
Hogy-ha vérségidet sír-halomba vágod? –
Tudgyad, oh balgatag! hogy az ész’ mivében
Van érdem, ’s a’ Szívnek munkás erkőltsében;
Vitézség, a’ Haza’ serény védelmében,
Nem a’ győző karban, nem a’ vad elmében. –
Tsalatkozott Népek’ fel-lázzadtt Vezéri!
Tí-miattatok foly ennyi ember’ véri!
De oh! lessz olly idő, melly azt vissza-kéri,
Ha az élet’ Ura munkátokat méri!
Nints Isten? – Nints, a’ ki vígyázna reátok,
Dühös vakságtokban tán azt gondollyátok? –
Nem dőlhet-le porba, mint-hogy nints bírátok,
Nemzetek’ átkával terheltt koronátok? –
Hah! hogy-ha érttzé vált kegyetlen szívetek,
’S nints emberi érzés már többé bennetek:
Tekéntsetek-körűl, Vakok! ’s reszkessetek;
Nem állhat már soká meg-rendűltt széketek!
-x-