Neque hic lupis mos, nec fuit leonibus
Unquam, nisi in dispar, feris.
Furorne coecus, an rapit vis acrior?
An culpa?
Horat.
___________
Szomorú a’ lelkem. Még alig derűle
Víg napom, már újra homályba merűle.
Iszonyú jövendő! rémíttő képzések!
Ah! mit hoznak reánk a’ bús végezések?
Mit szülhetnek e’ sok kínos küszködések,
Tüzes villongások dühös vérengzések?
,, ,, ,, ,, ,, ,,
Illy bizonytalanság’ kétes örvénnyében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak bánatom’ árjai,
’S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai.
Ditsőűltt Orczymnak lelki jó baráttya!
Kiben még gyámolát Muzsám élni láttya, –
(Őtet! ki, mint Hazánk’ egygyik fő reménnye,
’S egész Költő-Karunk’ vígasztaló fénnye,
Úgy néked még imént barátság’ angyala
’S nékem atyám helyett édes atyám vala!)
Oh Te, kit eléggé semmi nyelv nem ditsér,
Kiben legkissebb dísz a’ fejedelmi vér, –
Bartsai! Nemzetem’ szíves Ébresztője,
Igazság’, Emberség’ hatalmas Védője!
Engedd, hogy ezeknek eggy hív Énekesse
Bánatos érzésit veled közölhesse;
Hallyad, mint zengedez magános hárfája, –
Tekínts bátoríttó szemekkel reája,
’S a’ mint gyakran valál serkentő vezére,
Vidd-fel ma Helikon’ sziklás tetejére!
Jer, keseregd velünk az Ember’ vakságát –
Ki, megvetvén az ész’ mennyei világát,
Társa’ vesztésében keresi nagyságát,
’S bűne’ fertelmében leli boldogságát!
________________
Új szélvészek jőnek éjszak’ tengelyéről,
Hogy Napunk’ elűzzék borongó egéről.
Felkelnek a’ népek békesség’ öléről,
Hogy egymást elverjék hazájok’ földéről.
Mint az éhes medvék hideg barlangjokból,
Úgy mennek egymásra elhagyott honnyokból,
’S ezer halált szórván kegyetlen markokból,
Koporsót tsinálnak egész országokból!
Természetnek Attya! ki e’ föld’ színére
Helyhetéd az Embert élet’ ösvénnyére,
’S tsak az eggy szeretet’ édes érzésére
Gyúlasztván, botsáttád szabad tetszésére:
Mi komor végzések zavarták űgyünket,
Várasokba gyűjtvén nyomorúltt Nemünket?
Azért hoztak-e hát így öszve bennünket,
Hogy itten bővebben onthassuk vérünket?
Míg ki nem költözött erdők’ homállyából,
Vétkezett az Ember szokott vadságából:
De, ha mi gonoszt tett tudatlanságából,
Legalább nem tette rosszra-vágyásából.
Most – fő ditsősségét abban helyhezteti,
Ha gyilkos fegyverét vérben feresztheti;
Mert, ember-társait ha bőven vesztheti,
A’ megbódúlt Világ VITÉZnek hirdeti!..
Büszke, gyarló Ember! hová visz vakságod?
Miként bitangolod lelki méltóságod’!
Abban lehet-e hát legfőbb boldogságod,
Hogyha vérségidet holtt-halomra vágod?
Tudgyad, oh balgatag! hogy az ész’ mivében
Van érdem, ’s a’ szívnek munkás erkölttsében;
Vitézség, a’ Haza’ serény védelmében, –
Nem a’ győző karban, nem a’ vad elmében!
-x-