Mox etiam pectus praeceptis formet amicis!
HORATIUS.
VISELD, ô hív Látó! felvett szent igádat,
Folytasd víg erővel ragyogó pállyádat,
’S halhatatlanítván nemzeti hárfádat,
Emeld énekeddel népedet, hazádat!
Támogasd ígéddel az eltsüggedtt elmét;
Derítgesd andalgóbb társadnak értelmét;
Indítsd-fel mellyében tisztább gerjedelmét,
Az Igaznak, Jónak, ’s Szépnek hű szerelmét.
Helyheztesse díszét szelíd emberségben,
Érdemét köz-hasznú munkás tehetségben,
Erejét, oltalmát szoros eggyességben,
De fő bízodalmát ’s reménnyét az Égben –
Az Égben! Mert űgyét nem vak Sors forgattya;
Tud, lát, ’s intéz mindent a’ Mindenek’ Attya!
Kinek intő szavát ha híven hallgattya,
Áldását, kegyelmét bizonnyal várhattya.
Bár minden jó tettét itt bér nem követi,
(Mert legszebb jutalmát magában lelheti!)
Roszszat szülnek mindég rossz tselekedeti,
’S a’ bűn a’ bűntetést el nem kerűlheti.
Szívében viselvén Istene’ félelmét,
Követvén a’ törvény’ egyenes értelmét,
Tisztelvén betsűlvén koronás fejdelmét,
’S nem kérvén, nem várván senkinek kegyelmét,
Tartsa-fenn nemzeti szép tulajdonságát,
Szabad természete’ saját méltóságát,
Veszélyre nem hajtó tüzes bátorságát,
Bajnoki nagy lelkét, igaz magyarságát!
De tudván fő tárgyát polgári létének,
’S része, tagja lévén hazája’ népének,
Felellyen-meg szentűl szentséges tisztének,
’S könnyebbíttse súllyát társa’ köz terhének.
Érezze, melly szégyen ’s gyalázat, azt vélni,
Hogy szabad, más’ baját henyélve szemlélni,
Az Egész’ kárával tsak magának élni,
’S minden érdem nélkűl – jutalmat reméllni!
(A’ buta kevélység’ illy tsúf találmánnya
Bűn ’s fertelem! ezt ő tudni se kívánnya.
Erkölts, Emberiség, ’s te, mennynek leánya,
Szent Igazság! te légy nagy szíve’ bálvánnya.)
Viseld azért, viseld felvállaltt igádat,
Folytasd erős szívvel kiszabott pállyádat,
Szolgáld szünet nélkűl népedet, hazádat,
’S hidgyed, hogy illő bér követi munkádat.
Ébreszd a’ nagyra-nőtt fiatal lelkeket,
’S jobb agyagból formáltt érzékeny szíveket;
Éleszd, neveld, intézd nyíló reménnyeket,
’S Jóra, Szépre vágyó tűz-gerjedelmeket.
Mutasd a’ múltt idők’ fényes tűkörében,
Régi Bajnokitok’ tiszteltt erköltsében,
Mint élnek mindenkor nevëk’ jó hírében,
Nemzettyek’, hazájok’ emlékezetében,
Mind Azok, a’ kiket Apolló’ szavára
Klíó, szép tetteik’ méltó jutalmára
’S később unokájik’ intő példájára,
Felírt a’ ditsősség’ örök táblájára:
Míg számtalan mások, kik rég kevélykedtek,
’S éltëkben érdemmel nevet nem szerzettek,
Miólta márvánnyok alá letétettek,
Ollyanok, mint a’ kik soha nem születtek!
Vesd-el a’ jó magot annak idejében,
Ültess, munkálkodgyál Hunnia’ kertében,
Gyomláld a’ maszlagot termékeny földében,
’S bízzál – a’ Magyarok’ kegyes Istenében!
Nem tsalhatván belső szentebb érzeményed,
Tellyes bízodalom légyen fő törvényed.
Eggykor, eggy tavaszszal kikél veteményed,
’S szép gyümöltsöt hozand virágzó reményed.
Eljövend víg napja majd az aratásnak;
’S polgárid, bőségét látván az áldásnak,
Tsudálkozva nézik, ’s mutattyák egymásnak,
’S buzgó hálát adnak a’ serény munkásnak, –
Ki bár nyúgoszik már cziprussa’ tövében,
’S elvette jutalmát saját erköltsében,
Él még! ’s él örökké mind Azok’ szívében,
Valakik betsűlni tudgyák érdemében.