Harmadik Ének.
Te, kit a’ kegyes Ég, atyai kedvében,
Már földi pállyámnak első kezdetében,
Vezérűl az élet’ setét ösvénnyében
’S társúl adott mind jó, mind bal szerentsében;
Te, ki hogy Pindusra kalaúzom lettél,
’S az igaz ditsősség’ úttyába vezettél,
Minthogy félre térni soha nem engedtél,
Nevemnek Népemnél olly jó hírt szerzettél,
Mellyet (úgy ígéri lelkem’ bízodalma)
Sem az álnok ajak’ ’s gonosz nyelv’ rágalma,
Sem a’ képmutatók’ otromba szidalma,
Sem vad üldözőmnek el nem ront hatalma:
Hagyd-el, Múzsa! hagyd-el e’ magánosságot;
Eredgy, ’s lásd még egyszer a’ Magyar Világot.
Szedgy előbb egynéhány külföldi virágot,
Zöldellő borostyánt, ’s gyenge mirtus-ágot,
’S köss velem koszorút barátim’ számára:
Egygyet, mellyet (szívem’ örök fájdalmára!)
Nem tehetvén többé tisztes homlokára,
Áldozatúl vihess Dávidom’ sírjára;
’S egygyet ollyant, hogy azt Apolló’ Kedvesse,
A’ hív szerelemnek boldog Énekesse,
Örömmel fogadván fejére tehesse,
’S Nemzete’ láttára bátran viselhesse. –
Jer, kössünk még kettőt két más nagy elmének,
A’ Magyar Helikon’ más két fő díszének;
Mert ámbár az egygyik szívünk’ mély sebének
Oka volt, – botsánat ebbéli vétkének!
Köz anyánk, a’ Haza, nem engedi nékünk,
Attól, a’ kit méltán tisztel betsűl Népünk,
Örökre megvonnunk régi szívességünk’,
’S elhinnünk, hogy Ő-is titkos ellenségünk.
A’ szép Tudományok’ szelíd országában,
A’ nemes bajtársak’ pállyafutásában,
Bízván kiki saját tiszta szándékában
’S mennyei vezére’ kegyes oltalmában,
’S nem űgyelvén soha senki’ roszsz kedvére,
(Sem a’ tudatlanok’ hiú beszédére,
Sem az irígy lelkek’ ingerkedésére,
Sem más patvarkodók’ alatsony mérgére)
Tsendes bátorsággal folytattya munkáját, –
’S nem hogy sajnállaná társa’ szebb pálmáját,
Sőt, benne szemlélvén igaz jó bíráját,
Önként megosztaná véle koronáját.
’s a’ t.