Így szóllván, oh Múzsa! helyheztesd fejére
Zöldellő koszorúd’; ’s végy bútsút végtére.
De, tekéntvén szíve’ titkos gyötrelmére,
Vígasztald! ’s mondd még ezt felserkentésére:
Mérsékeld fájdalmát bánatos lelkednek,
Töröld-le tseppjeit nedvesűltt szemednek!
Vídúlly! majd nyakára borúlsz még hívednek,
Ott, hol az Igazak többé nem szenvednek;
Ott, az örök béke’ tsendes kebelében,
Ama’ szebb ’s jobb Lelkek’ áldott seregében,
Kik, földi pállyájok’ ezer veszéllyében
Meg nem tántorodván tárgyok’ űzésében,
Bő jutalmat nyertek fáradozásokkal,
’S most egygyütt örűlnek több más hív bajnokkal, –
Míg tudós munkájok’ ’s jeles példájokkal
Itt ma-is jót tesznek egész Hazájokkal.
Úgy van; ott, hol Zrínyi ditső nagy-attyával,
Gyöngyösi Keménnyel ’s Murány’ Aszszonyával,
Hol Faludi, ’s Ányos, több jó bajtársával,
Orczy Telekivel, ’s lelki baráttyával,
Nyert diadalmokonn egygyütt örvendeznek, –
’S minthogy Nemzettyekről ott sem feledkeznek,
Sőt Követőjikről gyakran értekeznek,
Téged’, kedves HIMFY! vígadva neveznek:
Ott egykor majd egymást újra megláttyátok!
’S valamint ők áldva néznek ma tí-rátok,
Úgy majd Tí, szeretett Népetek’ ’s Hazátok’
Jobb fijait ott-is áldani fogjátok;
Boldogok mind ketten!.. itt, a’ Jók’ szívében
’S neveteknek élvén állandó hírében;
Ott, örvendvén Azok’ szent egygyességében
’S imádott hőlgyetek’ égő szerelmében!
-x-
Tibi haec, sint qualiacunque,
Arridere velim: doliturus, si placeant spe
Deterius nostra. – Horatius.