(A’ Mester és a’ Tanítvány.)
FŐ díjra vágysz: a’ tzél magas;
Szűk és kemény az út.
Érzed, tudod, mi jó? mi rossz?
Érzed, mi szép? mi rút?
Adott az Ég olly oktatót,
Olly hű ’s kegyes vezért,
A’ millyen nélkűl senki még
Tárgyához el nem ért?
Érezd, Ifjú! ’s tanúld ma már,
(A’ Múzsa megtanítt!)
Embert ’s müvészt nagygyá mi tesz,
Mi halhatatlanítt.
Nem hallgatván az oskolák’
Hiú tetszéseit,
Kövesd az ész ’s tapasztalás’
Örök törvénnyeit;
Kövesd saját indúlatid’
Szentebb hevűletét,
’S elméd’ önként fellengező
Szabad repűletét!
Emelkedgyél-fel szárnyainn
Az Ég’ hajlékihoz,
’S a’ hit’, remény’ és képzelet’
Végső határihoz.
Keresd, imádd az Alkotót
Hatalma’ székiben;
Szemléld, tsudáld munkájiban,
’S munkáji’ rendiben!
Vizsgáld az élet’ ’s társaság’
Ezernyi titkait.
Tanúld nemed’, néped’, ’s hazád’
Viszontagságait.
Járd-öszve századink’ sorát,
A’ régi ’s új időt, –
’S tiszteld, magasztald mindenütt
A’ jót, nagyot, ditsőt!
Buzgón ohajtván nemzeted’
Díszét, igaz javát,
Hallyad Mohátsnál nyúgovó
Ősink’ intő szavát.
Álly-meg kipusztúltt váraink’
Bús omladékainn:
Ültess borostyánt bajnokink’
Gyöpleptte halmainn;
Hogy, a’ kik édes honnyokér
Ott sírba dőltenek,
Örökre minden hű Magyar’
Szívében éllyenek!
Ébreszd, tanítsd az elfajúltt,
A’ gyáva, büszke, rest,
’S más’ érdemével kérkedő
Sok nemtelen nemest;
Ki, nem tekíntvén, hol ’s mikor
És melly időben él,
Dőzsölve tölti napjait,
’S barom gyanánt henyél.
Ha víg öröm, ha szebb remény
Gerjeszti kedvedet;
Ha bú, ha gond és fájdalom
Epeszti lelkedet:
Fogd lantodat; verd! ’s eggyesítsd
Ígéddel hangjait,
’S öntsd új dalokba felhevűltt
Érzésid’ árjait.
Zengj, énekelly, mint a’ madár,
Melly hegyre völgyre száll,
’S tsak szíve’ titkos ösztönét
Követve hangitsál.