Vitae summa brevis.
HORATIUS.
__________
IM, a’ Tavasz’ vége még el sem érkezett,
Már-is a’ forró Nyár’ heve következett.
Elmúltak víg kedvem’ kevés szebb óráji,
Lehúlltak reményem’ alig-nyíltt rózsáji.
Itt az Ősz, félig-értt ritka gyümöltsével;
Közelget a’ Tél-is havával, jegével; –
’S míg fiatal korom’ napjait számlálom,
Eltünik életem, mint eggy rövid álom!
II.
Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas,
Regumque turres.
HORATIUS.
________
DE ki állhat ellent Halál’ hatalmának?
Ki mond ellent az Ég’ szent akarattyának?
Ah! valakik eggyszer, az élet’ Urának
Örök tetszéséből, lételre jutának,
’S valakik e’ tündér Világnak színére
Jövendők, víg vagy bús létek’ érzésére –
Mind el kell menniek Stiksz’ komor szélére,
A’ honnan még soha senki meg nem tére;
Mindnyájokat éri a’ halál’ kaszája: –
De nem tudgya senki, mikor üt órája,
Melly erő, melly eset hoz veszélyt reája,
’S hol lessz vég nyúgalma’ tsendes nyoszolyája!
Egyedűl azt láttya a’ szegény halandó,
Hogy az egész földönn minden változandó,
’S hogy, ha van még, a’ mi nem éppen múlandó,
Tsak az ész’ munkája lehet maradandó.
Nem használ itt senki’ bajnoki ereje,
Sem a’ gyenge Szűznek nyíló esztendeje,
Sem a’ tüzes Ifjú’ virágzó ideje,
Sem a’ nemes lelkű Ősznek tisztes feje.
Ki ma száz népet lát hódolni lábánál,
Holnap porban fekszik jobbágya’ poránál.
Nints, nints könyörűlet nálla: eggyre kaszál
Mindent, valamikor valakit hol talál!
III.
BOLDOG, ki éltében annyi jót tehete,
Hogy vele ki nem hal szép emlékezete;
Boldog, ki pállyáját úgy elvégezheti,
Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti.
De bánatra méltó, ki alig kezdette
Úttyát, már elesik annak közepette –
Kinek még alig nyílt élte’ szebb virágja,
Már a’ titkos féreg gyökerét elrágja!..
Nézd ama’ nevendék almafát: ledőle,
Most, mikor gyümöltsöt várhatsz vala tőlle!
Eddig tsak virágzott; ’s tsak alig mutatta,
Miként múlathatnánk majd eggykor alatta.
Hányszor nem képzeltük, mi lessz majd belőlle?
Mit nem ígért Klóris magának felőlle?
Szerentsétlen kis Fa! időnek előtte
Íme! gyökeréből a’ szél kidöntötte.
Hijába bíztatott nyíló szépségével,
Oda van reményünk minden kellemével!..
De őt még-is, a’ ki előbb ápolgatta,
Kedves nevelője mostan megsiratta;
Esetét a’ Kegyes most szívére vette,
’S szép szeme több ízben nedvesűlt érette.
Ah! lessz-e, (kimúlván), lessz-e, ki szívében
Fenntartson engemet emlékezetében?
Lessz-e, ki eggy könyűt ejtsen hűltt poromra,
’S eggy szent áldást mondgyon eltüntt árnyékomra?
IV.
NEHÉZ ösvényemnek tsak kezdeténn vagyok,
’S tsak szándékim voltak, lehettek még nagyok:
Már-is az Irígység, (pokolnak leánya!)
’S az álnok rablelkek’ ama’ rút bálvánnya,
A’ mellynek lappangó gonosz tudománnya
Tőrit szünetlenűl hinti, veti, hánnya, –
’S melly mindég orozva kezdi üldözését,
Míg bátran űzheti fene vérengzését;
Irtózatos fejét már fellyebb emeli,
’S mint rontson, veszthessen, nyilvábban kémleli.
Ah! ez-e hűségem’ érdemlett jutalma?
Ez-e hát Apolló’ megígértt oltalma?
’S vétek-e, oh Hazám! te-néked szolgálni?
’S hasznoddal kedvedet keresni, találni?
V.
MIT, kedves Barátom! mit gondolsz felőllem?
Tudhatod-e, vallyon, mit kívánsz ma tőllem?
Én erősíttselek ’s bíztassalak téged,
Hogy el ne tsüggeszszen tsoportos inséged?
Én! ki gyengűltt testtel ’s bádgyadott elmével,
Már alig küszködöm az élet’ terhével,
Én nyújtsak te-néked
* té-néked [A cenzori kézirat szerint jav.]
segélytő kezeket,
Hogy birhasd bajaid’ lenyomó terheket?
Tehát világtalan vezessen-e vakot?..
Ah! nem látok én már soha több víg napot!
Régen eltávozott örömem’ egéről,
Alig emlékezem néhai fénnyéről!
Kérdezkedvén majdan társad’ mintlétéről,
Eggykor tsak azt hallod Hernád’ vidékéről,
Hogy, kinek Múzsáját olly örömest látod,
Nints élők’ számában szíves jó barátod –
Ama’ társad, kinek lantya’ zengésére
Olly vígan siettél Helikon’ hegyére,
De ki már, elesvén úttya’ közepében,
Elfelejttve nyugszik cziprussa’ tövében!
Megtsalván, ’s eltünvén, régi reménysége, –
Érzi, hogy nints meszsze bújdosása’ vége.
Viszszatér nem soká hajdani honnyába,
Ama’ jobb ’s szebb Világ’ boldog országába,
Hol több igaz Magyar, (halhatatlan Holttak,
Kik tiszteletének fő tárgyai voltak),
Hol Zrínyi’ ’s Gyöngyösi’ ditsőűltt árnyéki,
Orczi’ nagy lelkével, intenek már néki;
Hol Faludi’ ’s Ányos’ bánkodó Múzsája
(Látván, hogy ennek-is végződik pállyája,
’S másra hagyattatik még eggyszer árvája)
Keseredett szívvel várakozik rája! –
A’ bús végezések így gátolván benne,
Alig mutathatá, majdan mire menne,
’S jövő esztendeji érettebb korának
Hazája’ hasznára mi jót hozhatnának –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De, bár mit rendeltek élete’ sorsáról,
Légy bizonyos mindég barátod’ szaváról:
Hogy (ha mit ígérhet ember ön-magáról)
El nem tér ő soha választott úttyáról;..
’S hogy, míg e’ Világtól vég bútsút nem vészen,
Te szívedhez szíve mindenkor hív lészen!