„Lehelletem elfogy, napjaim megrövidűltek,
és tsak a’ koporsóm vagyon hátra.”
JÓB, XVII. R.
(KÁLDI.)
_______
I.
ELMÉM’ veszélyes andalgásiból
Magamba térvén, ’s zárhelyem’
Ezernyi könyveimmel áztatott
Porába hajtván térdemet,
Némán imádva tisztelem
Mennyei nagy felségedet!
Leborúlva tsudálom
Megfoghatatlan bölts tetszésedet!
Mert látom, érzem, hogy tilos, felérni:
„Honnan, ’s miért van ennyi rossz?
M’ért szenved így a’ jámbor erkölts?
’S m’ért győzedelmes a’ gonosz?”
’S hozzád emelvén újjolag
Lántztól törődött két kezem’,
’S nedves homályban lábbogó,
Halálra váltt, bús képemet,
Elődbe terjesztem – ne vesd meg, oh Uram! –
Elődbe terjesztem szokott kérésemet.
Halld-meg keserve’ tengerének méllyiből
Hozzád kiáltó lelkemet!
Tekínts-le rám! Atyai kegyelmed’ fénnyiből
Botsásd fejemre tsak eggy súgárodat!
Ne hagyd-el, oh Irgalmazó!
Ne hagyd-el alkotmányodat.
Ne haggy-el engem,
Oh én Teremtőm! én Atyám! Oltalmazóm!
Én eggy Uram!
Eggy Istenem!
_________
II.
ÚGY van; megínt köny nedvesítti képemet!
Megínt megáradott
Szívemnek elszikkadtt ere!
Megszánta már, megszánta bádgyadtt lelkemet
Az ÚR’ kegyelme; ’s irgalom-páltzája íme
A’ kősziklából bő vizet vere!
Oszollyatok,
Szívemnek öldöklő fájdalmai!
Szakadgyatok,
Tí nem remélltt örömemnek édes árjai!
Szakadgyatok; ’s a’ Szenvedők’ kegyes
Vígasztalójának hálákat adgyatok!
Zengd, halhatatlan Lélek,
Zengd Alkotód’ ditséretét!
Serkenny, te bús, te gyászos Elme,
Serkenny-fel, és vígadva hagyd-el ezt
A’ síralom’ helyének durva rejtekét!
(Nem tíltya szárnyaid’ szabad repűletét,
Nem tíltya senki meg neked.)
Repűlly-fel régi hazád’ boldog határihoz,
Túl a’ setétlő fellegek’ úttyainn
A’ Halhatatlanok’ ditső hajlékihoz!
Úgy zengjed, úgy hírdesd
Örvendező víg éneked’
Legszebb ’s legérezettebb hangjainn:
Melly jó az ÚR! ’s mi nagy
Az Ő kegyelme
A’ földnek elhagyott lakossihoz!
Serkennyetek-fel tí-is,
’S jertek mindnyájan,
Tí lelkes és lelketlen állatok!
Jertek, ’s örök Vígasztalómnak
Most én-velem forró hálákat adgyatok!
Derűlly-ki, Nap!.. Vídulva zúgj,
Te gyászos ősz’ komor szele!
Völgynek sebess folyója, zúgj!
Partok, zuhogjatok vele!
Tí halmok! erdők! Égbe-nyúltt
Szálas fenyők! harsogva döngjetek!
Kőszikla-bértzek! béborúltt
Havas tetők! bömbölve rengjetek!
Tí-is, kiket szívem’ nyögésitől
Hangozni megszoktattalak,
Kínos keserveimnek gőzitől
Elnedvesűltt bús kőfalak!
Jertek, ’s magasztaló ditséretimre most
Új hangokonn felelve zengjetek!
* * *
DE mit tselekszem?
Ah! mit tselekszem, így únszolván títeket?
Mire kérem én
A’ tí segedelmeteket?
Mit, mit tehettek tí,
Oh értelem nélkűl szűkölködő,
Érezni nem tudó,
Lelketlen állatok?
Mik vagytok tí,
Hogy én-velem hálákat adgyatok?
Hogy az ÚRnak én-velem
Illő ditséretet mondhassatok?
És ki vagyok én! hogy Tégedet
Méltán ditsérjelek?
Hogy Tégedet, Mindenható!
Ditsérni merjelek?
Én, por! veszendő féreg! én ditsérjem a’ Te
Nevezhetetlen,
Gondolhatatlan,
Isteni-nagy felségedet?
Én, Téged! oh Te, a’ ki vagy!
Téged, ki mindenkor valál!
És lenni fogsz
Szünetlenűl!
Borúlly homállyaidba, gyarló, véges elme!
Némúlva áldgyad,
Némúlva rettegd és imádgyad
Az Örökkévalót!
Hogy el ne vessz merész repűletidben!
Hogy el ne hagygyon illy örvénnyeidben!
Bár véghetetlen! ámbár isteni
Az Ő kegyelme!