SZOMORÚ a’ lelkem. Még alig derűle
Víg napunk, már újra homályba merűle.
Iszonyú jövendő! rémíttő képzések!
Ah! mit hoznak reánk a’ bús végezések?
Mit szülhetnek e’ sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések?
Felébred a’ Világ halálos álmából? – –
Illy bizonytalanság’ kétes örvénnyében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak könyveim’ árjai,
’S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai.
Ditsőűltt Orczimnak lelki jó baráttya!
Kiben még gyámolát Múzsám élni láttya –
Őtet! ki mint hazánk’ eggyik fő reménnye
’S egész Költő-Karunk’ vígasztaló fénnye,
Úgy néked még imént barátság’ angyala
’S nékem atyám helyett édes atyám vala!
’S ki, bár elköltözött nyúgalma’ helyére,
(Oda, honnan senki még viszsza nem tére),
Élni fog itt mindég nagy neve’ hírében,
Élni, veled eggyütt, minden Jók’ szívében!
Oh Te, kit eléggé semmi nyelv nem ditsér,
’S kiben legkissebb dísz a’ fejedelmi vér, –
Bartsai! Nemzetem’ szíves ébresztője,
Igazság’, Emberség’ hatalmas védője!
Engedd, hogy ezeknek eggy hív énekesse
Bánatos érzésit veled közölhesse;
Hallyad, mint zengedez magános hárfája –
Tekínts bátoríttó szemekkel reája,
’S a’ mint gyakran valál serkentő vezére,
Vidd-fel ma Helikon’ sziklás tetejére.
Jer, keseregd velünk az Ember’ vakságát –
Ki, megvetvén az ész’ mennyei világát,
Társa’ vesztésében keresi nagyságát,
’S bűne’ fertelmében leli boldogságát!