VETTEM leveledet Duna’ mellyékéről,
Ditsőűltt Királyink’ temetőhelyéről,
Hol Nemzetünk’ újra felkelő fénnyéről
’S Nemesnek énekelsz szép győzedelméről.
Látom: a’ Természet’ két legszebb kíntsével
Birván, érzékeny szív’ ’s mennyei elmével –
Gyakran barátkozol Múzsák’ seregével,
’S borostyánt érdemelsz lantod’ verésével.
Megjártam Múzsáddal Szelim’ bús országát:
Dőlő-félben láttam tündéres nagyságát;
Letette hajdani dagályos vadságát;
Gyász-szín váltotta-fel a’ félhold’ világát.
Iszonyodva nézi kipusztúltt vidékit,
Félelem ’s jaj tölti elréműltt hajlékit;
Hasztalan’ mutattya hatalma’ árnyékit,
Végső romlás várja Ozmán’ maradékit.
Néha-nap Szulejmán ha kardgyát kötötte,
Egész Kereszténység reszketett előtte;
’S ha vitéz nemzetünk úttyát nem vehette,
Vérengző táborát Béts alá verette. –
Szerentse’ kotzkáji e’-képpen változnak;
Eggynek ditsősséget, másnak gyászt okoznak.
Ha két hatalmasok öszvebarátkoznak,
Harmadik’ fejére végső veszélyt hoznak.
Innét emelkedvén elmémnek szárnyára,
Klíóval szállottam Apolló’ halmára,
’S felvevén a’ Földet szemem’ tzirkalmára,
Úgy néztem a’ népek’ változó sorsára.
Egek! melly képeket láttanak szemeim!
Melly szörnyűségekenn jártak képzéseim!
Irtózás fogta-el érzékenységeim’,
Míg végre keblembe húllhattak könyveim.
Mint a’ bús tengernek felzúdúltt habjai
Ordítnak, ’s halmokra dőlöngnek halmai:
Úgy törnek egymásra a’ földnek fijai,
Harag’ ’s boszszúságnak gerjesztvén lángjai.
Sokallyák társoknak kiszabott pállyáját,
Nem várhattyák sírba-döntő nyavalyáját;
Magok élesíttik a’ halál’ kaszáját,
’S ditsekedve rontyák Istenök’ munkáját!
Nékünk-is, kik hajdan Tanais’ partyait
Elhagyván, lakhelyünk’ szoros határait,
’S nem tudván az Egek’ titkos szándékait,
Hartzolva kerestük ősink’ birtokait, –
Mennyi vér festette súlyos fegyverinket,
Míg elfoglalhattuk új örökséginket?
’S Róma’ törvénnyihez szabván erköltsinket,
Bátran mivelhettük gazdag mezejinket?
Mennyi magyar vértől pirúlt Márs’ oltára,
Hogy hazánk ne jutna mások’ birtokára?
Eldődink, felkelvén gyakran oltalmára,
Száz-ezrenként dőltek ellenség’ kardgyára.
Vérbe merűltt idők! Egek’ keménysége!
Oh Várna! oh Moháts’ szomorú térsége!
Tí-róllatok áradt hazánk’ sok insége,
Tí-rajtatok húnyt-el régi ditsőssége!
László! vitéz Ifjú! kinek drága vére
Olly gyászos éjt hozott Magyarok’ egére,
Oh! miért űgyeltél mások’ intésére,
Frígytörést javallók tsalfa beszédére!
Lajos! boldogtalan atyának magzattya,
Gonosz tanátsosok’ példás áldozattya!
Te, kinek tsak neved’ szomorú hangzattya
Népedet még ma-is könyre fakaszthattya!
Voltam táborodnak puszta állásainn,
A’ siető Duna’ suhogó partyainn:
Bús tsendesség fekszik atyáink’ hamvainn,
’S bádgyadtt szél lengedez sírjaik’ hantyainn.
Harmatozó homály borúl a’ szemére,
Ha tekínt az Útas ez iszonyú térre;
Epedő szívvel dől oszlopod’ kövére,
Népünk’ ’s ditsősségünk’ temetőhelyére!
Hazánk, vitézségnek hajdan oskolája,
Ott lett dühösségnek vérengző pállyája;
’S Árpád’ szabad népe, híres unokája,
Ott lett eggy Szultánnak adózó szolgája!
Nyögött a’ bús nemzet jármának alatta
De lántzából magát nem szabadíthatta,
Mert, hogyha boszszúlló fegyverét ragadta,
Akkor-is tsak önnön kebelét szaggatta.
Az egyenetlenség, (pokol’ rút fajzása!)
Irígység’, kevélység’ titkos súgallása,
Sok maszlagos polgár’ garázdálkodása,
’S rossz, kaján szomszédink’ vad agyarkodása –
Úgy hányták hazánknak szédűltt gyermekeit,
Mint a’ bal szerentse’ játék-eszközeit.
Örökös homályok fedezték egeit;
Jaj ’s panasz töltötte bánatos völgyeit!
Hát a’ vallás’ űgye mennyi vért ontatott,
Míg az ész’ fáklyája világot adhatott?
Ha ki ajándékot Égből nem kaphatott,
Mint eretnek – tűzre ’s kardra hányattatott!!
De hová, oh Múzsám! gyászos énekeddel,
’S szíveket terhelő emlékezeteddel?
Ne újítsd sebeink’ érzékenységeddel;
Haggy-fel véres könyre kísztő keserveddel.
Ím, nyög a’ hazafi most-is fájdalmában,
Nem vehetvén reményt árva mivoltában,
’S nem találván hazát önnön hazájában,
Tsak panasz, tsak jaj-szó zeng bús ajakában.
Hasztalan’ említti törvénnye’ szentségét,
Annyi drága vérrel szerzett örökségét;
Sőt, gyanúba hozván egyenes hívségét,
Ez által halmozza nagyobbra inségét.
Így, ha a’ múlttakat eszébe juttattya,
Artzájit öntözi szemének harmattya;
’S ha viszont jövendő napjait forgattya,
Szívét bú, gond, bánat, ’s kétség fojtogattya.
Mint a’ sérűltt atya, ki háza-népére
Éh-halált lát jőni kisded gyermekére,
Hogy kedvesseinek lenne segédére,
Elszánnya életét tenger’ veszéllyére.
De hajóját szélnek alig eresztette,
Hogy rengő zaj támad alatta ’s felette;
Tsattogó mennykövek repűlnek mellette;
Ég, föld, tenger eggybe-szakad körűlötte.
Partra vervén a’ szél megrepedtt sajkáját,
Szívdobogva éri elhagyott tanyáját,
’S ölelni akarván párját ’s fiatskáját,
Híve’ koporsójánn talállya árváját. –
De sokat-tűrtt hazánk’ kétes homállyában
Bízzunk a’ nemzetek’ kegyelmes Attyában!
Ha sorsa Ő-néki vagyon oltalmában,
Nem fog elhagyattni bús árvaságában.
Véget ér szenvedett erőszak-igája,
Kedvet nyér hallatlan hűsége’
*hűségé’ [Sajtóhiba, em.]
példája;
’S talán megindúlván József-is reája,
Bíztos partra jutand hánykódó bárkája. –
Illyen jobb szerentse’ édes reménnyére,
Igyekszünk mí nyelvünk’ felemelésére,
Hogy Phoebus, tekíntvén ditső szépségére,
Nyájasb szemmel nézzen Nagy Árpád’ népére.
Boldog az az ország, mellynek kebelében
Múlatnak a’ Múzsák békesség’ ölében.
Ott van az Igazság tellyes mértékében,
’S Törvény és Szabadság egész erejében.
Míg ezek kedvellik tsendes vidékinket,
’S híven megőrizvén magyar erköltsinket,
Eggyességre intik hajlott szíveinket –
Addig follya bőség áldott mezejinket.
Jövel hát, barátom! te-is e’ pállyára;
Segítsd társaidat elfuthatására.
Siessünk egyszersmind Ditsősség’ halmára,
Míg borostyán lehet fáradságunk árra.
Lesznek majd ollyanok a’ Magyar Hazában,
Kik reánk ismérnek Érdem’ templomában,
’S ha már enyészünk-is cziprus’ árnyékában,
Jó hazafiaknak neveznek számában!