Disjuri membra Poëta. Hor.
Oh Te! Kinek jeles elméjét örvendve tsudáltam
Még mikoron tsak távúlról hallom vala Múzsád’
Szívre ható dalait; Te, kiben végtére magános
Pállya-futásom alatt méltó baj-társra, ’s barátság’
Tisztiben a’ leg-jobb, leg-igazb Emberre találtam; –
Mint vagy, drága Latzim? vagy-is inkább hol vagy? – Ezernyi
Baj közepett, ’s le-nyomó bánat’ terhének alatta,
Íme Te-tőlled akar vígasztaltatni B – – id. –
Hasztalanúl várván leveled’, ’s óhajtva reménylett
Kellemes énekidet: máran magam útnak eresztem
Írásom’; bár azt se’ tudom, melly tájra botsássam.
Nem-de, miólta Moháts’ szomorú környékire mentél,
Néma vagy, és hallgat veled eggyütt mennyei Múzsád?
Élsz-e tehát? ’s hol vagy? – Szívem’ fele, lelki barátom,
Élsz-e? ’s mikor térsz-meg lakozásod’ régi helyére?
Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk
Olly mélly gyászba merűle? hol-ott a’ vissza-vonásnak
Lelke, ditsősségünk’ örökös fátyolba boríttá?
Ott, amaz arva helyen, hol minden fűnek alatta
Eggy-egy régi Magyarra találsz!... Könyvekben el-ázva
Jársz, tudom, ott; ’s, Eleink’ esetét panaszolva kesergvén,
A’ Tselye’ bús patakába szakad fájdalmaid’ árja!….
Hajh, iszonyú térség! gyászos temetője Hazámnak!
Jártam hantyaidon; láttam sír-halmait én-is
Ősinknek – kik hajdan az ellenségre ki-kelvén
Honnyunkért, ’s érette vitéz vérekkel adózván,
Intenek íme, ’s Világ’ füle’ hallattára kiáltyák:
„Nézz e’ térre! ’s tanúlly már eggyességre, Magyar Nép!” –
Ám de mit emlegetem veszedelmünk’ napjait? Ennyi
Bánattól vérző sebeink’ mit szaggatom újra? –
Nemzetem’ átka, Moháts’ szomorú neve! rettenetes név!
Ah! ne gyötörjed az én füleim’; rémíttsed azoknak
Lelkeiket, kik ez árva Hazának mostoha sorsán
Nem könyörűlhetvén bajait mindenha tetézik! –
És Te, Barátom, eredgy; vedd tolladat: írd-le, mit érez
Hív szíved, – ’s mi lehetne Hazánk még most-is, ezernyi
Kárunkonn okosodva ha már eggyezni tanúlnánk! –
Vagy ha talán már vissza-jövél Buda-Vára’ Királyi
Pompával ragyogó lármás palotájiba, ’s ottan
Tőltöd ezen vídám napokat most, drága Hazámnak
Érzékeny fija, kellemes Éneklője: figyelmezz
Egy kisség szavaimra; felelly kérdésire kedvelltt
Társodnak, kit Népe miatt mélly gondok epesztnek! –
Terhes fellegeket látok keveregni felettünk
Újjolag; és iszonyú szélvészt terjedni Hazánkra.
Hasztalanúl tsalogatta reményünk’ tsillaga, tündér
Bóldogság’ képével, aléltt szívünket! örökre
El-tünik ah! ’s nem fog soha fel-virradni talántán! –
Nézd, a’ régi homályra szokott sok gyáva, miképpen
Üldözi mind azokat, kikről a’ józan okosság’
Élesztő tüze’ súgárit tündökleni láttya!
Nézzed, az Ostobaság’ véres zászlójihoz esküdtt
Vak-buzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe!
Szíveiket vad gyűlőlség’ mérgeivel itatván
A’ Szeretet’ szolgáji, miként gerjesztgetik őket!
Mint fenekednek! mint hánnyák az ezernyi keleptzét
Újra, hogy, a’ szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén,
Népünket le-vetett alatson jármokba szoríttsák! – –
Még tsak alig jöve-fel valamelly jeles elme Hazánkban;
A’ köz jóra törő hív Polgár, pállya-mezőben
Még tsak alig láttatta magát: mikor íme leg-ottan
Relligiója felől vetekednek, eretneki névvel
*otromba nevekkel (eretneki névvel) [Sor végi betoldás. Az eredeti változat szaggatott vonallal aláhúzva.]
Illetik, és mérges nyelvekkel földig alázván
Érdemiért, vér-árúlók’ módgyára le-rontyák! –
Tsalfa Világ! gonosz álnokság! bal sorsa Hazámnak!
Oh! – – ’s hát hogy még éjjelit-is szaggatva, ’s az édes
Nyúgodalom’ puha karjairól munkára sietve,
Élete’ napjainak fonalát rövidítti; Hazája’
Mélly álomba merűltt Fijait serkentgeti; régi
Durva homállyát széllyesztvén új fényre vezérli,
’S méltóbb állapotunk’ úttyát mutogattya: – tehát illy’
Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma? –
Tí, bóldogságunk’ dühös ellenségi! Hazánknak
Fattyai! – – – – – – – – – – – – – – mikor lessz
’S lessz-e gonosz szándéktoknak valahára határja?
Oh TE! Világoknak Fejedelme! Te, Nemzetek’ Attya!
Gondviselő Bírája! ki, főld-testébe lehellvén
Lelked’ szikráját, szabadon formáltad az Embert;
Meddig, meddig nézheted-el, hogy dúllya Hazánkat
E’ nevedet gonoszúl káromló tzimbora? meddig
Késik még méltó haragodnak mennyköve? – Fordítsd
Ah! fordítsd-le reánk szemeid’, végetlen Igazság,
Már valahára! ’s kevély ellenséginket
*ellenségi[.]ket [Átírással javítva.]
alázd-le! –
Nemzete’ bal sorsán mélly gondolatokba merűlvén
Így búsong, ’s aggódva magát így gyötri barátod; –
A’ mikoron Te talán éltednek gyenge tavasszát
Víg palotákban, ’s szép Dafnéd’ ártatlan ölében
Tőltöd; gondgyaidat feledékenységbe temetvén.
Ah! vígadgy;
*víga[.]gy [Átírással javítva.]
’s a’ míg kedves lehet életed, éllyed!
Fel-tünik a’ bú’, gond’, ’s szomorúság’ napja ma-holnap
Néked-is; el-múlik pirosolló hajnalod álma. –
Ím’, el-tüntek az én örömim; nem kellenek immár
E’ bús szívnek alig kóstoltt hivságai többé!
Úgy el-enyészének, mint éj’ felhőji tavaszkor,
Bánatos éltemnek
*éltednek [Átírással javítva.]
fiatalb esztendeji; ’s tisztább
Napjai, mint valamelly siető patak, úgy le-folyának! –
Oh, Embernek
*
embernek [Átírással javítva.]
léte, rövid pállyája! mi vagy te?
Most jöttünk, már újra megyünk; és íme tsak azt sem
Tudgyuk, merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk!…
Rajta, Barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan
Érdemeket. (Tsak ezek fogják nyújthatni tovább-is
Éltünket, mikoron köz anyánk’ kebelébe le-szállván
Újjolag, a’ Természetnek le-fizettyük adóját.) –
Jer, mennyünk: mint Emberek és Polgárok, Igazság’
Úttyán, szent kötelességünk bé-tőlteni. Nintsen,
Emberiség nélkűl nints érdem; ’s nints Haza nélkűl
Emberiség! – Haza! szívemnek bálvánnya! Te-néked
Szentelem én magam’, és minden szándékom’ ezenn-túl!
A’ te javad, ’s ki-derűlésed lesz tárgya fiadnak
Már egyedűl; – mivel ah! te-neked hasznodra lehetni,
Bóldogság; te-veled ’s ér’ted szenvedni, ditsősség! – –
Mit várjunk hát, Édesem? e’ kétséges időkben
Mit vélsz, és mire vársz? Buda-Vára’ Királyi Lakossi
Mit látnak, mire készűlnek? – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Ki fogná
Ah ki, ’s miként fogná kormányozhatni szerentsénk’
Fergeteges tengerre botsátott gyenge hajóját?
Állnak-e még főbb oszlopaink? Ott vagynak-e
*vagyna[.]-e [Átírással javítva.]
Népünk’
Új Szólóni, kiket még harmadik éve ki-rendelt?
Mint igyekeznek azon felséges tárgyra? miképpen
Eggyeznek? melly Istenségnek karja vezérli
Tántorgó lépéseiket? Készűl-e Hazánknak
Temploma? vagy leg-alább már talpköve meg van-e vetve? –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vígasztally, oh Kedvesem!.. És tí, régi barátim!
Tí, kik ez országnak kebelében széllyel-oszolva
Munkálkodtok, ’s, egymástól noha messze-szakadva
A’ Szeretet’ kötelén velem egy vég-tzélra siettek;
Jertek, híveteket vígasztallyátok! – – – – – – – – –
És te, Fejérvárnak tündöklő fénnye! Királyink’
Sírjai köztt lakozó hív Énekes! (ah, te-neked sem
Hallom zengedező hárfád’!) vess néma keserved’
Árjának, vess gátot! szüntesd mennyei lantod’
Édes hangjaival társodnak bánatit! oszlasd
Nyúgodalom’ súgáraival
*[Az első „a” fölött áthúzott ékezet.]
bús lelke’ homállyát! –
Hát tí mint vagytok, tí más Buda-Pesti barátink?
Mit mivel a’ bőlts Koppi? Hová lett Versegi, ’s mint van?
Versegi, kit szeretünk; és kit kedvellve betsűlnek
Mind azok, a’ kik az érdemeket mérsékleni tudgyák.
Él-e? ’s miben foglallya magát? nem törnek-e még-is
Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi?
Nyert-e?
*Nyert-e, [Átírással javítva.]
vagy el vesztette pörét? Hah! nyert-e, vagy ismét
A’ Jók’ ellenségeinek szolgált az Igazság? – –
Oh írj! írj már; ’s add ezeket tudtomra, Barátom!
*
barátom; [Átírással javítva.]
’S, fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósítts.