Mit hallok? mi kegyetlen hír serkenti megintlen
Búba-merűltt lelkem’? még sem elég az ütés? –
Meg-hólt? ’s hát tsak-ugyan meg-hólt Andrási María?
’S Kassa’ vidékének Napja homályba borúlt?
A’ Szűzek’ koronája, Magyar Szépeknek az Éke,
Meg-kérlelni tehát nem tuda, durva Halál?
Mostoha Természet! hát tsak játékot akartál
Űzni velünk, szülvén e’ tsuda-magzatodat?
Mit használt a’ fő Szépség? e’ ritka Kegyesség,
Tiszta szemérem, ezer testbeli ’s elmei dísz? –
Szép vólt! ’s szintén úgy ragyogott, valamint az arany Nap
A’ ki-derűltt Égen délbe’ ragyogni szokott.
Rózsa-piros, ’s szűz-hóba-vegyűltt artzája: de holló’
Szárnyánál feketébb a’ haja; két szeme, tűz.
Felséggel-tellyes szép képit szűzi szelídség
Folyta-körűl; súgár termete mennyei vólt!
Ah, tsak vólt! ’s nintsen többé! – mint Tsillag az Égről,
Mellynek kékellő bóltya setétbe merűl,
’S a’ tévedtt Útast iszonyú dagványnak ereszti:
Úgy el-esett! ’s minket búba-merűlve hagyott! –
Gyászra-szokott Múzsám! vond-fel lantodnak el-ázott
Húrjait és zengjed bánatos énekedet.
Sírj, Magyar Ifjúság! kire szív-repdesve tekéntél,
Tárgya reményednek, ’s főbb örömednek oka:
Élte’ tavasszában bútsúját vette Világtól!
’S Angyali szépségét főld’ kebelébe vivé!
Sírjatok, oh Népünk’ most-nyíló gyenge Virági!
Ősitek’ érdemesebb vérei, Szűzi
*
szűzi [Átírással javítva.]
Sereg!
Sírjatok! – Ím’ oda van Karotok’ főbb dísze! Ditsősség’
Gyermeke, kedvellett Társatok, ím’ oda van! –
Sírj te-is, árva Hazám! Tán Ő lett vólna, ki néked
Hajdani Kátókat szül vala, ’s Brútusokat!
Ő lett vólna talán, el-térűltt gyermekid’ a’ ki
Példájával igazb útra vezérli vala!
Imhol, büszke Leányidnak kül-főldi szokásit
Kortsosodott Fijaid melly vetekedve veszik;
A’ míg lassanként, Eleink’ erkőltsi ki-veszvén,
Drága Szabadságunk majd temetőre jutand! –
Oh Egek! értzes Egek! m’ért szánakodásra nem indúl
Ennyi tsapások utánn mennykövező kezetek?
Tétova tévelygünk született főldünknek ölében,
’S mint Jövevények, ezer bajra ki-téve nyögünk! –
Ah! de hová tévedsz? ’s a’ t.