„Sírván sírt éjjel, és az ő könyhúllatási az ő artzájinn; nints, a’ ki vígasztallya őtet..”
JEREM. Síralm.
(Káldi.)
_________
ÉJFÉL utánn van. Nyúgodalomra ment,
’S hallgat körűllem minden. Elérkezett
A’ Szenvedők’ órája, ’s némúltt
Nyelvemet új panaszokra kíszti.
A’ nedves ősznek fergeteges szele
Mérgét kizúgván, tsendes az éjtszaka.
De vastag árnyékkal fogódik
Most-is az Égnek egész tanyája.
Ah! nem ragyogtok, mennyei víg tüzek!
Nem láthatom szép fényeteket.. Te sem
Tetszél-fel, ô Hold! a’ ki máskor
Bánatimonn könyörűlni szoktál.
Ám légyen. Égnek tsillagi! hív tanúk!
Fájdalmaim’ bíztossi! maradgyatok..
Ébredgy te, lelkemnek világa!
Tengere’ habjaiban vezéreld
E’ szívet. – Érzem gerjedező tüzét;
Égig, ’s szokatlan lánggal emelkedik.
Látom, hazám! látom halálos
Ködbe borúltt szomorú vidékid’.
Hajh! melly ijesztő, melly iszonyú setét
Felhők lebegnek tér mezejid felett!
Melly néma tsendesség! minémű
Rettenetes komor éj ’s homály ez!
Illy hallgatás, illy béke uralkodik,
Oh Ember! a’ sír, a’ temetők között..
Nyúgodni látszik Kedvesed; de
Férgek emésztenek a’ porában!
Várhatd Teremtőd’ életadó szavát,
Míg e’ Világ majd újra zavarba dől.
Hijába késért árva szíved;
Hasztalanúl hiteget reményed.
Kedves hazám! fel fogsz-e te még (’s mikor?)
Serkenni? ’s hol van támadatod’ jele?
Serkenny-fel immár; verd-el, oh én
Nemzetem, e’ veszedelmes álmot!
Vesd eggybe, ’s lássad hajdani nagy neved’,
Elmúltt szerentséd’, ’s mostani létedet.
Egek, minémű változat! melly
Betstelen és lenyomó külömbség!
Oh, kit bizonnyal lenni hisz és imád
Minden magyar szív, nemzetem’ eggy Ura!
Ki hajdan őtet, régi szűkűltt
Honnya’ határaiból kihozván,
Olly sok temérdek baj’ ’s veszedelmekenn,
Olly számos ország’, ’s annyi sok ellene
Fegyverkezett nép’ tartományinn,
Annyi hegyek’ ’s vizekenn keresztűl,
E’ szép, ez áldott földre vezéreléd;
Itt, századoktól fogva, szünetlenűl
Űgyében eggy Oltalmazója
’S gondviselő kegyes Attya lévén,
Híven megőrzéd mind ez időkorig;
’S hazánknak olly sok fergetegek között
Majd számtalanszor már utólsó
Süllyedezésre kerűltt hajóját
Mindenha bíztos partra
*patra [Sajtóhiba, em.]
kijuttatád,
’S bár veszni tért, el-veszni nem engedéd:
Hogy’ érdemeltük, bűneinkért
Ostorozó kezed’ illy tsapásit?
Hogyhogy jöhettünk ennyire most? Miért,
Ah! m’ért vonád-meg régi kegyelmedet?
’S nem fogsz-e rajtunk, oh atyáink’
Istene! már könyörűlni többé?
Hajdan hatalmas nemzetek’ Aszszonya!
Európa’ fényes dísze, Magyar Haza!
Nép! annyi híres bajnok-ember’
Törzsökös annya! hová jutottál?
Hajh, kárhozattal tellyes irígy dagály’
Mindent lerontó vad dühe! Hajh, pokol-
Fajzotta gyűlölség’ örök bút
’S kínt okozó keserű gyümöltse!
De jaj! hová, bús elme! hová ragadsz?
Térj-viszsza, gyászos Múzsa! ne háborogj.
Szüntesd keserves könyved’ árját;
’S a’ komor éjt futamodni látván,
Nézd’ a jövő nap’ hajnali tsillagát. –
Nem, nem teszem még én le reményemet.
Feltámad Árpád’ népe! Bízzunk
A’ Magyarok’ kegyes Istenében.
_____________
Jegyzés. Majthényi Barta (vagy Bertalan) utóbb kiszabadúlt, és, szerentsésen viszszatérvén hazájába, I-ső Ferdinánd királynak pártyára állott; úgymint a’ kitől népének és honnyának jobb sorsát, új feléledését, ’s jövendőbéli köz boldogságát, bizonyosabban várhatta, reméllhette, mint-sem Zápolyától és annak felekezetétől.