Aut illis flamma, aut imber subducet honores,
Annorum aut ictu pondera victa ruent:
At non ingenio quaesitum nomen ab aevo
Excidet; ingenio stat sine morte decus.
PROPERTIUS.
_______
NAGY, ’s megmérhetetlen az Elme’ hatalma:
Minden erőt legyőz ereje ’s oltalma;
’S bár néha lassúnak látszik diadalma,
Nints határ, mellyenn túl nem jut birodalma.
Ím! napok, esztendők, századok elmúlnak;
Égbe-ható magas hegyek lelapúlnak;
Dús, fényes várasok hamvokba borúlnak;
Nemzetek országok kivesznek, pusztúlnak:
A’ mit eggy nagy Lélek, szebb alkotmánnyában,
Bízván a’ Jók’ viszont hajlandóságában
’S azon eggy fő tárgyra törő szándékában,
Áldozatúl letesz Pallás’ templomában,
Fennmarad! ’s nem enged az Idő’ fogának,
Sem tűz’ erejének, sem vizek’ árjának,
Sem az ál tzimborák’ dühös haragjának,
Sem a’ Világ-győzők’ kevély hatalmának.
Így Ő – míg a’ Földnek tsudáltt Erőssei
Eltünnek, mint az éj’ komor fellegei,
’S lehúllván kimúlnak számtalan népei,
Mint őszszel erdőkben a’ fák’ levelei, –
Eggyre nevekedvén titkos erejében,
Mint tsillag úgy ragyog honnya’ bús egében;
’S ha nem világíthat annak vidékében,
Száz meszsze tartományt részesítt fénnyében.
Mély gyászba merűltek Hella’ víg határi:
Tudatlan vad népnek szágódnak dandári
Ott, hol rég Phoebusnak állottak oltári,
’S Péánt énekeltek Athéna’ polgári.
Dölfös úr parantsol, mint gyáva rabjának,
A’ vitéz ’s bölts atyák’ korts unokájának,
Ki, nyögve hurtzolván terhét az igának,
Titokban sirattya bal sorsát honnyának.
De Homér, de Pindar – tellyes épségében
Virágzik elméje’ felséges mivében,
’S lerontott, legázoltt hazája’ helyében
Hazát lel a’ Világ’ minden szegletében;
’S hírdetvén mindenütt nemzete’ nagyságát,
Ritka böltseségét, jeles méltóságát,
Erőszak-útáló nemes bátorságát,
’S életénél drágább arany szabadságát,
Inti maradékit a’ bal szerentsében; –
Míg talán, az idők’ változó mëntében,
Új tüzet lobbantván eggy-két jobb elmében,
Kész segédűl lehet népe’ szükségében.
Kárthágó, tengerek’ aszszonya, királlya,
Hová lett? hol kíntse, ’s vérengző dagállya?
Hol Trója? hol Tírus?.. Örök éj’ homállya
Rejtvén, az Útazó helyét sem talállya!
Leesvén nagysága’ magas tetejéről,
Így tünt-el sok más nép a’ földnek színéről;
De hallgat a’ Múzsa híréről, nevéről,
’S nem tesz bizonyságot nemzeti létéről.
Ím! a’ régi Világ’ kevély fővárossa
Tsúffá lett; rablántzonn nyög mái lakossa,
’S falát a’ bús Tibris szégyenkedve mossa:
Él, oktat, int Máró, ’s Tíbur’ nagy Lantossa;
Int ezek’ ’s több mások’ szelíd böltsesége,
’S gyönyörködtet szavok’ mennyei szépsége,
’S míg tengelyénn forog a’ föld’ kereksége,
El nem borúl soha nevëk’ ditsőssége.
Európa’ most támadtt éjszaki tsudája,
A’ Vitézek’ ’s Bárdok’ ama’ fő példája,
A’ kinek hogy újra megzendűlt hárfája,
Eggyszerre felkele sírjából hazája;
’S a’ kinek jajszavát hallván énekemből,
Könyvet látsz folyni már itt-is minden szemből,
Valamíg a’ Világ új zavarba nem dől,
E’ nagy Bárd ki nem hal az emberi nemből.
Úgy van! A’ Büszkeség’ márvány oszlopai,
A’ gőgös Hatalom’ tornyos hajlékai
’S egekbe felnyúló roppant kőhalmai –
Veszendők! ’s ma-holnap szelek’ játékai;
A’ legditsőbb király’ fejdelmi páltzája
Eltörik, ’s porba húll arany koronája:
Nem árt az Elmének sem halál’ kaszája,
Sem régiség’ foga ’s emésztő rozsdája!
Fenn, fenn van Ő mindég egész épségében
Időknek fogytáig tartó szép mivében,
Ragyogván tulajdon fényes érdemében,
’S élvén, uralkodván a’ Jóknak szívében,
’S ditsőítvén nevét szerelme’ tárgyának,
Erköltsét hazája’ több hű bajnokának,
’S nagy lelkét Múzsája’ bölts pártfogójának –
Példáúl a’ később századok’ fijának!