Mollia, Pegasides, vestro date serta Poëtae!
De kelly tovább, Múzsám, ’s járj útad’ végére;
Siess a’ Bakonynak nyúgoti szélére,
Ama’ jeles Költő’ kies lakhelyére,
’S örömöt, szerelmet lehellő körére,
Ki, mint rég Királlyát fegyverrel ’s vérével,
Úgy ma Minervának szentelt életével
Nemzetét szolgálván, – míg bölts énekével
’S mindent lelkesíttő lanttya’ zengésével
Ott a’ hegyet völgyet érezni taníttya,
’S a’ múltt idők’ legszebb tsudájit újjíttya, –
Mind saját nagy nevét halhatatlaníttya,
Mind Hazája’ népét egyre boldogíttya.
Szálly-meg ott, ’s nézd, mint él Honnyunk’ Édenében
Imádva szeretett hőlgye’ hív ölében; –
’S szent magánossága’ tsendes rejtekében
Lelvén, köszöntsed így baráttya’ nevében:
Vitézlő Magyarok’ jeles unokája,
Igaz jó polgárok’ tündöklő példája,
Árpád’ fijainak tüzes Petrárkája,
Néped’ hív Bárdussa, ditső Poétája,
Kit, mint rég Orfeust Rhodope’ vidéki,
(Hol barmok, fák, folyók hódoltanak néki)
Bámúlva hallgatnak Balaton’ mellyéki,
’S büszkélkedve néznek Sümeg’ víg tájéki;
Te, ki a’ természet’ anyai keblében,
E’ rengeteg erdők’ nyájas környékében,
Felleltt boldogságod’ tellyes érzésében
Le-ledőlsz egy vén tölgy’ árnyékos tövében,
’S úgy nézed a’ Világ’ háborgó tengerét,
Úgy a’ Föld’ szédelgő számos rabemberét,
(Ki, véltt fő javának nem tehetvén szerét,
Átkozva késéri Fortúna’ szekerét!)
Míg, nem birván szíved’ megindúltt árjával
’S elméd’ gerjedező szent tüze’ lángjával,
’S bajra kelvén Laura’ hív imádójával,
Vagy Morven’ Királlya’ ditső nagy fijával,
Úgy énekelsz Lízád’ számtalan ékéről,
’S két egygyező jó szív’ öröm-életéről, –
’S majd más hív Szeretők’ bús történetéről,
Majd Nemzeted’ régi vitéz erköltséről;
Oh Te, kinek lantod’ bájoló hangjára,
Mint hajdan Amfíon’ alkotó szavára
A’ száz-kapus Théba, Világ’ tsudájára –
Úgy kél ma Szalának már több fellegvára,
Hol híres ősitek’ puszta kőhajléki,
(Néhai nagyságok’ gyászos romladéki)
Mint Szelma’ ’s Balklúta’ mohos dőledéki,
Még imént tsak rókák’ ’s baglyok’ menedéki,
Újra felépűlvén Múzsád’ énekében,
Égig emelkednek ditsősség’ fénnyében, –
’S valamíg a’ Duna’ ’s Tisza’ környékében
Magyar leszsz, fennlesznek emlékezetében:
Üdvöz’ légy, Bajnokok’ igaz nemes vére!
Élly! ’s énekelly gyakran Néped’ örömére!..
Terjeszd neved’ hírét a’ Világ’ szélére,
’S légy még ott-is Hazád’, Nemzeted’ díszére!
Míg amott a’ vad Márs, letévén fegyverét,
Nyugtattya hartzra kész száz meg száz ezerét;
’S itélvén a’ népek’ ’s királyok’ nagy perét;
Másnak oszttya mások’ országát, emberét:
Zengj Te a’ böltseség’ szelíd érdeméről,
Zengj a’ főbb ditsősség’ igaz ösvénnyéről, –
A’ béke’ ’s szabadság’ arany idejéről,
’S e’ két legnagyobb kínts’ bátor védelméről!
Ditsérd Minervának áldott olajágát,
Mutasd a’ halandók’ földi boldogságát,
Terjeszd a’ józan ész’ mennyei világát,
Oszlasd ember-társad’ lelki mély vakságát,
Ki a’ bölts természet’ egyenes úttyáról
Eltérvén, ’s lemondván ezer kész javáról,
Alig emlékezik régi mivoltáról,
Léte’ ’s származása’ fő méltóságáról;
’S míg itt – majd hitéért buzgó vak hevében
Öl, dúl, éget, pusztítt hazája’ keblében,
Majd az emberiség’ ’s szabadság’ nevében
Onttya társa’ vérét boszszúja’ dühében,
Amott, nehéz lántzak tsüggvén a’ nyakáról,
Gondolkodni sem mer emberi jussáról,
’S vagy átkozódva szóll nyomorgatójáról,
Vagy kérkedve járma’ mély gyalázattyáról!
Nem tekéntvén a’ múltt setétebb időket,
Nézd a’ mái napot, ’s a’ mostan élőket:
Háborogva töltvén olly sok esztendőket,
Annyi szélvész utánn – hol találod őket?
Az ész ’s tapasztalás partra vezették-e?
Vagy már böltsebbekké ’s jobbakká tették-e?
A’ Föld’ Erőssei már elhihették-e,
’S mind Ők, mind jobbágyik, szívekbe vették-e,
Mennyi kárt, bajt, veszélyt elmellőzhetnének,
Ha, látván özönét társaik’ vérének
’S rettenetes halmát mindnyájok’ vétkének,
A’ törvény’ ’s igazság’ úttyára térnének?
Vagy van-e
*
[…] <...> |van-e| [Az első szó átírással javítva, a második szó vastagon lehúzva és sor fölötti betoldással javítva.]
még, vallyon! ki ma sem láthattya,
Hogy a’ népek’ űgyét Isten igazgattya?..
Ő! ki mindegygyiket földig alázhattya,
’S mint a’ kertész a’ fát, tőből kivághattya;
És bár mindnyájokat előre serkenti,
’S veszélyes álmokból gyakran felrettenti,
De ha bús végzését egyszer kijelenti,
A’ vakmerő kevélyt többé meg nem menti?!
Zengj, zengj a’ böltseség’ szelíd érdeméről,
Zengj a’ főbb ditsősség’ igaz ösvénnyéről,
A’ béke’ ’s szabadság’ arany idejéről,
’S e’ két legnagyobb kínts’ bátor védelméről!
-x-