Qui monet, ut facias, quod jam facis, ille monendo
Laudat, et hortatu comprobat acta suo.
OVIDIUS.
___________
DE már siess, Múzsám, ’s járj útad’ végére;
Siess a’ Bakonynak nyúgoti szélére.
Térj ama’ nagy Költő’ kies lakhelyére,
’S örömöt, szerelmet lehellő körére,
Ki, mint rég Királlyát fegyverrel ’s vérével,
Úgy ma Minervának szenteltt életével
Nemzetét szolgálván, – míg bölts énekével
’S mindent lelkesíttő lantya’ zengésével
Ott a’ hegyet völgyet érezni taníttya,
’S a’ múltt idők’ legszebb tsudájit újíttya,
Mind saját nagy nevét halhatatlaníttya,
Mind népe’ jobb részét eggyre boldogíttya.
Szálly-meg ott, ’s lásd, mint él hazánk’ édenében,
Imádva szeretett hölgye’ hív ölében; –
’S szent magánossága’ tsendes rejtekében
Lelvén, köszöntsed így baráttya’ nevében:
* * *
VITÉZLŐ Magyarok’ jeles unokája,
Igaz jó polgárok’ tündöklő példája,
Árpád’ fijainak tüzes Petrárkája,
Néped’ hív Bárdussa, ditső Poétája!
Kit, mint rég Orfeust Rhodope’ vidéki,
(Hol fák, folyók, kövek hódoltanak néki),
Bámúlva hallgatnak Balaton’ mellyéki,
’S büszkélkedve néznek Sümeg’ szép tájéki;
Te, ki a’ Természet’ anyai keblében,
E’ rengeteg erdők’ nyájas környékében,
Felleltt boldogságod’ tellyes érzésében
Le-le dőlsz eggy vén tölgy’ árnyékos tövében,
’S úgy nézed a’ Világ’ háborgó tengerét,
Úgy a’ Föld’ szédelgő számos rab-emberét,
(Ki, véltt fő javának nem tehetvén szerét,
Átkozva késéri Fortúna’ szekerét);
Míg, nem birván szíved’ megindúltt árjával
’S elméd’ gerjedező szent tüze’ lángjával,
’S bajra kelvén Laura’ hív Imádójával,
Vagy Morven’ királlya’ ditső nagy fijával,
Úgy énekelsz Lízád’ számtalan ékéről,
’S két eggyező jó szív’ öröm-életéről,
’S majd más hív Szeretők’ bús történetéről,
Majd nemzeted’ régi vitéz erköltséről;
Oh Te, kinek lantod’ bájoló hangjára,
Mint hajdan Ámfíon’ alkotó szavára
Majd Trója, majd Théba, Világ’ tsudájára –
Úgy kél ma Szalának már több fellegvára,
Hol híres ősitek’ puszta kőhajléki,
(Néhai nagyságok’ gyászos omladéki),
Mint Szelma’ ’s Balklúta’ mohos dőledéki,
Még imént tsak rókák’ s’ baglyok’ menedéki,
Újra felépűlvén Múzsád’ énekében,
Égig emelkednek ditsősség’ fénnyében,
’S valamíg a’ Duna’ ’s Tisza’ környékében
Magyar lessz, fenn-lesznek emlékezetében:
Üdvöz’ légy, Bajnokok’ igaz nemes vére!..
Élly! ’s énekelly gyakran néped’ örömére!
Terjeszd neved’ hírét a’ Világ szélére,
’S légy hazád’, nemzeted’ öröklő díszére!
Míg itt más, hírdetvén saját kábaságát,
Más érdemetlennek imádgya hivságát,
Vagy, követvén szíve’ rossz hajlandóságát,
Másnak kissebbségénn építti nagyságát;
Míglen ott Bellóna, húsz békes országot
Felkevervén, ’s tűzbe hozván Félvilágot,
Az ó törvény helyett új kemény rabságot
Készítt, ’s köz háborút, köz nyomorúságot;
Míg amott a’ vad Márs, lerakván fegyverét,
Nyugtattya hartzra-kész száz meg száz ezerét,
’S itélvén a’ népek’ ’s királyok’ nagy perét,
Másnak oszttya mások’ országát, emberét:
Zengj Te a’ böltseség’ szelíd érdeméről,
Zengj a’ főbb ditsősség’ igaz ösvénnyéről,
A’ béke’ ’s szabadság’ arany idejéről,
’S e’ két legnagyobb kínts’ bátor védelméről!
Ditsérd Minervának áldott olajágát;
Mutasd a’ halandók’ földi boldogságát;
Terjeszd a’ józan ész’ mennyei világát;
Oszlasd embertársad’ lelki mély vakságát,
Ki, a’ bölts Természet’ egyenes úttyáról
Eltérvén, ’s lemondván ezer kész javáról,
Alig emlékezik régi mivoltáról,
Léte’ ’s származása’ fő méltóságáról;
’S míg itt – majd hitéért buzgó vak hevében
Öl, dúl, éget, pusztítt hazája’ keblében,
Majd az emberiség’ ’s szabadság’ nevében
Onttya társa’ vérét boszszúja’ dühében,
Amott, nehéz lántzok tsüggvén a’ nyakáról,
Gondolkodni sem mer emberi jussáról,
’S vagy átkozódva szóll nyomorgatójáról,
Vagy kérkedve járma’ mély gyalázattyáról!
Nem tekíntvén a’ múltt setétebb időket,
Nézd a’ mái napot, ’s a’ mostan élőket:
Háborogva töltvén olly sok esztendőket,
Annyi szélvész utánn – hol találod őket?
Az ész ’s tapasztalás partra vezették-e?
Vagy már böltsebbekké ’s jobbakká tették-e?
Vallyon, valahára már elhihették-e,
’S nem kételkedhetvén szívëkbe vették-e,
Mennyi kárt, bajt, veszélyt elmellőzhetnének,
Ha, látván özönét társaik’ vérének
’S rettenetes halmát mindnyájok’ vétkének,
A’ törvény’ ’s igazság’ úttyára térnének?
Vagy van-e még, vallyon! ki ma sem láthattya,
Hogy a’ népek’ sorsát Isten igazgattya?
Ő! ki mindeggyiket földig alázhattya,
’S mint a’ kertész a’ fát, tőből kivághattya?..
Zengj, zengj a’ böltseség’ szelíd érdeméről,
Zengj a’ főbb ditsősség’ igaz ösvénnyéről,
A’ béke’ ’s szabadság’ arany idejéről,
’S e’ két legnagyobb kínts’ bátor védelméről!