„Quand on a tout perdu, quand on n’a plus d’espoir,
La vie est un opprobre, et la mort un devoir!”
_________
HA ki, mindenét elvesztvén,
Reménységet sem talál,
Már annak az élet szégyen,
’S kötelesség a’ halál!
Így sohajt, panaszra kelvén,
A’ Világ’ kevély fia,
Hogyha földi fő javától
Végre meg kell válnia;
Ő, kit a’ Szerentse mindég
Kézenn vitt, ápolgatott,
’S rossz kedvére, haragjára
Soha sem méltóztatott.
Így ingerli, bátoríttya,
’S tsallya sok szív ön-magát,
Elborúlni ’s tünni látván
Ál reménnye’ tsillagát.
Mí, kik ennyi baj ’s veszély köztt
Forgunk, és erőlködünk,
’S a’ Szerentse’ vak dühével
Évek ólta küszködünk;
Mí, kik a’ mérges haboktól
Szüntelen’ hányattatunk,
’S annyi sok szélvész utánn-is
Partra nem találhatunk;
Mit tegyünk, ’s mit várhatunk mí,
Hogyha ránk dördűl az Ég?
Kell-e nékünk még reméllnünk?
Bízakodnunk kell-e még?
Szégyen lessz-e, ’s oktalanság,
Ha folyvást serénykedünk,
’S új hajótörést kerűlvén,
Még tovább emberkedünk?
Mit tegyünk hát, ’s kit kövessünk?
Mit lehet reméllnünk még?
Mit mutat hitünk’ világa?
’S mit javall a’ böltseség?
___________