Tunc etiam fatis aperit Cassandra futuris
Ora, dei jussu non unquam credita Teucris.
VIRGILIUS.
____________
ÉJ vala, ’s szinte már eggyre járt az óra,
Midőn, jövendőnket vevén gondolóra,
’S mély magánosságom’ setét rejtekében
Bádgyadva tünődvén szívem’ keservében,
Eggyszerre hajlékom’ önként megrendűlni
Érzem, és szokatlan új fénybe merűlni, –
Mellynek alig terjed első víg súgárja,
(Magától megnyílván az ajtómnak zárja),
Már a’ jó-kenetek’ illattyának árja
Az egész levegőt hirtelen eljárja.
Míg elálmélkodva magamban vizsgálom,
Valóság-e mind ez, vagy pedig tsak álom?
Íme! minteggy újra fel kezdvén serkenni,
Eggy Isteni Szűzet látok megjelenni.
Belép, reám tekínt, ’s ágyam’ ellenében
Megáll; arany lantot tartván bal kezében.
Égi származását egész ábrázattya,
Termete, ruhája, ’s járása mutattya.
Tündöklik a’ fejénn tsillagos pártája,
Líliom- ’s rózsa-színt halad két artzája.
Fennköltt homlokának emeli felségét
’S szebbítti képének ragyogó szépségét
Rengő hajfürtinek lebegő homállya,
Melly nyakát ’s vállait körűlfolydogállya.
De mély fájdalom ül szeme’ kék egében,
’S gyötrő gond fellegzik bús tekíntetében;
’S szomorúan zendűl lantyának szózattya –
Mellynek majd húrjainn hókezét nyugtattya,
Majd szívet olvasztó lassú mély hangjával
Jelenti, mint szenved, ’s küszködik magával!
Így áll, így tünődik; ’s valamint a’ nyári
Felkelő Hold, mellynek gyönyörű súgári
Az éj’ homállyából néha kitisztúlnak,
Néha még setétebb felhőkbe borúlnak,
Most bízodalomra ’s reményre derűlni,
Most újra gondokban látszik elmerűlni.
Többször megjelent már e’ mennyei Szépség,
De szebbnek ’s illy búsnak soha sem láttam még.
Milly különös fény ez, mellyet ma szemlélek?
’S mi keserítt téged, imádandó Lélek?..
Míg így teprenkedem, felém kezd indúlni,
’S tsendes méltósággal előmbe járúlni.
„Fogd lantodat, (így szóll, kegyesebb artzával,
Ajkamat illetvén jobbja’ két ujjával);
Fogd lantodat, Költő, ’s énekelly!.. Ezt várja
Hunnia’ több igaz, több jeles polgárja,
Ki, ha szent űgyetek’ védőjit elnézi,
Könyvező szemeit te rád-is intézi.
Jer magánosságod’ gyászos éjjeléből,
Ébredgy bús szívednek néma gyötrelméből;
’S látván, hogy népednek új sírgödröt ásnak,
Vess véget e’ hoszszú bűnös hallgatásnak!
Tekínts a’ múlttakra, nézz a’ jövendőre,
’S intsd hazád’ andalgó fijait előre!”
Nem érti a’ Magyar, intsenek bár néki
Népe’ Sajó körűl koválygó árnyéki!
„Érti! sőt érzi majd minden józan elme,
Mit jelent éneked’ panaszos értelme.
Tudgya még sok Magyar, ’s emlékezik rólla,
E’ Múzsa már hányszor melly igazat szólla;
Tudgya, mint bűnhödik még ma-is érette
Sok Kevély, hogy szavát akkor megvetette.
De te-néked erre ne légyen ma gondod.
Elég, hogy, a’ mit látsz, példázva kimondod;
Elég, hogy megfelelsz felvállaltt tisztednek –
’S szemlélvén romlását árva nemzetednek,
Míglen ki nem törlik az élők’ sorából,
Híven serkentgeted halálos álmából.
Ez tiszted; ez a’ te főbb kötelességed.
Tellyesítsd!.. A’ többi ne gyötörjön téged.”
Mit használhat, vallyon, eggy Jámbor’ intése?
Eggy bús szív’ keserve, panaszsza, nyögése?
Mit használt Trójának Priamus’ leánya,
’S annak Apollótól vett mély tudománnya?
Vethetett-e véget népe’ vakságának,
’S akadályt Atrída’ győző hatalmának?
Bár nyilván megmondá vesztét hazájának,
Nem használt – sem annak, sem önnön magának!
Hijába volt minden panaszsza, nyögése,
Hijába kérelme, tanáttsa, ’s intése!..
„A’ Látó, ha terhét felvette vállára,
Visellye mind végig, ’s ne nézzen magára.
’S minthogy sem tetszése változást nem tehet,
Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:
Imádván titkait az Ég’ szándékának,
Tűrje nehéz súllyát a’ kemény igának;
’S zabolázván saját hajlandóságának
Ösztönét, engedgyen Istene’ szavának!
A’ mit a’ jövendő’ kétes fellegében,
A’ mit a’ vég veszély’ borongó jelében
Irtózva lát, szíve’ kínos gyötrelmében –
Mondgya-ki serkentő gyászos énekében!
’S bár nem hihet néki, bár nem űgyel rája
Az örökké-vakok’ dőzsölő víg nyája:
Ne szünnyék mind addig igaz-mondó szája,
Míg porban nem hever Ílion’ bástyája!”
Oh! ha már az Égnek úgy hozza végzése,
Hogy bétellyesedgyék bal jövendőlése;
Ha már, az Istenek’ kemény igazsága
Úgy akarván, ledől attyának országa;
’S Eggynek vétke miatt egész birodalma,
Népe, háza, kíntse, régi fő hatalma
Örökre kipusztúl:.. Melly Isten’ oltalma
Védi-meg őt? ’s mi lessz hűsége’ jutalma?
Mi lessz tudománnya’ ’s engedelme’ bére?
Ah! idegen, kevély, dölfös úr’ kezére,
’S kínos rabságra kell jutnia végtére,
Míg meszsze külföldönn kiontatik vére!..
Ezt nyerte hűsége ’s állhatatossága;
Ez volt az Istenek’ kemény igazsága!
„A’ nagy Mennybéliek a’ véges elmének
Bölts tetszések szerént szűk határt vetének;
’S a’ mit e’ mély titok’ örök szent homállya
Elfedez, azt ember hijába vizsgállya.
De bár eszét ebben az Ég megkötötte,
A’ mit tudnia kell, nem titok előtte.
Látván itt a’ Világ’ múlandó hivságát,
’S álomként enyésző tündér boldogságát,
Ismérje tulajdon léte’ méltóságát; –
’S reméllvén jobb része’ halhatatlanságát,
Mennyei honnyának eggykori polgárja
Kész bérit e’ földönn ne kérje, ne várja.
Munkálkodgyék híven kiszabott körében,
Járjon-el, mint illik, mindenha tisztében,
’S hidgye, hogy, végéhez érvén a’ pállyának,
Jutalmát veendi kitűrtt sok bajának.
Boldog! ha, küszködvén a’ bal szerentsével,
’S bú’, gond’, bánat’, kétség’ emésztő mérgével,
Úttya’ veszéllyeit bátran kiállotta,
’S jó hartzot hartzolván, hitét megtartotta!
Boldog! ha, nagy tárgya’ serény űzésében,
Bízván erős szívvel Annak segédében,
A’ ki, mint hívei’ szerető hív Attya,
Kegyelmét a’ Jóktól meg nem tagadhattya,
Belső szebb ösztönét mindenha követte,
’S mind azon jót, mellyet tehetett, megtette!
’S ha, számot adván ott az élet’ Urának,
Miképpen felelt-meg ittléte’ tzéllyának,
Nints olly üres levél napjai’ könyvében,
Mellyet bé nem töltött annak idejében!”
Így szóllván, artzája hajnalszínre derűl.
De látván, hogy elmém új gondokba merűl,
Míg én beszédének fontolom értelmét,
Imígy engeszteli lelkem’ mély gyötrelmét:
„Ama’ Szűz, kit imént felhozál példáúl,
Hűségének mit nyert, kérded, jutalmáúl;
Mit nyert ő, hogy népe’ buzgó feddője lett,
Ha rabságot ’s halált szenvednie kellett?
Nehéz, és veszélyes, a’ Látó’ pállyája,
’S nem lehet rózsával hintve nyoszolyája:
De, ha későbben kél reménnye’ pálmája,
Annál szebben fénylik érdemkoronája! –
Nem aggódván soha tulajdon javáról,
’S tettei’ múlandó külső jutalmáról;
Legfőbb díszét abban találván éltének,
Ha gyümöltsét láttya
* láttya’
sok szenvedésének;
’S nem lelhetvén nyugtát bánatos lelkének,
Ha nem használhatott szerette népének:
Mi jót, melly örömet hoznának ő-néki
Most az ál Szerentse’ minden ajándéki?
Vagy (ha már kéntelen, hogy a’ napot lássa!)
Lehet-e még nagyobb, szörnyűbb kárvallása,
Mint édes honnyának tüzes leomlása,
’S népének, házának végső pusztúlása?..
Engedvén a’ szükség’ kemény törvénnyének,
Elfojtya fájdalmát epedő szívének;
’S térdet fejet hajtván az Ég’ tetszésének,
Megfelel mind végig kötelességének.
Elég, hogy, bétöltvén Istene’ hagyásit,
’S nagy lélekkel tűrvén a’ bal Sors’ tsapásit,
Általadgya nevét a’ főbb ditsősségnek –
Ama’ nem halandó főbb ’s szebb ditsősségnek,
Mellynek a’ jobb elmék szent tüzétől égnek!
Ledőlt rég, ’s porrá lett, Ílion’ bástyája,
’S búra, gyászra kerűlt a’ győzők’ hazája:
Tiszta fényben ragyog Priamus’ árvája,
’S minden hív Látónak még ma-is példája!
Van még ma-is bére jeles érdemének,
’S minden érzékeny szív áldozik nevének;
’S valamíg e’ Világ új zavarba nem dől,
Jó híre ki nem vész az emberi nemből!”
Szóllnék: de borongó tsendes ábrázattya
Háborítt; ’s Ő szavát tovább így folytattya:
„Ne felelly, ne kérdezz! Közelítt az óra;
Közelítt (vedd, Látó! vedd ezt fontolóra!)
Közelítt hazádnak végső veszedelme..
Hatsak a’ nagy Isten’ különös kegyelme..
Énekelly!” – Ezt mondván, elfordúla tőllem,
’S mint eggy rövid álom, eltünék előllem.
Kínos kötelesség!.. Egek, mit szemlélek?
Mit tüntetsz előmbe, késértő bús Lélek?
Nem jobb-e, hallgatnom, ha már nem reméllek,
’S nékem-is a’ sírba leszállanom vélek?!
__________